A vallásokat az jellemzi, hogy az életvezetéssel kapcsolatban bizonyos kötöttségeket és szabályokat fogalmaznak meg, amelyekről a vallásokkal szemben közömbös vagy ateista emberek általában úgy vélekednek, hogy azok az egyén szabadságának és kibontakozásának a korlátozását eredményezik, tehát végső soron sértik a szabadságjogokat.

Olívia Harris londoni felvétele

 Egyes nyugat-európai országokban – mint például Franciaországban –, ahol szekuláris állami berendezkedés érvényesül, a szabadságjogok durva korlátozása érhető tetten, hiszen 2004-ben olyan törvény lépett életben, amely tiltja a vallási jelképek viselését az állami fenntartású közoktatási intézményekben, az egyenlő bánásmódra és semlegességre hivatkozva. A francia törvények értelmében tehát tilos a hidzsáb (fátyol, fejkendő) viselése a lányok, nők számára, akik sem tanulóként, sem alkalmazottként nem hordhatnak fejkendőt állami közoktatási intézményekben. Az Európai Bíróság a közelmúltban hozott egyik döntésével megengedhetőnek ítélte meg a magánszférában azt, hogy kizárják az álláslehetőségekre való jelentkezésből a fejkendő viseléséhez ragaszkodó muszlim nőket, és ezzel az Európai Bíróság gyakorlatilag törvényesítette a vallási alapon történő megkülönböztetést, és a vallásgyakorláshoz való jog megtagadását.
A Nyugati világban gyakran vádolják az iszlám vallást a szabadságjogok korlátozásával, miközben egyes nyugati országok maguk követnek el korlátozást. Valójában az iszlám világban megfigyelhető korlátozások mögött azok a néphagyományok és szokások állnak, amelyek az iszlám megjelenése előtti korszakból származnak. Ezek az iszlám történetével egy időben alakultak ki, és valójában semmi közük az iszlám vallás hiteles tanításaihoz, és eredeti szellemiségéhez, mégis egy külső szemlélő azt is gondolhatja a kényszerházasságok, nemek szegregációja és a politikai szabadságjogok korlátozása hallatán, hogy az efféle gyakorlatok és szokások az iszlám szerves részei, és hogy az iszlám a felelős a szabad választás és cselekvés korlátozásában.
Az iszlámnak azonban határozott álláspontja van a szabadsággal kapcsolatban, és egy sor olyan irányadó tanítással rendelkezik, amely szavatolja az egyén és a közösség egészséges és építő szabadságjogait.
Érdemes azzal kezdeni e tanítások ismertetését, hogy az iszlám a gondolati szabadság elvének hirdetésével vette kezdetét, olyannyira, hogy az iszlám vallás követését a Korán a kényszerítő tényezőktől mentes, teljes akaratszabadsághoz kötötte:
„Ha Urad úgy akarta volna, akkor mindenki, aki a földön van, mind hívő lenne. Vajon hát kényszeríteni akarod az embereket arra, hogy hívők legyenek?” (Korán 10: 99)
És mondd (Mohamed): „Az igazság [amivel eljöttem], Uratoktól való, s aki akar, az higgyen, és aki nem akar, az ne higgyen!” (Korán 18: 29).
„Nincs kényszer a vallásban. Bizony, a helyes út nyilvánvalóan elkülönült a tévelygés útjától” (Korán 2:256)
Az előző Korán-idézetek értő elemzéséből kitűnik, hogy az iszlám már kialakulásakor nagy hangsúlyt fektetett a szabad gondolkodásra és a független véleményalkotásra.
Az iszlám kb. 1400 évvel ezelőtt letette az alapkövét a lelkiismereti és gondolati szabadságnak, amelyre még részletesebben kitérünk
Az ember fizikai szabadságával, önrendelkezéséhez való megkérdőjelezhetetlen jogával kapcsolatban az iszlám hangsúlyozza, hogy minden ember méltósággal rendelkező teremtmény, akinek méltóságát tiszteletben kell tartani, és azt, hogy egyetlen embert sem szabad méltóságától megfosztani:
„Bizony már méltóságot adtunk Ádám fiainak, a tengereken és a szárazföldön hordoztuk őket és elláttuk őket a jó dolgokból, és fölényes előnyben részesítettük őket sokakkal szemben azok közül, akiket teremtettünk” (Korán 17: 70)”
Az iszlám vallás egyik sarkalatos alapelve, hogy az ember egyedül a Teremtőnek tartozik feltétlen engedelmeskedéssel, ami által az ember felszabadul a teremtményeknek való szolgaság alól. Se világi se vallási vezetők nem érdemlik meg a feltétlen engedelmességet, sőt még a szülők sem, amennyiben olyat kérnek a gyermektől, amely ellentétes az egyistenhittel és a jó erkölccsel.
