– A közelmúltban néhány napon keresztül egy új zélandi tanárkollégájával együtt járták a magyar fővárost, számtalan emberrel találkoztak: egyetemi polgárokkal, könyvkiadókkal főszerkesztőkkel, tanszékvezetőkkel, az utcákon kolduló hajléktalanokkal… Mi volt az Ön számára a legérdekesebb intellektuális reflexió a maori kultúrát alaposan ismerő barátnőjének magyarországi benyomásairól?
Ferber Katalin: – Az, hogy a világ minden pontján ugyanazok a bajok és a megoldásra váró problámák…
– PR Herald Médiaestéjén tartott 3 és fél órás előadásnak hallgatói között volt esztéta, mesterséges intelligenciakutató, kommunikációs szakember, fotóriporter, önismereti tréner, könyvkiadó, nindzsucu harcművészeti oktató, nemzetközi filmgyártásvezető, marketinges, képzőművész, szövegíró, rajzfilmes producer, programozó, szerkesztő és szociológus is. Hogy érzékelte: vannak különbségek az egyes foglalkozási ágak gyakorló között, azzal kapcsolatban, hogy mennyire érzik és értik Japán és Magyarország közötti kulturális különbségeket? Mennyire érzékelte a hallgatóság kérdéseiben megfogalmazódó tájékozatlanságot?
FK: – A tájékozatlanság nem függ össze a foglalkozással. Japánról (azon a pár ezer szakemberen kívül, akik csak és kizárólag azzal az országgal foglalkoznak, s ez az egész életüket betölti) a mai Magyarországon a mítoszok félreértések és félreértelmezések özöne csábít szinte mindenkit Tokióba, vagy épp a japán szakra történő jelentkezésre.
E mítoszok jelentős része azonban nagyon tudatos, rendkívül alapos és évtizedek óta tartó propagandatevékenység eredménye, melyre a különböző japán állami és félállami, valamint magánintézmények jelentős összegeket fordítanak. Meg is van, mint látjuk, tapasztaljuk az eredményeit.
Ha én a PR Herald szerkesztőségében tartott előadásomban Ausztráliáról Amerikáról vagy éppen Peruról tartok egy kritikus szemléletű előadást, egyetlen ember sem vitatkozik velem.
No de Japán? Ott mindig minden rendben van, „sokra vitték”, ők gazdagok, az ősi kultúrájuk együtt él a hipertechnológiával stb. Japán az ígéret földje a honi elképzelések szerint.
ez nagyon tudatos sokrétű és sokféle public relations munka eredménye.
– A PR Herald „Médiaestjének” beszélgetőpartnerei mennyire vannak tisztában például a japán „Információs Törvény” kogens szabályaival?
FK: – Semennyire. Aki nem él Japánban, vagy nem olvassa el naponta a New York Times, Washington Post, vagy valamelyik japán hírügynökség híreit, az erről nem tudhat.
Ha el is olvassa (átfutja) akkor sem tudja mihez kötni, tehát tartalmilag nem tud róla.
Nehéz, vagy szinte lehetetlen kontextus nélkül japán híreket megérteni. Olyan, mint a saját nyelvük. Tudhat valaki elég jól japánul, a nyelv alkalmazása (azaz a beszéd és írás) aligha működik jól (azaz a japánok számára is érthetően) ha valaki nem volt még soha ebben a Távol-Keleti szigetországban.
– Ez a 17 különböző foglalkozású ember – kicsiben – a magyar értelmiség keresztmetszetének is tekinthető, még ha tudjuk, hogy távolról sem reprezentatív a „minta”… Mi volt az, ami az Ön számára igazi meglepetést okozott ezen az estén?
FK: – Az a kérdés, amikor egy úriember megkérdezte, miért maradtam 17 évig Japánban, ha ilyesféle nehézségek voltak, mint amiről addíg beszéltem. Majdnem visszakérdeztem, hogy ő miért él még mindig Magyarországon, ha ennyire nehéz s ily sok problémával küzd szinte mindenki, amit olvasok és hallok. Nyilvánvaló, hogy a kritikus szemlélet egyértelmű elutasításra talált e kérdéssel.
Hozzátette azonban azt is: „hisz oly sokra vitték a japánok.”
Mire én visszakérdeztem: „de milyen áron?”
Meglepődött s aztán megvonta a vállát, jelezvén, hogy az mindegy, vagy talán az nem érdekes.
– Önnek erőteljes összehasonlításra nyílik alkalma a tokiói, londoni és berlini értelmiségi találkozók színvonalával és témáival kapcsolatban. Mennyire érzékelte a legutóbbi budapesti látogatása kapcsán, hogy a magyar tudósok és művészek naprakészek a világ történéseit és globális fejlődési folyamatait illetően?
FK: – Nagyon keveset ismerek a berlini értelmiségi körökből, szinte semmit. Úgy vélem, hogy a barátaim többsége „képben van” pontosan tudják, hogy mi történik a világban, ami persze sok örömre, vidámságra nem ad okot.
Az azonban minden alkalommal, amikor Budapestre jövök érzékelhető, hogy nagyon sokakban egyre kisebb az érdeklődés a világ eseményei iránt. Néhány napja a Várban sétáltam barátaimmal, s egy rendkívül elegáns, fiatalokból álló társaság állt a Hilton Szálloda előtt. Ők bárhol lehetnének, Londonban, Berlinben, Párizsban – már ami az autóikat, az eleganciájukat illeti.
Ez nagyon fontos nekem, aki nem ebben a környezetben nőttem fel itthon. A TV, a rádió és a napilapok azonban kivétel nélkül rendkívül beszűkült szemlélettel készülnek, s ez engem nagyon elszomorít.
– Ezúttal mindössze néhány napot tudott Magyarországon tölteni, s szinte záporoztak Önre a különféle szakmai meghívások. Miért és milyen motívumok alapján vállalta el, hogy egy szerkesztőségi önképzőkörben, a késő éjszakába húzódó előadást tart, ráadásul pro bono?
Ferber Katalin: – Nem hinném, hogy ez különösebb magyarázatra szorul. Huszonkét év alatt egyetlenegy meghívást sem utasítottam el azért, mert nem fizettek érte. Ez a meghívásom kereken a negyedik volt, ismétlem 22 év alatt.
Nekem az a dolgom, hogy átadjam mindazt az ismeretet, tudást és tapasztalatot, amelyet eddig szereztem, s elsősorban azoknak adjam át, akik a honfitársaim. Hét könyvet írtam eddig, mindegyiket először magyarul.
Ez kötelességem, elsősorban magam felé, hiszen itt nőttem fel, itt váltam gondolkodó emberré, s ez az a nyelv, a magyar, mely igazi mély örömet okoz, ha használhatom.
