A keresztény egyházak és tanok jelenléte Kamerunban köztudott; iskolákat, kórházakat, egészségellátó központokat működtetnek, jelen vannak a legeldugottabb törzsekben. Cikkünk szerzője elsősorban arra volt kíváncsi, hogy az utóbbi időben mi változott ezen a téren.
Esuban a legelső fűtetős bambuszfalú baptista templomot az első világháború után hazaérkező, keresztény hitre térő fiatalok építették. A „fehér ember vallása” egyre közkedveltebb lett, egyre több hívet szerzett, és Esunak ma már csaknem teljes őslakossága kereszténnyé vált, csupán az alig 10%-ot jelentő nagyon idősek tartották meg ősi hitűket. Legtöbb követője és híve a katolikus egyháznak van, de templomot, iskolát működtet a baptista és presbiteriánus egyház is.
A csaknem százéves, meg nem keresztelkedett asszony szerint csak annyi változott, hogy régen sok istent imádtak egy helyen, ma egyet imádnak sok helyen, és ez, legyint rá, nem igazán lényeges, a helybéli atya azt mondja, hogy egyháza elítéli a boszorkányságot, kolléganőm Bibliából idézi a sátáni erőket, a templomban hagyományos ritmusra mozdul az igét hallgató, a törzsi király pedig egyaránt tiszteli az ősök szellemeit, tiszteli rítusaikat, a törzs hagyományait, mint amennyire rendszeresen jár vasárnaponként templomba.
Erről a témáról beszélgettünk azzal a katolikus papnövendékkel is, aki gyakorlati idejét jött tölteni Esuba. (A beszélgetést, a fiatalember beleegyezésével, szó szerint idézem.)
– Úgy tudom, hogy az oktatás összideje 10 év, mégis ezt az aránylag sok áldozattal járó a hivatást választotta, mi késztette erre, mikor, és miért?
– Már kisgyerekkoromban elvesztettem a biológiai anyámat, apám másik két felesége nevelt. Apám nem sokat törődött velünk, nevelőanyáim pedig elég mostohán bántak velem. Rendszeresen jártunk templomba, és ott egy olyan közösségbe kerültem, ahol jól éreztem magam, ami sokkal inkább otthonommá vált, mint az, ahol tulajdonképpen laktam. Sokat tanultam tőlük, minden szabadidőmet velük töltöttem. Aztán meghalt az apám is, a nagybátyám, majd a nagynéném családjába kerültem, a felső tagozatos tanulmányaimat ők támogatták. Sokáig gondolkodtam, hogy a katonai vagy az egyházi főiskolát válasszam-e, aztán egy adott pillanatban nagyon erősen azt éreztem, hogy az egyházban a helyem. Ezt elmondtam a nagybátyámnak, aki egyáltalán nem helyeselte a szándékomat, és mert ő volt a legerősebb a családban (megj.: helyi értelmezésben az „erős” jelző tehetőst, gazdagot jelent), mindenki vele értett egyet. Kivételt csak a nagynéném jelentett, ő maradt az egyetlen támogatóm, így kerültem az ő házába. A gimnázium elvégzése után sikeresen érettségiztem és a helyi katolikus egyházfőnél jelentkeztem. Ő meghallgatott, majd az egyéves lelkigyakorlat után elkezdhettem a tanulmányaimat. Az egy év alatt többen is meggondolták magukat, és elhagyták az egyházat. Volt közülük olyan, aki később visszatért volna, de az atyák nem fogadták vissza, volt olyan is, akit nem megfelelő jellemvonásai miatt eltanácsoltak. Én maradtam, befejeztem az első négy évet, leginkább filozófiát tanultunk, és most a lelkipásztori gyakorló évemben vagyok. Ezt újabb négy éves teológiai oktatás követi majd, aztán a végleges döntés úgy az egyház, mint az én részemről.
– Egy huszonéves, jóképű fiatalembert érhetik csábítások, amiknek nehéz lehet ellenállni; idővel talán a katolikus egyházban is történhetnek olyan változások, amik megszűntetik a cölibátust, engedélyezik a családot, feleséget…
– Igen, vannak lányok, akik jönnek és elmondják, hogy szeretnének a barátnőim lenni, és hogy nagyon megszerettek engem, hogy nagyon tetszem nekik és velem akarnak élni. Elmagyarázom nekik, hogy ezek pillanatnyi érzelmek és ösztönök, és az együttéléshez több kell. Van, aki megérti, van, aki nem. Bennem is vannak ösztönök, néha nagyon erősek, ezek ellen sokat imádkozom.
Nem szeretnék saját családot. Az egyházközösségben nagyon sok a teendő, ezek egész embert kívánnak. Ha családod van, akkor ez is sok időt kíván, jó, ha a gyerekeidre is jut sok időd. A kettő nem összeegyeztethető.
– Esuban nagyon sok a hagyományos/natív orvos, akik szellemek segítségével gyógyítanak, amuletteket használnak betegségmegelőzésre, a rossz elűzésére. Olyan spirituális tulajdonsággal, erővel rendelkeznek, állítják, amivel képesek felismerni, beazonosítani a boszorkányokat, képesek kivédeni a boszorkányhatást, az ősök szellemeinek állandó jelenlétét sem kérdőjelezi meg senki, stb.
– Ezt hívjuk hagyományos afrikai vallásnak. Néha én is megkérdezem az anyákat, hogy miért tesznek gyermekük nyakába amulettet. Van, aki bevallja, hogy védő szándékkal, van olyan, aki azt mondja, hogy csak díszítő szándékkal. Ilyenkor előveszek egy kis keresztet és azt mondom, hogy ha már megkeresztelte a gyermekét, akkor amulett helyett inkább tegyen a gyermek nyakába keresztet. Van, aki azt mondja, hogy az amulettnek mágikus ereje van. Ilyenkor azt mondom, hogy inkább imádkozzék, és meglátja, hogy nem fog semmi rossz történni. Az öregeknek is vannak régi, szakrális tárgyaik, amiknek természetfeletti erőt tulajdonítanak; eldobtuk ezeket, helyette megtanítottuk őket imádkozni.
Villámküldő, mágikus erővel rendelkező varázslók viszont léteznek, olyant én is láttam… ha neked ártani akaró ellenséged van, akkor megrendeled a villámot, a varázsló elküldi, a villám agyonsújtja az ellenséged, majd visszajön hozzád. Olyan is van, aki hatástalanítani tudja a villámot, de csak akkor, ha az ellenséged ártatlan…
A mi egyházunk a véres áldozathozatal ellen is van; az ellen, hogy a hagyományos orvosok leölik az állatokat, disznót, kecskét, és ezt ajánlják fel a szellemeknek. Ezekkel a rítusokkal nem értünk egyet, elítéljük őket. Azzal sem, hogy természetfeletti erők segítségét kérik, mert nincsenek ilyenek, tehát a natív doktorok félrevezetik a betegeiket.
– Miért jobb az egyistenhit annál, ahogy és amiben a régiek is hittek?
– Mert egy Isten van. Ezt a régiek nem tudták, nem volt, aki elmondja nekik.