A szülőket az iszlámban tisztelet és engedelmesség illeti meg, viszont abban az esetben, ha istentagadásra, illetve rossz erkölcsre utasítanak, abban nem szabad engedelmeskedni:
„És meghagytuk az embernek, hogy bánjon jól a szüleivel – és ha ők ketten erőfeszítéseket tesznek ellened azért, hogy olyasmit állíts társként mellém, amiről nincsen tudásod, akkor ne engedelmeskedj nekik! Hozzám lesz a visszatérésetek, és akkor hírül adom nektek azt, amit cselekedtetek.” (Korán 29:8)
Az egyén fizikai szabadságát illetően az iszlám már akkor a rabszolgák felszabadítására ösztönzött, amikor a világ egyetlen ideológiája vagy birodalma sem szólalt fel a rabszolgák védelmében, sőt azt tartotta természetesnek, hogy a társadalom működéséhez szükség van a rabszolgákra. A Korán ugyanis kegyes cselekedetnek nevezi a rabszolgák elengedését:
„Ám ő nem vágott neki a meredek útnak. És honnan tudhatod, hogy mi a meredek út? [Például) egy rabszolga elengedése, vagy egy éhínséges napon enni adni egy árva rokonnak, vagy egy porba sújtott szegénynek.” (Korán 90: 11-17).
Az iszlám számos olyan vallási cselekedetet ír elő, amely a rabszolgák felszabadításának ösztönzését jelenti, mint például a Ramadán havi böjt elmulasztásának a jóvátétele.
Az iszlám korai történetében a muszlimok sok olyan rabszolgát szabadítottak fel, akiknek a pogány környezetben való iszlámra térése egyet jelentett a halálos ítélettel, ezért a tehetősebb muszlimok megvásárolták, majd nyomban fel is szabadították ezeket a rabszolgákat, mint például Bilált, az etióp származású rabszolgát, akit Abú Bakr, a későbbi Első Kalifa (Mohamed Próféta utóda) vásárolt meg pogány gazdájától. Omárnak, a második kalifának pedig elhíresült egy mondása, amely így szól: „Mióta teszitek rabszolgává az embereket, holott szabadokként szülte meg őket az anyjuk?”
A fizikai szabadsághoz, önrendelkezéshez való jog az iszlám iránymutatásai alapján azonban nem csak az egyéneket illeti meg, hanem a közösségeket és a népeket, nemzeteket is, ezért az iszlám úgy rendelkezik, hogy a muszlimoknak kötelessége megvédeni saját területüket, országukat a külső támadásokkal, megszálló hatalmakkal szemben.
A Korán engedélyezi, hogy a hazát fizikai erővel, akár fegyveresen is meg lehet védeni, amennyiben nincs más lehetőség a megszálló hatalom elleni hatékony fellépésre, az ország területi integritásának megvédésére, valamint a függetlenség elnyerésére, csak a fegyveres ellenállás és a szabadságharc alkalmazása. A Korán ekképpen rendelkezik: „Engedélyt kaptak [a harcra] azok, akik ellen harcolnak, mivel igazságtalanságot szenvedtek el. Bizony, Allahnak hatalmában áll az ő megsegítésük. Azok, akiket jogtalanul űztek el a lakhelyükről, csupán azért, mert azt mondják: „A mi Urunk Allah!” (Korán 22: 40)
Az iszlám ugyan nagyfokú szabadságot biztosít követőinek, de a szabadságnak ugyanakkor vannak olyan határai, amelyek az egyén és a társadalom érdekét szolgálják, mivel a határtalan és korlátlan szabadság mások jogainak eltiprásához és végső soron zűrzavarhoz és káoszhoz vezet. Ezek a határok azonban egyúttal a józan ész határai, így ezeknek a korlátoknak a szükségességét vallástól, világlátástól függetlenül minden ember beláthatja.
