Vajon a kép mennyiben tükrözi a valóságot? Mi is az a valóság egyáltalán? Egy fotón tényleg ugyanazt látjuk, mint amit mi láttunk volna, ha ott vagyunk a helyszínen? Lehet manipulálni egy fotóval? És ha igen, hogyan?

A Worldpress Photo és Magyar sajtófotó kiállítás képeit nézegetem. Tudatában vagyok, hogy társadalmunkban a kommunikáció jelentősége felértékelődött, ugyanakkor ki is vagyunk szolgáltatva az információszolgáltatóknak. Akkor is, ha az igazságot mondják el, már a hírek szelektálásával befolyásolják a közönséget. Ugyanez érvényes a fotóra is. Kommunikációs szakemberként, de egyszerű újságolvasóként is tisztában kell lennünk, milyen eszközök állnak a fotós rendelkezésére ahhoz, hogy megváltoztassa a valóságot anélkül, hogy hazudna.

Az embert ábrázoló első fotográfia: Boulevard du Temple (dagerrotípia, 1838)

Az embert ábrázoló első fotográfia: Boulevard du Temple (dagerrotípia, 1838)

Amikor Louis Daguerre feltalálta a fényképezést, talán még nem is gondolt arra, milyen sokat ajándékozott a világnak: azt a lehetőséget, hogy megörökítsük egy-egy pillanat megismételhetetlen esszenciáját. Egy új világ tárult fel előttünk. Olyan országokat, tájakat, embereket ismerhetünk meg, amelyek eddig csak képzeletünkben vagy könyveink lapjain léteztek. De egy fotó valóban helyettesítheti a valóságot?
Ha egy családi fotót nézegetünk, teljesen világos, hogy kik vannak a képen. Mindenkit felismerünk, és azt mondjuk: ez az én családom. Ez a kijelentés azonban így nem egészen állja meg a helyét, mert amit látunk, az nem más, mint egy darab papír, fekete-fehér vagy éppen színes pontok halmazával. Tehát nem a családomat látom, hanem a családom képét. A kép tehát nem más, mint vizuális kódok halmaza, melyeket a látás során a denotáció folyamatában fejtünk meg. A megfejtéshez viszont szükség van egy közös kulturális tudásra; tudni kell, hogyan néz ki az ember, miben különböznek a nők a férfiaktól és a gyerekektől, és csak így ismerjük fel a fotón a családunkat. Tehát létezik a tárgyvalóság (a valóságosan létező dolgok világa), valamint a jelvalóság (a fotón megjelenő jelek világa). Hogy a kettő között mégis nagy a hasonlóság, az annak az eredménye, hogy a természetes látásban működő kódok közül sok megjelenik a fényképen is (pl. perspektívák, fény-sötétség érzékelése stb.).
A fényképezés nagyon sajátos művészet. Sokan azt gondolhatják, hogy a fotós művészi szabadsága korlátozott, mondjuk, a festő szabadságával szemben, mert egy festő beleviheti a képébe a konkrét tárgyi valóságon kívül a saját gondolatait, véleményét, tehát ahogyan ő látja a valóságnak azt a bizonyos részét, amit lefest. Ezzel szemben a fotós csak a „puszta valóságot” veheti lencsevégre, amelyet – ha nem vesszük figyelembe a különböző laboratóriumi technikákat – nem változtathat meg. Ez az állítás azonban így nem helytálló, hiszen a fotósnak is számtalan lehetősége van egyéniségét belevinni az adott képbe. E tekintetben azonban különbséget kell tenni a művészi fotó és a sajtó- vagy riportfotó között. A művészi fotóval ellentétben a sajtófotó funkciója szigorúan referenciális, feladata a képi emlék hiteles és pontos rögzítése. Ennek érdekében meg kell állnia az ikonikus kód szintjén (az ikon és tárgya között a viszony alapja a hasonlóság) és elkerülni a szokatlan kódhasználatot és a többértelműséget.
Hogyan tudja befolyásolni tehát egy fotós a jelvalóságot annak érdekében, hogy különbözzön a tárgyvalóságtól? Mivel a kamera lencséje nem egyezik meg a szemünkkel, ezért a fotó jelentősen fog különbözni attól, amit látunk. Az objektívnak pl. csak egy látószöge van, kizárólag előre tud nézni; a látási teret leszűkíti a képkivágás által keretezett téglalap alakú keretre; a térbeli látványt a fénykép síkjára képezi le; a fotón csak egyetlen függőleges síkot reprodukál élesen, az elő- és a háttérben lévő dolgok homályosan maradnak. Ezek a különbségek már nagyjából meg is határozzák a fotós manipuláláshoz szükséges „kelléktárát”.
A fotós befolyásolhat:
a kameraszög beállításával (alulról, felülről stb.). Talán emlékszünk még arra, amikor kiskorunkban magas bácsival találkoztunk. Az volt az érzésünk, hogy milyen nagy és félelmetes. Ez a fotónál is ugyanígy működik. Elég az adott tárgyat alulról fényképezni, hogy ugyanazt a hatást elérjük.
a képkivágással: a valóságnak csak egy bizonyos részletét mutatja. Egy tömeget úgy is be lehet mutatni, mint egy jelentéktelen csoport (a tömegből csak egy kis részletet fotóz le) és vica versa.
az élesség beállításával: a számára fontos részletet emeli ki. Nem mindegy, hogy az előtérben vagy a háttérben szereplő tárgyak vannak kiemelve.
laboratóriumi (pl. retusálás, montázs) valamint számítógépes trükkök alkalmazásával. Különösen az utóbbinak ma már jelentős tárháza ismeretes. Számítógéppel bármit el lehet érni, és meg lehet változtatni. Ez az eljárás jó esetben azonban a sajtófotóra nem jellemző, hiszen teljesen etikátlan lenne.
a kamera és a film kiválasztásával: fekete-fehér vagy színes, érzékeny vagy kevésbé érzékeny.
a képhordozó kiválasztásával: sajtófotónál ez a tényező elhanyagolható, hiszen az újság vagy magazin anyaga adott, a fotós nem válogathat.
Meg kell még említeni a fotó kontextusát. A fotó az újságokban csak másodlagos szerepet játszik, a szöveges információt hivatott illusztrálni. Bár ez már nem a fotós hatáskörébe tartozik, hanem a szerkesztőébe, de a képaláírással is jelentősen lehet befolyásolni a fotó értelmezését. Az képszöveg (képaláírás) olyan információkkal is fel tudja ruházni a fotót, amely teljesen távol áll a valóságtól. Látjuk tehát, hogy a közlők részéről bizonyos fajta etikai elkötelezettséget, a befogadók részéről pedig kritikai szemléletmódot kíván meg az újságolvasás.
A témával kapcsolatos további szakirodalom:
András-Beke László: Fotóelméleti szöveggyűjtemény, Enciklopédia, 1997
Barthes, Roland: Világoskamra, Európa, 1985
Berger, John: Mindennapi képeink, Corvina, 1990
Ifj. Csákvári JózsefMalinák Judit: Média-galaxis, Szimbiózis, 1998
Miklós Pál: Kép és kommunikáció, MUOSz, 1980
Radics Vilmos: Képszerkesztés, sajtófotó, MUOSz, 1983
Rév Miklós: Bevezetés a fotóriporteri munkába, Tankönyvkiadó, 1977
Ripa, Cesare: Iconologia, Balassi Kiadó, 1997