IRÁNY A KOLERATÁBOR!

Kartúmban, Észak-Szudán fővárosában, egy kényelmes, légkondicionálós vendégházban gyülekezünk, hogy innen induljunk különféle misszióink színhelyére. Kíváncsian, enyhe izgalommal várakozunk. Az indulást megelőző felkészítők eléggé részletesek ahhoz, hogy sejtelmünk vagy fogalmunk lehessen a ránk váró feladatokról, de ahhoz mégsem elegendőek, hogy a terepmunka ne okozzon előre nem sejtett meglepetéseket. (Az alábbi írás egy rövid részlet a szerző “Varázslatok, járványok, missziók” című kötetéből,  Publikon Kiadó/2019/Pécs)

A kép forrása: Egészségügyi Világszervezet (WHO)

Mindannyian más és más országból, vagy éppen kontinensről érkeztünk, különböző szokásokkal, elvárásokkal, tervekkel és tapasztalatokkal, csapataink eléggé heterogének voltak ahhoz, hogy a csoportkohézió, a közös munkát feltételező csapatszellem ne legyen kifogástalan, sőt néha még elfogadható sem. Bár otthonainkban megtanultuk a csapatépítés aranyszabályait, az elmélet sokkal egyszerűbbnek, könnyebbnek tűnt a gyakorlatnál. A terepmunka sok kihívással jár, és ezek közül talán a legnehezebb az összecsiszolódás, az egymásra hangolódás. Gondolkodásunkat és tetteinket sokban meghatározó szokásaink, tanulmányaink, élettereink, neveltetésünk különbözősége meghatározta élethez, halálhoz, egészséghez, beteghez, de az egymáshoz való viszonyulásainkat is…
A kórházhoz vezető út kietlen, repedezettre szikkadt földek mentén haladt, a köves-kavicsos út mentén itt-ott csontra aszott állattetemek hevertek a sivár, szürke, kopár földön. Alig száz kilométerrel odébb épp most kezdődik a kolerajárvány, szólalt meg a sofőr, száraz évszakban mindenki esőre vár, élet ilyenkor csak a Nílusok partján van, élet vagy inkább farm, leginkább a gazdagoké, feketéké, fehéreké egyaránt, folytatta.

A szerző felvétele

Az elfogyni látszó betonút mellett itt-ott kőhalmok hevertek a kiszikkadt földek mentén, a holdbéli tájban egy-két donky-car, szamár-húzta fémvázas kiskocsi poroszkált, itt-ott felbukkant egy-két eltévedt teve, csacsiháton hosszú lábú, fehérburnuszos magas arab férfiak ügettek. A sofőr a két Szudán közti véget nem érő konfliktusokról beszélt, arról hogy a szétszakadás óta csak hanyatlik mindkét ország, sok a háború és a menekült. Helyismertető monológjának és közös utazásunknak egy rövid útszéli kávézás, teázás vetett véget. Itt találkoztam a kollégával, akit felváltani indultam Tabarak Allahban. Kicsi a csapat, mondta a kolléga, lesz saját tukulod, vigyáznod majd csak a kígyókra és a skorpiókra kell, mert esős évszak jön, és azt mondják, az eső kiűzi őket a föld repedéseiből. A gyömbéres kávét kellemes illatfelhő lengte be, csak az illat és a humorérzékem maradjon, villant át az agyamon, majd egy búcsúbólintás és mosoly után autót váltottunk, ő Kartúmba indult, én meg a kala azart kezelő kórházba.

Kosthi

Úgy a második hónap után érkezett a hír, hogy tőlünk nem messze ismét kolerajárvány van, és indulnunk kell az ott dolgozó, fáradt kollégákat váltani. A koleráról valamikor egyetemista koromban tanultam, láttam képen koleraágyat, és tudtam, hogy kezelésében, megfékezésében egyetlen tényező fontos, de az nagyon: az Idő.
Néhány óra múlva már egy terepjáróban döcögtünk, hogy átvergődjünk egy végtelennek tűnő agyagos-latyakos sártengeren.
A járványok felbukkanása, terjedése és megfékezése, a feltárt és még ismeretlen tényezők kutatása figyelmet, odafigyelést és állandó kihívást is jelent. Úgy tűnik, könnyebb a Marsra utazást tervezgetni, mint a Föld járványait felszámolni, és könnyebb illúziókba ringatni magunkat, csodákban hinni vagy csodákra várni, mint szembenézni a néha rémisztő valósággal. A nyomor, a mélyszegénység, a háború és pusztítás, a halál és elmúlás gondolata nyomasztó, elkedvetlenít, zavart vagy rémületet vált ki bennünk, de vajon tudunk-e együtt érezni a hátán egyetlen batyuval útra kényszerülő menekülttel vagy a járványsújtotta nincstelennel? És ha empatikusak vagyunk is, milyen mértékben társul ehhez, tudatosan vagy sem, önmagunk, családunk, közösségünk féltése a potenciális veszélytől, az ismeretlentől, a számunkra idegentől? Mennyire erősebb önmagunk féltése, mint az empátiánk, az együttérzésünk, miképp kerül ez balanszba, kerülhet-e egyáltalán?