A muszlimok például nem kezdeményezhetnek háborút, mert megsértik azzal mások jogait. A Korán kifejti, hogy az agresszió nem tolerálható sem muszlimok, sem pedig mások részéről: „És harcoljatok hát Allah útján azok ellen, akik harcolnak ellenetek! Ám ne kövessetek el túlkapást [harcot a fegyvertelenekkel szemben], bizony Allah nem szereti a túlkapásra vetemedőket!” (Korán 2: 190)
A vétlen, ártatlan ember életének kioltása azonban egy olyan határ, amelyet nem lehet átlépni a szabadságra hivatkozva. Mohamed próféta azt mondta: „A hívő ember egészen addig élvezheti a vallás adta szabadságot, amíg tilalmas vérhez nem tapad a keze” (Al-Bukhári jegyezte fel).
Az egyén és társadalom fizikai szabadságának rövid áttekintése után, a szellemi szabadságnak is ugyanolyan nagy jelentőséget tulajdonít az iszlám, amely hangsúlyozza a vallási és lelkiismereti szabadságot, és teret ad más vallások gyakorlásának, amennyiben az adott vallás nem mesterkélt ideológia, és a társadalomra veszélyt jelentő, az embereket méltóságuktól megfosztó eszmerendszer.
A fizikai szabadság jelentőségének hangsúlyozása mellett, az iszlám önmagát úgy határozza meg, mint a gyarlóságtól és a tévelygéstől való megszabadulás útja. Mohamed Próféta azt mondta: „Az imádkozás világosság, az adakozás bizonyíték [a hitre], a türelem fényesség, a Korán pedig érv melletted, vagy ellened. Minden ember úgy éli napját, hogy eladja saját magát, s vagy megszabadítja, vagy pedig elpusztítja [önmagát].”
A hadísz rámutat arra, hogy az iszlám tanítása szerint az igazi szabadság az Istennek való engedelmességben rejlik, amely az emberi lét határain belül lehetővé teszi az ember számára a teljes felszabadulást az alól, hogy más emberek szolgája legyen, azáltal, hogy csak egyedül Allahot szolgálja. A muszlim ember önuralmat kell, hogy tanúsítson evilági élete során, amely bizonyos fokú lemondással jár, ám az eredmény a teljes felszabadulás a vágyak rabsága alól. Az iszlám vallás ugyanis a bűnöket és az alantas jellemet bilincseknek és láncoknak tekinti, melyek gúzsba kötik az embert, amelyek elhagyását  felszabadulásnak tekinti, és az iszlám egész erkölcsisége erre az alapra épül.
A gondolati és lelkiismereti szabadság témáját tekintve, elérkeztünk a vallásszabadság muszlim fogalmának tárgyalásához. Mindenek előtt le kell szögezni, hogy a vallásszabadság okán nem ítélkezhetnek a muszlimok mások hite felett, mivel az iszlám tanítása szerint egyedül Isten az, ítélkezik az emberek felett hitükkel kapcsolatban: „Bizony azok, akik hívők (muszlimok), és akik zsidók, és a szábeiták, és a keresztények, és a mágushitűek és azok, akik [Allah mellé] társat állítanak – Allah bizony ítélkezni fog közöttük a Feltámadás Napján. Bizony, Allah mindenek felett tanú” (Korán 22:17). A Korán arra utasítja Mohamed Prófétát, hogy beszélgessen az Írás népével (főként a keresztényekkel és a zsidókkal) és kínálja fel nekik a megegyezést a legfontosabb hitelvek és vallási cselekedetek terén: „Mondd: Ti Írás népe! Jöjjetek egyezkedő szóra közöttünk és közöttetek! Egyezzünk meg abban, hogy csupán Allahot szolgáljuk, semmit nem állítunk társként mellé, és hogy egymás között nem teszünk meg egyeseket Allah mellett uraknak! Ha azonban ők elfordulnak, akkor mondjátok: Tanúsítsátok, hogy mi muszlimok vagyunk!” (Korán 3: 64) Ha tehát a muszlimok nem tudnak megegyezni másokkal ezen elvekről, akkor megelégednek azzal, hogy a másik fél elismeri a muszlimok vallási elkötelezettségét, vagyis hogy ők is Istennek vetik alá magukat.

