Liszt Ferenc születésének 200. évfordulója kitűnő alkalmat adott arra, hogy a Művészetek Palotája együttműködésével egy máig is élvezettel hallgatható CD megjelenhessen a Warner Classics kiadásában. A lemezen három darab hallható (Les Préludes, Magyar fantázia és Amit a hegyen hallani). Farkas Gábor zongoraművészt a Nemzeti Filharmonikus Zenekar kíséri, Kocsis Zoltán vezényletével.
S hogy többet mondjanak a fent említett információmorzsák, valamint e név hallatán a büszkeség mellett ne csak a Magyar rapszódia indító hangjai csengjenek fülünkbe, összefoglalnék egynéhány fontosabb információt hazánk egyik méltán leghíresebb zeneszerzőjéről, Liszt Ferencről, valamint a CD-n hallható felvételek keletkezési körülményeiről.
Liszt Ferenc 13 szimfonikus költeménye, az utolsó kivételével (Bölcsőtől a sírig) mind a Weimarban töltött évek alatt keletkezett. A virtuóz zongoraművész az 1840-es években világhírűvé vált. Országról országra járt, s lenyűgöző koncertjeivel mindenhol kiváltotta az emberek szeretetét és tiszteletét. Hangversenyei folyamán rengeteg újítást vezetett be: a darabokat kotta nélkül játszotta, repertoárja egészen a barokk korszakig visszanyúlt, sokszor improvizált különféle témákra, a zongorát pedig felnyitott fedéllel a közönség felé fordította. A zenei élet mindenhol felfrissült, amerre Liszt járt. Két legfontosabb körutazása közé tartozott oroszországi látogatása, melynek során felismerte az orosz zene jelentőségét. 1846-ben Magyarországra is eljutott, s lehetősége nyílt megismerkedni a cigányzenével, a népies műdallal, a verbunkossal és a csárdással.
Világra szóló sikerei után tehát érthető, hogy weimari megállapodása nagy változást hozott az életében; 1842-ben vállalt itt karmesteri állást. Ezek után már ritkán zongorázott nyilvánosság előtt. Nagy tervekkel érkezett meg a városba, azonban hamar rá kellett eszmélnie, hogy a hely nem alkalmas céljai számára. A színház, ahova Liszt került, anyagi szempontból nagyon rossz helyzetben volt. Az udvar azonban mindent megtett azért, hogy a régi jó hírnevet fenntartsa. A program repertoárjának összeállítása során a költséghatékonyság volt az elsődleges szempont. Továbbá a közönség nem ismerte el Liszt újításait, folyamatosan hangoztatták nemtetszésüket. A zenekarban „nem odaillő” emberek ültek, s Liszt sehogy sem tudta elérni, hogy legalább a fontosabb helyekre igazi művészeket ültessenek. „Hiába hajszoljuk a hatást, ha az eredendő hibákat elhanyagoljuk.” – írja elkeseredetten.[1]
Mindezek ellenére mégis fontos volt számára, hogy Weimarban maradjon. Liszt Ferenc már régóta tervezgette, hogy zenekarra komponál, s végre itt volt az alkalom, hogy állandó munkával dolgozzon egy zenekar mellett. Megismerkedett Carolyne Wittgenstein hercegnével, aki nem csak élettársa, hanem egyben munkatársa is lett. Liszt számára ekkor már fontosabbá vált a zenei élet szervezése, mint az előadóművészet. Széleskörű levelezést folytatott, cikkeket, tanulmányokat írt, s fontosnak tartotta, hogy művésztársait támogassa. Berliozért és Wagnerért többször kiállt, s nem csak művészi, hanem anyagi segítségben is részesítette őket. Az 1850-es évek végére problémák léptek fel Liszt és az udvar között. Korlátozni kezdték művészetét, hiszen nem értették újításait. 1861-ben Rómában telepedett le. Ettől kezdve ingázó életmódot folytatott, ami pesti állandó lakásával még jobban fokozódott. Rengeteget utazott Pest, Róma, Weimar és a zenészbarátok között, s ez az életmód egész hátralévő életét meghatározta.
Programzene és szimfonikus költemény
A programzene kialakulása már a reneszánsz korban elkezdődött, azonban tudatosan csak a romantikában kezdték használni. Már Vivaldi concertója, A négy évszak is ide köthető, mégis az áttörést Berlioz Fantasztikus-szimfóniája jelentette. A programzene tehát egy olyan művet jelent, amelynek témája a zenén kívül álló történelmi, természeti, művészeti esemény, s ezt a zeneszerző irodalmilag meg is határozza. A programzene legkiválóbb művelője a romantika korszakában Liszt Ferenc volt.