Miközben a néhány nappal azelőtt maximális sürgősséggel felállított kolerakezelő pont felé döcögtünk a mindent beborító agyagos sártengerben, ilyen és ehhez hasonló gondolatok forogtak az agyamban. A sokat kibíró terepjáróban én voltam az egyedüli nő és én voltam az egyedüli idegen, az expat. És most, mikor ezeket a sorokat írom, tudatosul bennem, hogy akkor és ott valójában megszűnt az idegenség és másság határa, feloldódott és belesűrűsödött a feladatba, amiről még gyakorlatilag csak annyit tudtunk, hogy ha nem tudjuk tartani a ritmust, ha a járvány gyorsabb lesz, mint mi, akkor az igen nagy baj. Esős évszak kezdődött, terepjárónk kerekei elmerültek a lábszárközépig érő tapadós sárban; az útmenti bozótban néhány mezítlábas alak bukkant fel, csontra fogyott tevék vánszorogtak, málhát cipelő szamarak bőgtek a szürke, monoton, kietlen táj csendjébe. Ivóvízzel, infúziós oldattal, hátizsákkal telepakolt terepjárónk néha elakadt, beleragadt a gyurmaszerű agyagba. Ilyenkor megálltunk, a férfiak kilapátolták a kerekek alól a sáros latyakot, rutinosan szedték ki a kátyúból az elakadt járművet és estére szutykosan-fáradtan megérkeztünk a CTC-be[1].

Turóczi Ildikó fotográfiája

A fáradtság és egy sürgős helyzet, mint például a hirtelen felbukkanó járvány is, sok olyan dolgot hozott felszínre, amire egyáltalán nem számítottunk és aminek megoldása legalább annyira fontos volt, mint az akció maga. Ilyen helyzet alakult ki akkor is, amikor éhesen-fáradtan-nyúzottan megérkeztünk csapattársaimmal a kolerakezelő sürgősségi központba, ahol egy másik, hasonlóképp fáradt-nyúzott csapat várta, hogy felváltsuk.
– Ez itt az iroda, itt dolgozunk és alszunk, mindjárt hozunk egy ágyat neked is, mutatott egy telerakott raktárszerű bádogtetős helyiségre a köztisztaságért felelős kolléga.
– Nézd – válaszoltam –, ez a munka naponta legalább néhányórányi nyugodt pihenést kíván, ez pedig számomra lehetetlen egy zsúfolt és közös iroda-hálóban, tehát ide nekem ne hozzatok ágyat.
Néhány percig döbbenten bámult rám, majd egyre dühösebben bámultunk egymásra.
– Más lehetőség pedig nincs! – summázta.
– Ez pedig nekem nem lehetőség! – szögeztem le.
Pillanatok alatt nem kívánt rossz hangulat alakult ki; mindenki fáradt, nyúzott volt, és nyilvánvalóan nem az én alvóhelyem volt az első az egyre súlyosbodó helyzet adta prioritási sorrendben. Miközben kimondhatatlanul kínosan éreztem magam, és semmi használható megoldás nem jutott eszembe, tekintetem a terepjárónkra tévedt. Megkönnyebbültem. Társaimmal percek alatt ürítettünk helyet a matracnak és fészkeltem be magam a hátsó tágas üléstérben és csomagtartóban kialakított valóban kényelmes fekhelyemre. A többiek esti közös imájukhoz készülődtek, én meg elővettem a kis laptopom: ők Allahhoz imádkoztak, én a magammal hozott Vivaldit hallgattam. Másnap nekilendültünk a munkának, két hétig szinte megállás nélkül dolgoztunk, mindaddig, míg a járványnak vége lett. Fáradtságunk okozta feszültségünk nem egyszer csapott át veszekedésbe, vitába. Összetűzéseink, mint a hirtelen jött, heves záporok, nem tartottak sokáig, erre sem időnk, sem energiánk nem maradt, és az esti közös étkezésre rendszerint megoldódtak, az ima és a Vivaldi-évszakok jól kiegészítették egymást, feloldódtak a közös célban és munkában.
Utólag visszagondolva az itt töltött időre, hasznos volt a megelőző két hónap, a Tabarak Allahban begyakorolt egymásra hangolódás és csoportmunka, kellett a napi néhányórás alvás is, az idő fogalmának helyzethez való illesztése, és még ha paradoxonnak tűnik is, szükség volt némi humorérzékre is. Mindez persze nem volt elég. A segélyszervezet által működtetett CTC felállítása rengeteg pénzbe került, amit ismeretlen támogatók adtak össze. A kolera gyors lefolyású betegség, hogy a járvány megfékezése érdekében órák alatt kell elkülöníteni, és körülhatárolni a helyet, felállítani a sátrakat, fűthető kórtermeket, vízellátásról és folyamatos fertőtlenítésről gondoskodni, leosztani a szerepeket, megsaccolni a gyógyszer-szükségletet, megszervezni a munkát.
Azon a vidéken alig egy hete jelent meg a kolera, és a betegek száma ijesztően szaporodott. A járvány érintette a szomszédos települések törzseit és az erre vándorló nomádnépeket is. A tábornak rövid idő alatt híre ment. Félig alélt betegeket, gyerekeket és felnőtteket hoztak szamár hátára erősített fémvázas, vastag műanyagszálból font ágyakon, távolról érkező alakok vánszorogtak a mindent elnyelő latyakban. Regisztráltunk, kórlapot vezettünk, az egymástól különböző törzsi nyelvek értéséhez tolmácsot kerestünk; a prognózis jórészt a hasmenés és hányás okozta kiszáradás mértékétől és szövődményeitől függött. Naponta szembesültünk a halállal, de figyelni rá nem volt sem időnk, sem lelkünk, sem energiánk; most, miközben ezeket a sorokat írom, vézna csecsemők, alélt gyerekek, szoptatós anyák arcai bukkannak fel előttem, mint a járvány szörnyű valósága…