A II. Vatikáni Zsinat

Érdemes felidézni, hogy a II. Vatikáni Zsinat tartalmazza az elismerést a muszlimok egyistenhite iránt. A Korán meghatározza a muszlimok számára, hogy miként viszonyuljanak a más vallási felekezetekhez tartozó emberek iránt. A muszlimok nem léphetik át a párbeszéd civilizált keretét, és nem alkalmazhatnak erőszakot: „És ne szállj vitába az Írás népével csak úgy, ahogy az a legjobb – kivéve azokat, akik igazságtalanok! És mondjátok: „Hiszünk abban, ami leküldetett hozzánk és hozzátok! A mi Istenünk és a ti Istenetek egy. És mi alávetjük magunkat Neki.” (Korán 29:46) A muszlimok ösztönzést kapnak a Korántól arra, hogy jóindulattal viseltessenek a barátsággal feléjük viszonyulók iránt: „Allah nem tiltja meg nektek, hogy jóindulattal és méltányosan bánjatok azokkal, akik a vallás miatt nem harcoltak ellenetek és nem űztek el titeket lakhelyeitekről. Allah szereti azokat, akik méltányosan járnak el. Allah csak azt tiltja meg nektek, hogy azokkal kössünk testvérbarátságot, akik a vallás miatt harcoltak ellenetek, elűztek titeket a lakhelyeitekről és segítettek [másokat] abban, hogy elűzzenek titeket. Aki testvérbarátságot köt velük, azok az igazságtalanok” (Korán 60: 8-9).
Az iszlám vallásszabadság iránti elkötelezettségének jegyében síkra száll más vallások imaházainak védelmezése mellett: „És ha Allah nem tartotta volna vissza az embereket – egyeseket mások által – akkor bizony leromboltattak volna szerzetescellák, templomok, zsinagógák és mecsetek, ahol sokszor említtetik meg Allah neve. Bizony, Allah megsegíti azokat, akik segítik az Ő [ügyét]. Bizony, Allah Erős, Méltóságteljes” (Korán 22: 40). Az iszlám tehát különösen nagy szabadságot írt elő az ahl al-kitáb (az Írás népe) közösségeinek, főként a keresztény és a zsidó vallású őslakosság számára. Az iszlám ugyanakkor nem csak az őshonos kisebbségeket, hanem az országban engedéllyel tartózkodó nem muszlimokat is védi. Mohamed próféta azt mondta: „Aki megöl egy szerződésest (mu’áhad), az nem fogja megérezni a Paradicsom illatát, pedig negyven évi járás távolságából is érezni”. Az iszlám megjelenésekor éltek jakobita keresztények a mai Jordániában, a koptok Egyiptomban és a nesztoriánusok főként Irakban éltek, míg a zsidó közösségek Arábia északi részén, a mai Medinában, Perzsiában és Észak Afrikában, valamint Jemenben éltek. Korunk nagy migrációs hullámai, amelyek már a 19. században megindultak, valamelyest átrendezték e közösségek életterét, de a mai napig megtalálhatóak ezek az ősi keresztény közösségek szerte az iszlám világban.
A fent említett vallások követőit védettséget élvező közösségként tartja számon az iszlám, ezért kapták az ahl al-dhimma (védelem népe) nevet. Vallásuk gyakorlásának engedélyezése mellett kötelezve voltak a dzsizja (fejadó) megfizetésére, illetve a földbirtokosok a kharádzs (földadó) kiadására, és ezzel felmentették magukat a hadkötelezettség alól. Ez a fejadó csak akkor volt kiszabható, amennyiben a muszlim fennhatóság védelméről tudta biztosítani a vallási kisebbségeket, illetve amennyiben nem jelentett számukra túlzott anyagi terheket.
Ezek az adónemek a muszlimok által kifizetett zakát mértékénél jóval alacsonyabb kiadásokat jelentettek, és a nem-muszlimok közterhekhez, valamint az állam fenntartásához, és védelméhez való hozzájárulását jelentette, de a szegényebb más vallásúakat felmentették a dzsizja megfizetése alól.
