„Bármerre járok, mindig egy óra van velem; megbízható barát ez, kísér hűségesen. A Nagy Mester alkotása, művészi gépezet, s ha búsulok, vagy örülök, oly lázasan ketyeg… És ha megáll majd egyszer, nem lesz már újra jó, amíg kezébe nem veszi a művész – az Alkotó. El kell majd menni hozzá: messze  lakik nagyon, a Végtelenség honában, túl Földön, s csillagon. Az órát Neki félve s hálásan nyújtom át: Nem én rontottam el, Uram: magától megállt…” – Karl Lowe: „Az óra”

Amikor újságírással és tudósítások készítésével kezdtem foglalkozni, csak sejtettem, milyen lehetőségek adódhatnak számomra ezáltal. Azt hittem, bejutni a Hotel Intercontinental-ba, vagy a Magyar Tudományos Akadémián lesznek e pályafutás csúcspontjai.
Idővel azonban rájöttem, nem a helyszín, hanem az ember az, ami miatt kiváltságosnak érezhetem magam. És ezt csakugyan elmondhatja magáról az, aki szinte az utolsó pillanatban találkozhatott és kérdezhetett Czeizel Endrétől.
Czeizel Tanár úr tavasszal fogadta el meghívásunkat a PR Herald Médiaműhelyébe.
Nincs olyan péntek este, amely ne lenne valaki/valami miatt emlékezetes, de az viszonylag ritka, hogy ilyen megtiszteltetésben legyen részünk. És nem csak amiatt, mert betegsége ellenére vállalta a vendégelőadó szerepét, hanem amiatt is, ahogyan viszonyult hozzánk és ahhoz, hogy mennyire kíváncsiak is vagyunk rá.
Nyilvánvalóan lehet abban valami rizikós, hogy egy professzort tíz újságíró rohamozza meg kérdéseivel. Minket azonban — amellett természetesen, hogy aggódással kísértük az állapotáról szóló híreket – maga a Tanár úr személye és tudománya érdekelt.
És Czeizel Endre professzor megadta ezt nekünk: személyét és tudományát – sőt, még feleségét is megismerhettük. Aki nem ért hozzá – márpedig biztosan többen voltunk azok, akik nem értenek hozzá, mint akik igen – nem mondta meg volna róla, hogy valami nincs rendben. Szellemi frissessége, egyszerre volt lenyűgöző és megrendítő, és mindaddig megmaradt elhivatottsága: „- Elnézést, nem tudok sokáig maradni, mert holnap Debrecenbe utazok PhD-oktatásra.”
Nos igen, vannak emberek, akiket semmi sem tud megállítani.
Czeizel Endre is ilyen volt.
Nem foglalkoztam soha érdemben genetikával, ám ez szerencsére nem akadályozott meg abban, hogy értő hallgatója lehessek a beszélgetésnek. Például Semmelweis Ignác történetének, akit saját kora inkább megvetett, mert azt merte mondani, hogy a kézmosás csökkenti a gyermekágyi láz okozta halandóságot. Megvetették, mindaddig, amíg fel nem fedezték a kórokozókat — habár hogy ezt miért kellett megvárni ahelyett, hogy ajánlása szerint „takarítsák és szellőztessék a kórtermeket rendszeresen, (…) és gyakran cseréljenek ágyhuzatot”, mai szemmel nehezen érthető.
Aztán ott vannak a zsenik.
A Tanár úr igyekezett genetikailag megmagyarázni, valaki miért lett, és miért pont akkor lett zseni (ami persze részben definíció kérdése is). Annyi bizonyos, hogy mi már nem leszünk azok, akármit csinálunk is — viszont szorgalom nélkül a zsenigyerek is könnyen elkallódik.
És hogy mivel tudom indokolni, hogy felelevenítettem ezt a két témát? Mert olyanok témák ezek, amelyek érdekesek és köz- értsd: számomra is – érthetőek. Hiszen bármennyire is tudtuk azon az estén mindannyian, belátható időn belül mi fog történni a Tanár úrral, valahogy elfelejtettük arra az időre. Mert ő – látszólag? – egyáltalán nem foglalkozott vele.
Így, számára ismeretlenek előtt – nem, nem a 300 fős előadóban, hanem egy kis szerkesztőségi galériában – is tudott beszélni életéről, kutatásairól és tudott mutatni egy szeletet abból a hatalmas tudásból, amit évei során felhalmozott. És amelyet nekünk kötelességünk továbbadni.

Tudtunk, tudtam tőle kérdezni. Csak remélni tudom, hogy válaszai sem merülnek feledésbe bennem még nagyon sokáig. Azt hiszem, ha odajutok, hogy egyszer nekem kell az unokáimnak vagy netán egy Médiaműhelyen beszélni az életemről, ez az este nem fog kimaradni a beszámolómból.
Ma hétfő van.
Akik olvasnak és ismernek, tudják már, milyen különös kapcsolatom van a hétfői napokkal.
Ma reggel, olvasva azt, hogy elment, eszembe jutott, amit eddig csak sejtettem. De ma már biztosan tudom: nem a helyszín, hanem az ember az, ami miatt kiváltságosnak érezhetem magam. 
És ezt csakugyan elmondhatja magáról az, aki szinte az utolsó pillanatban találkozhatott és kérdezhetett Czeizel Endrétől.