A korban a zenekari programzene legjelentősebb műfaja a szimfonikus költemény, ami a romantika idején alakult ki. Legfontosabb előzményei a programzenei nyitány és a szimfónia voltak. A szimfónia születése már a XVIII. században megkezdődött. Beethoven VI. szimfóniája és Berlioz Fantasztikus-szimfóniája nagy hatással voltak a XIX. századi kialakulásra. A szimfonikus költemény általában egyetlen tételből állt, s célja az volt, hogy a programként megadott jelenséget a zene nyelvén írja le. Maga a szimfonikus költemény elnevezés Liszt Ferenctől származik. Először egyik weimari koncertjén említette a fogalmat 1854-ben Tasso című darabjával kapcsolatban, de egy évvel később már az addig megírt összes hasonló művét így említette: „A magam részéről közben nagyon megfeszítetten dolgozom Szimfonikus költeményeimen. Kilenc már kész van belőlük s még az év folyamán kijönnek partitúrában (Breitkopf és Härtelnél Lipcsében)”[2]. Végül 1856-ban sikerült kiadni hat darab teljes partitúráját „Symphonische Dichtungen” címen.
A koncertfelvételről
A lemezen hallható három Liszt kompozíció mindössze hat év alatt keletkezett: 1848 és 1854 között. E három mű szinte pillanatfelvételként rögzíti azt a folyamatot, melynek során a Glanzperiode briliáns zongorafantáziáit és improvizációit rögzítő virtuóz pianistából új formai megoldásokkal kísérletező, saját hangját kereső, tudatos szimfonista válik.
Les Préludes
A weimari letelepedés előtt az ifjú Liszt Ferenc bejárta egész Európát fantasztikus zongorajátékával. Mindenhol nagy örömmel fogadták, ünnepségeket rendeztek tiszteletére, szerenáddal köszöntötték, tehát nagy szeretet vette őt körül. Egy ilyen utazás alkalmával kötött barátságot Joseph Autran költővel 1844-ben, amikor Marseille-be érkezett. A költő nagy rajongással írt a zongoravirtuózról az egyik folyóiratban, s hangversenyén verssel köszöntötte. Így kapta meg Liszt Autran neki szánt költeményét, melynek címe: Les Aquillons (Az északi szél; szárnyaló himnusz a szabadsághoz). A helyi újságcikkek beszámolója szerint a zeneszerző már másnap, egyik sétája során megzenésítette a költeményt, s pár nap múlva egy hangversenyen elő is adták a kórusművet. Így született meg a későbbi szimfonikus költemény első darabja.
Egy év múlva Liszt hozzáfogott Autran másik három költeményének megzenésítéséhez, melyek címe: Les Flots (A hullámok), Les Astres (A csillagok), La terre (A föld). Így már négy kórusmű állt rendelkezésére a költő verseiből, tehát össze is foglalta ezeket Les Quatre Éléments címmel, s később zenekari nyitányt írt hozzá. 1852-1854 táján Liszt teljesen áthangszerelte a művet, s új címmel látta el, mely a közönség számára minden kapcsolatot megszüntetett Autran verseivel. Helyette egy másik francia költő, Alphonse de Lamartine egyik meditációja, a Les Préludes (Előjátékok) lett a címadó.
Az előszóból kiderül, hogy Lamartine költeményének címe csak utólag, a szimfonikus költemény elkészülte után került az eredetileg Autran verseiből készült zeneművekhez. Jellegében azonban mégis található hasonlatosságot közöttük. Mind a zenében, mind a költeményben szerepelnek harcias elemek. Talán ezeknek köszönhető a mű későbbi félreértelmezése, hiszen Liszt weimari időszakából ismerős túlzó hatáskeltés nagy szerepet kap az egész szimfonikus költemény folyamán. (Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a Les Préludes a mai napig a legismertebb és legtöbbet előadott Liszt-darabok közé tartozik.)
A zeneművet először 1854. február 23-án hallhatta a közönség a weimari Udvari Színházban.