Amikor összehasonlítjuk a kisebbségekkel való bánásmódot a kortárs európai királyságokban az adott időszakban, valamint az Oszmán birodalom idején, akkor láthatjuk, hogy a muszlimok általában toleránsabbak voltak a területeiken élő vallási kisebbségekkel. Az iszlám fennhatósága alatt élő keresztények templomaikban minden szertartást megtarthattak, a harangozás kivételével a zsidóság pedig saját vallási bíróságot tarthatott fenn a középkorban, továbbá a zsidóság és az unitáriusok iránti viszonyulás jelentősen kedvezőbb volt a muszlimok által ellenőrzött területeken, mint másutt Európában.

Ameera

A női szabadságjogokról
Az iszlámmal szemben a legtöbbször felhozott vádak a női szabadságjogokkal függenek össze. A külső szemlélő számára úgy tűnhet, hogy az iszlámban a nők szabadságjogai korlátozva vannak, és hogy el vannak nyomva. Ha azonban közelebbről szemügyre vesszük ezeket a korlátozásokat, akkor jól látható, hogy olyan társadalmi beidegződésekről van szó, amelyeknek nyomát se találni az iszlámban. Az iszlám vallásban a nők ugyanúgy rendelkeznek szabadságjogokkal, ahogyan a férfiak. A Korán mindkét nemnek előírja az Istennek való engedelmességet, az Ő akaratának való alávetést, és az erkölcsös életet, így az istenszolgálatok terén ugyanazok a jogok illetik meg mindkettejüket, tehát az muszlim nő ugyanúgy szolgálja Allahot, imádkozik, böjtöl, adakozik és elzarándokol Mekkába, mint a férfi. A Korán elvárja a nőktől is és a férfiaktól is az iszlám gyakorlását, és mindkettőnek azonos jutalmazást ígér, az alapján, ahogyan cselekedtek: „Én nem hagyom kárba veszni egyetlen cselekvő cselekedetét sem közületek, legyen akár férfi, akár nő, hiszen egyikőtök a másiktól (származik).”(Korán 3:195)
„Aki jótettet cselekszik, akár férfi, akár nő, amellett hogy hívő, jó életben fogjuk őt részesíteni, és jutalmát a legjobb cselekedeteinek megfelelően fogjuk megfizetni” (Korán 16:97)

Csupán néhány tekintetben, főként a családon belüli feladatok tekintetében térnek el a szerepeik. Ezeket az elenyésző eltéréseket az iszlám a nőkre és a férfiakra jellemző, természetükből és teremtettségükből adódó más és más készségekre vezeti vissza, amelyek okán az iszlám szerint a férfira elsősorban a család eltartása hárul, valamint a feleség és a gyermekek biztonságának a megóvása, míg a nőknek a gyermekek gondozása, és az otthoni teendők ellátása az elsődleges feladata. Ennek fényében válik érthetővé a főség fogalma, amelyet a Korán a következőképpen mutat be:
„A férfiak főséggel és felelősséggel vannak felruházva a nőkkel szemben, azáltal, hogy Allah előnyben részesített egyeseket közülük a többiekkel szemben, és azáltal, amit ők a vagyonukból költenek…” (Korán 4: 34).
Szó sincs itt arról, hogy a nők alá lennének rendelve a férfiaknak, hiszen mindketten Allah törvényeinek vannak alárendelve. Mindkét szülő egyszerre felelős azért, hogy a gyermekeik megfelelő vallási oktatásban részesüljenek, és hogy az iszlám tanításainak szellemében neveljék fel őket. Mohamed Próféta (Allah dicsérje és üdvözítse) azt mondja: „Mindannyian pásztorok vagytok, és mindannyian felelősek vagytok nyájatokért, a vezető is pásztor, a férfi is pásztor háznépe számára, az asszony is pásztor férjének háznépe és gyermekei számára, így mindannyian pásztorok vagytok, és mindannyian felelősek vagytok nyájatokért”. (Al-Bukhári és Muszlim jegyezte fel).