A szerző felvétele

Nekem akkor és ott egyértelművé vált, hogy a világnak ez és az ehhez hasonló megszámlálhatatlanul sok helye talán soha többet nem lesz koleramentes. Ezeken a helyeken soha nem lesz tiszta ivóvízhálózat, sem szennyvízcsatorna, hogy az itt élők, szokásaikkal és hagyományaikkal együtt, tulajdonképpen terhet jelentenek saját országuknak, a globalizálódó hatalomnak, a pénzéhes világnak, és nincs az a lelemény, ami átlépné az öröklétű érdek-ellentéteket, ami a centralizált hatalmat a járvány-sújtotthoz közelítené. Megértettem azt is, hogy Ilyen értelemben fertőző és járványos lehet nem csupán a kolera, de a pánik, a rém vagy álhír, de még a gonoszság is, és mind lel önigazolást, okot és magyarázatot is. Nyilvánvalóvá vált az is, hogy a társadalmi, oktatási, egészségügyi, gazdasági, turisztikai szempontból leszakadt vidék infrastrukturális fejlesztésének esélye nulla, és vajmi esélye csak akkor lehet, ha gazdasági-kereskedelmi értéke van.

A. Gergely András írja: „Turóczi Ildikó: Varázslatok, járványok, missziók című könyve nem áraszt el kalandos szirupjával, nem rendít meg pusztán azzal, hogy betegek, védtelenek, háború vagy világnagy fertőzések által megvert emberek körképét adja, s azt sem igényli, hogy moccanjon bennünk a segíthetnék, a „támogató” ösztön, a jóvá tevő szándék. Egyszerűen csak elbeszél, beavat, „konzultációra” hív egy ismeretlen és hatalmas földrészre, ahol éppenséggel betegek is vannak, s látszólag egészségesek is… Emberkönyv. Afrikai emberkönyv, ahogyan egy európai, női, orvosi, morális nézetből ez még egyáltalán megfogalmazható. Rendre csak drámai, tragikus, helyenként muris, másutt csupán leíró, megnevező, ismeretközlő. De a mi lényegesebb: nem kápráztatni akar, hanem gondolkodtatni, mérlegelni, önmagunkra figyeléssel másokat is megajándékozni. És ez fontos. Mert enélkül még segíteni, megérteni, elfogadni sem lehet. S nemcsak Másokat nem, önmagunkat sem. Hát így. S akinek ez kevés, talán próbálja ki, milyen az: afrikaiul létezni. Ott, ilyen világokban, ilyen korokban, ilyen klímában, ilyen hagyományok között. És ilyen „megváltásokkal”, „civilizálásokkal”, „fejlesztésekkel” – azaz kiszolgáltatottsággal, esélytelenséggel, nemléttel. A nemlét kontrasztja azonban itt nem a lét, hanem a másként lét… – s ehhez, vagy ennek kicsiny esélyeihez járul hozzá tiszta tapasztalati élménnyel a szerző.”

[1] Cholera treatment center = kolerakezelő központ

Author: Turóczi Ildikó

ituroczi@gmail.com Egyetemi tanulmányait 1985-ben végezte a temesvári Orvosi Egyetemen. 1990-ben általános orvoslásból szakvizsgázik Marosvásárhelyt, utána általános orvosként, majd családorvosként dolgozik; ezen a területen szerez főorvosi minősítést. Akupunktúrát Bukarestben, addiktológiát Budapesten tanul. Pszichoterápiás képzését (pszichodráma) Romániában kezdi, majd Budapesten egészíti ki. 2011-től szabadúszó orvos, 2011-ben önkéntesként dolgozik Kamerunban, ahova visszatér két évvel később, ugyancsak önkéntesként. Betegellátó intézményt alapít. Megjelent kötetei: 2010: Buen Camino – Jó utat! - a Spanyolországban tett spirituális zarándoklat élménykönyve, magánkiadásban, majd a pécsi Publikon Kiadó által megjelentetve 2013-ban 2011: Álomcsapda - esszék, elmélkedések, naplótöredékek (magánkiadás) 2012: Változó idők Kamerunban (Fehér gyógyítóként a hegyi királyságban), Publikon Kiadó, Pécs 2015: Boszorkányok, sámánok, varázslók (Esuföld, Kamerun), Publikon Kiadó