A Magyar fantázia több részből álló egytételes zongoraverseny. Közeli rokonságot mutat a 14. rapszódiával, maga az átdolgozás azonban a 21. magyar rapszódiából készült. A mű bemutatója 1853-ban volt a Nemzeti Színházban, a szólót Liszt tanítványa és majdani veje, Hans von Bülow játszotta, a zenekart Erkel Ferenc dirigálta.
Amit a hegyen hallani (Ce qu’on entend sur la montagne) az első szimfonikus költemény, amely 1848-1854 között készült el. Ihletője Victor Hugo azonos című költeménye, amely 1829 nyarán született, és az Őszi levelek kötetben jelent meg. A költemény alapját egy feloldhatatlan ellentét határozza meg: a természet és az emberiség hangjai. A természet önmagában is ellentétet képez, nem más, mint „zagyva hangförgeteg”, majd szelíden dudolászó „éji dal”. A költemény fő kontrasztja azonban nem a természetből fakad. Az óceán felől a „fény! diadal!”, a föld felől az „emberek szomorú mormolása” hallatszik. „…s e nagy hangversenyen minden hullámtaraj és minden ember is külön hang és moraj.”[3] Ennek a megszüntethetetlen ellentétpárnak a küzdelmét mutatja be Liszt Ferenc szimfonikus költeményében. Érdekes és meghatározó a zenei mű szempontjából azonban az, hogy míg Hugo versének vége negatív kicsengésű, addig Liszt egy csendes, nyugodt befejezést komponált. Hugo művének utolsó 6 sorában rengeteg kérdést halmoz, amelyek mind az emberiség jövőjével foglalkoznak, létkérdések. Az utolsó sorban a természet dala a legerősebb kontrasztba kerül az emberi sikollyal. Liszt nem utal sem az előszóban, sem más írásában arra, hogy miért utasította el Hugo elképzelését. A szimfonikus aköltemény végén ugyanis a meghittség mellett mintha maga az Úr jelenne meg, s a bizalom, a remény a küzdő ember számára. Liszt Ferenc művészi tevékenységét erősen befolyásolta a romantika ekkori vezéralakja, Victor Hugo. Egész életében csodálta a költőt, felnézett rá még akkor is, ha világszemléletük éppen ütközött. Nem véletlen tehát, hogy nem ez volt az egyetlen zenei alkotás, amelynek inspirálója Hugo volt. Sok zongoradarabjának címe a költő egy-egy műve, a 40-es évek elején hat versére dalt írt, s nem utolsó sorban a Mazeppa című szimfonikus költeményét is Hugo nyomán komponálta. A mű végső változatának bemutatója 1857. január 7-én, Weimarban, az Udvari Színházban volt.
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar Magyarország egyik leghosszabb múltra visszatekintő zenei együttese. Az általa képviselt magas művészi színvonalnak és az állandóan megújuló repertoárjának köszönhetően nemcsak a hazai zenei élet meghatározó szereplője, de a nemzetközi fórumokon világszerte elismert magyar zenekultúra emblematikus követe.
Farkas Gábor az új pianista nemzedék legígéretesebb művészei közé tartozik. Számos zenei verseny győztese, szólistaként és kamaramuzsikusként egyaránt a koncertpódiumok gyakori szereplője. Bemutatkozó lemeze – amelyen Liszt-műveket játszott – szintén a Warner kiadásában jelent meg 2008-ban, jelentős hazai és nemzetközi siker kíséretében. A felvétel elnyerte a Liszt Társaság Lemez Nagydíját. A Nemzeti Filharmonikus Zenekart Kocsis Zoltán kétszeres Kossuth-díjas, Érdemes Művész, az együttes főzeneigazgatója vezényli. A lemezfelvétel a Művészetek Palotája és az mTon együttműködésében született.
A hangfelvételt a Művészetek Palotája Stúdió készítette, zenei rendező: Matz László. A rangos helyszín is méltán hozzájárult ahhoz, hogy nemzetközi mércével mérve sikeres kiadvány szülessen. A kiadvány elkészítését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta. Promóciós partner: Hungarofest – KLASSZ Zenei Iroda, Liszt 2011.
[1] Hamburger Klára: Liszt Ferenc, Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1966.
[2] Liszt Ferenc válogatott írásai, vál., ford., kísérő tanulmányokkal és jegyz. ell. Hankiss János, Budapest, Zeneműkiadó Vállalat, 1959, I, 313.
[3] Victor Hugo Versei, szerk. Lator László, Budapest, Európa, 1975.
*
Eredeti megjelenés dátuma: 2011.07.29.
*