A muszlim nők öltözködéséről szót ejtve, el kell mondani, hogy az iszlám tanítása szerint a fejkendő olyan vallási kötelesség, amely a nők méltóságát hivatott megóvni. A fejkendő tiszteletet parancsoló öltözet, akárcsak az apácák öltözéke a kereszténység esetében, amelynek elrendelése által az iszlám elejét vette annak, hogy visszaéljenek a nők esetenkénti kiszolgáltatott helyzetével és jóhiszeműségével.
A Korán azt mondja: „Ó, Próféta! Mondd feleségeidnek, lányaidnak s a hívő asszonyoknak, hogy vonják magukra lepleiket. Ezzel érhető el, hogy felismerhetők legyenek, és hogy ne zaklattassanak. Allah a Megbocsátó, a Könyörületes” (Korán 33: 59)
A nők öltözete bár különbözik a férfiakétól, a hidzsáb (fejkendő) viselése egyáltalán nem korlátozza a nők szabadságjogainak érvényesülését. Nem egy muszlim politikusnő vagy magas rangú köztisztviselőnő hord fejkendőt, köztük az Egyesült Arab Emírségek két minisztere is.
A hagyományos muszlim családmodell rövid ismertetése után, vegyük szemügyre a női szabadságjogok érvényesülését a családi téren kívül. A korábbi évtizedek tapasztalatai ugyanis azt mutatták, hogy az iszlám világban, főként a vidéken élő lakosság körében a nőknek általában csak egészségügyi és oktatási területen nyílt bizonyos mértékű lehetőségük a munkavégzésre, de széles körben elfogadott volt az a nézet, hogy a nőknek nem szabad továbbtanulniuk, és konzervatívabb körökben a nők otthonukat csak az apa vagy a férj beleegyezésével hagyhatták el, sőt előfordult az is, hogy egyes férfiak különböző ürügyekkel bezárták feleségeiket a lakásukba, annak ellenére, hogy az iszlám nem tiltotta meg a nőknek a vallási életben és a közéletben való felelős részvételt.
E jelenségnek az okait az iszlám előtti patriarkális berendezkedés által diktált normákra, és néhány vallási elöljáró népszokásokban gyökerező tévtanításaira lehet visszavezetni. A nőkkel szembeni férfi-központú, kirekesztő magatartás ellen már elég korán felszólaltak a muszlim vallástudósok, sőt maga Mohamed Próféta is.
A nők nyilvános vallásgyakorláshoz való jogát ugyanis már Mohamed Próféta életében megkérdőjelezték egyesek Medinában, amikor elterjedt a nők mecsetektől való eltiltása, arra hivatkozva, hogy kísértésbe eshetnek tőlük a férfiak. Ám amikor ennek hírét vette a Próféta, azt mondta: „Ne akadályozzátok Allah szolgálónőit abban, hogy mecsetbe járjanak!”

Al-Masjid an-Nabawi mecset (Más néven: „A Próféta mecset”) – Medina

 

A mecsetbe járó nők száma így aztán olyannyira megnövekedett, hogy az Abbászida dinasztia uralkodása idején a nők már teljesen megtöltötték a Medinai Nagymecset előterét, és a férfiaknak nem volt más választásuk, mint mögöttük imádkozni.
Az al-Mudavvana al-Kubrá elnevezésű gyűjteményben jegyezték fel, hogy Ibn al-Kászim – Málik vallástudós, a málikita vallásjogi irányzat névadójának tanítványa – megkérdezte Imám Málikot, hogy azok a férfiak, akik eljönnek a mecsetbe, és azt látják, hogy az előtere tele van nőkkel, a mecset pedig tömve van férfiakkal, imádkozhatnak-e a nők mögött?” Málik azt mondta: „Az imájuk érvényes, nem kell megismételniük azt.”
Széles körben elterjedt Nyugaton az a nézet, hogy az a törvény, miszerint a muszlim nő nem mehet hozzá egy nem muszlim férfihoz, az a nő személyes jogainak és szabadságának a korlátozása, amit a modern világi törvény megenged; bármilyen egyén házasodhat bárkivel, akivel akar. Fontos megjegyezni, hogy a muszlim férfinak is tilos többistenhívő nőt, például hindu vagy buddhista nőt feleségül venni. Az iszlám felfogásában ezek a tilalmak a házasság harmóniájának a biztosítékai.
Az iszlám vallás szerint a muszlim férfiak nem házasodhatnak olyan nőkkel, akik nem tartoznak az ún. égi vallásokhoz (az iszlám, a kereszténység és a zsidóság), vagyis valamely bálványkultuszt követő nőkkel. Az iszlám indoklása erre a korlátozásra: a nő védelme és a családi értékek és a családi egység védelme.
Az iszlám arra utasítja követőjét, hogy házastársának választásában a harmónia, a biztonság és az összeillés legyen az elsődleges szempont, személyének és családjának boldogsága és sikeressége érdekében. Bármi, ami lehetséges súlyos konfliktust okozhat, ok lehet arra, hogy a házasság ne legyen megengedett.
Muszlim férfi feleségül vehet keresztény vagy zsidó nőt, mivel az iszlám elfogadja Mózest és Jézust prófétákként, és e vallások felé nagyfokú toleranciát ír elő, és bár léteznek bizonyos különbségek a hittételek és a vallásgyakorlat terén, ez a fajta házasság sikeres és hosszú távú lehet, ha minden más tényező terén megfelelőnek találja egymást a két házasulandó. Továbbá, mivel a férfi tölti be a családfő szerepét mindhárom vallásban, a muszlim férfit nem akadályozza meg intenzív vallási kötelezettségeinek, és hite által szabályozott házastársi jogainak gyakorlásában a keresztény vagy zsidó feleség, és ebben a helyzetben egyik félnek sem kell feladnia vallásának követését.
A muszlim férfinak azonban tilos elvenni bálványimádó vagy ateista nőt, mert az iszlám hit nem fogadja el a többistenhitet, az istenkáromlást és a bálványimádást. Az iszlám megtiltja az olyan házasságot, amelyben az egyik házastárs nem tartja tiszteletben a másik részéről fontosnak tartott elveket. Az efféle család folyamatos vitában és felfordulásban élne. A problémákkal terhelt házasság egészen biztosan váláshoz vezet, hacsak a férfi fel nem adja vallását, amelyet az iszlám halálos bűnnek tart.
Az iszlám tiltja a nem muszlim férfi házasságát a muszlim nővel, mivel egy zsidó, egy keresztény vagy egy többistenhívő tagadja Mohamed Próféta üzenetét és prófétaságát. Egy nem muszlim férj számára a muszlim feleség intenzív vallási kötelezettségei értelmezhetetlenek és általában visszatetszők, ez pedig vitákhoz és végül váláshoz vezethet, vagy eltávolíthatja a nőt muszlim hitétől. Az iszlám tiltja ezt a fajta házasságot, amely elkerülhetetlen konfliktushoz, és váláshoz vezet, vagy pedig a nem muszlim házastárshoz való ragaszkodása miatt a nő kénytelen lesz lemondani vallásának gyakorlásáról.
Az iszlám világban a Földközi-tenger partvidékén elterülő városi populáció a női szabadságjogok tekintetében egyébként előbbre jár, mint az a lakosság, amely viszonylag zárt társadalmat alkot, beleértve a vidéki területek lakosságát, nem beszélve a nomadizáló életmódot folytató muszlim közösségekről.  Az utóbbi időben azonban az iszlám világ olyan államaiban, mint a sokat támadott Szaúd-Arábiában, számos olyan intézkedés bevezetésére került sor, amelyek a női szabadságjogok kibővítését szolgálják, mint például a nők felsőoktatásban való részvételének, politikai és közéleti szerepvállalásának az ösztönzése, valamint a gazdasági élet különböző területein való érvényesülésük elősegítése. Több közel-keleti országban sikerült törvényi szabályozással azt az eddig bevett szokásjogot is megszüntetni, amely a nők elleni nemi erőszakot elkövetőket – az érintett családok becsületének megőrzéséért cserébe – kényszerházassággal mentette fel a bűncselekmény alól. A muszlim nők hamarosan olyan területeit is meghódítják a közéletnek, amelyek korábban az említett társadalmi szokások miatt kizárólagosan a férfiak privilégiuma volt, mint például az állam- és közigazgatási szféra.