Van egy legenda, miszerint Kolumbusz Kristóf azt mondta, amikor kilépett Kuba földjére, hogy „Ez a leggyönyörűbb föld, amit valaha láttam!” Mi változott azóta? Majdnem minden, de Kuba továbbra is szép marad.
Elbűvől Varadero türkiz vizű, vakítóan fehérhomokú tengerpartja, ami egyesek szerint a legszebb tengerpart a világon. Elénk tárulnak a csodálatos zöld trópusi növények, a jellegzetes fenséges kubai királypálma, Vinales Unesco örökségének nyilvánított hegyei és régi, őslakos indiánok által lakott barlangjai, a legfinomabb trópusi gyümölcsök , a különös vízesések és régi színes amerikai autók, a kellemes szivar, a jó rum, a salsa és rumba zenéje, a tánc, és ha mindez nem elég, ott van a hihetetlenül színes afrokubai vallások különleges és mágikus világa.
Azt hinnénk, hogy ez lehet a mennyország. De a mennyország ellenpontjaként, ott a pokol, a szegénység, a kilátástalanság, az éhínség, a bűnözés és a betegségek. Ott vannak a szeméthegyek az utcán, amiket nem szállítanak el, mert nincsenek szemetes autók. Ott vannak a hullák a lakásokban, akiket néha napokig ott tartanak, mert nincs sok hullaszállító autó. Ott vannak az éhező gyermekek és öregek, akiknek nincsenek rokonaik az Amerikai Egyesült Államokban és nem küldik haza a pénzt.
Megjelent az utcán seftelő kubaiak csoportja, akik viszont eladnak, hogy megéljenek. Egyesek azért, mert nincs más megélhetésük, mások azért, mert nem elég a pár dollár havi fizetés. De ha a rendőrség elkapja őket, börtönbe kerülnek, akár évekig. Mit csinálnak az így szerzett pénzzel a fiatalok? Alkoholt vagy drogot vesznek, esetleg hamisított sportcipőket, hogy úgy nézzenek ki, mint a hazalátogató már „amcsi” kubai.
A hazalátogatóknak két csoportja van. Vannak, akik már rég ott élnek és teremtettek egy egzisztenciát, általában konszolidáltan jönnek haza, szétosztják a dollárokat és az ajándékokat, nem hivalkodnak, de ők azok, akik autót tudnak kölcsönözni napi 140 euróért, az egyetlen állami kölcsönzőtől, ami azért üdvős, mert így sorban állás nélkül lehet benzinhez jutni.
Ők azok, akik akár szállodákba is megszállhatnak, ahol csak dollárban lehet fizetni és igencsak borsos árak vannak, amit egy átlag kubai soha életében nem tudna kifizetni, amikor egy dollár 340 pesso.
Ők azok, akik leülnek öt percre meginni egy Mojitot a barátokkal, aztán eltűnnek, mert nem bírják nézni a nyomort.
Van a másik csoport, a floridai frissen kiment kubaiak, aki kilós aranyozott láncokkal nyakukban nagy bőröndökkel érkeznek, olcsó ajándékokat hoznak a családnak és szétkürtölik már a reptéren, hogy ők most Miamiból jöttek. Hamisított Gucci papucsban fontoskodnak és öt percen belül kubai szlengben beszélnek, hisz el sem mentek úgy igazán. Még segélyeken élnek ott kint vagy hosszú órákat takarítanak, de ha visszatérnek, mind „business man”-nek mondják magukat.
Hát rájuk szeretnének néha hasonlítani a seftelő fiatalok Havanna utcáin és a konszolidáltabb kategóriára szeretnének hasonlítani a Kubában maradt értelmiségiek. De csak külsőségekben, mert a kubai lelket nem lehet elpusztítani, ezt még Kolumbusz is tudta, ez egy különleges föld, különleges kultúrákkal, egy igazi kulturális melting pot, az őslakos indiánoktól a fekete rabszolgákig és hódító spanyolokig.
A Covid és az embargó hatalmasat rontott Kuba gazdaságán, de ugyanennyit ártott a kormány totalitárius rendszere, inkompetenciája és érzéketlensége.
Azonban megjelentek a kisvállalkozások, ami eddig ismeretlen fogalom volt. A MiPyMe üzletek tele vannak olyan árukkal, amit eddig nem láttak a kubaiak. A MiPyMe-ben kubai pesóval is lehet fizetni, ellentétben az állami MLC boltokkal, ahol csak dollárral lehet vásárolni és mosóporon, rizsen és olajon kívül nem sok minden van. Most itt a bőség zavara, de ki tudja kifizetni?
Az életét átdolgozott öreg kubai biztos nem, ahogy a havi 60 dollárt kereső orvos vagy 20 dollárt kereső tanár sem. Akkor ki?
Az Egyesült Államokból kubai rokonoktól pénzt kapó család talán vagy a vállalkozók, és azt ki lehet találni, kik ezek a vállalkozók, kik jutnak hatalomhoz és gazdasági tőkéhez a mai Kubában. Akiknek már azelőtt is megvolt.
A kisvállalkozások mindenképpen változást jelentenek, azt mondhatnám ez egy pozitív elmozdulás.
De mi van Kuba gazdaságával?
Jelenleg Kuba GDP-je még mindig nem éri el a 2019-ben bekövetkező Covid előtti számokat, és ez nagyon aggasztó adat.
Különösen alacsonyak a fő gazdasági ágak (mezőgazdaság és állattenyésztés) termelési adatai, amiknek meg kell duplázódniuk, hogy elérjék a 2019-es év előtti értékeket.
Az új gazdasági miniszter Joaquin Alonso Vasqez szerint nehéz lassítani az éves 30%-os inflációt.
A kormány stratégiája ennek a hiányosságnak a feloldására ugyanaz, a létező beruházásokat nem támogatják kellőképpen, hozzáteszik, hogy újragondolják a beruházási terveket.
Az új kormányzati kiigazítási terv a második mindössze hat hónapon belül tavaly december óta, amikor olyan intézkedéscsomagot hajtottak végre, amely több mint 400 százalékos kiskereskedelmi üzemanyagár-emelést és akár 600 százalékos tartományközi szállítási áremelést is tartalmazott. Emellett áremeléseket vezettek be az olyan közszolgáltatások esetében, mint az áram, a gáz és a víz. Mindebből azonban ez idáig semmi sem vezetett előrelépéshez, a több mint 1,7 millió nyugdíjas továbbra is küzd, mert a nyugdíjuk nem teszi lehetővé az alapellátást. Ráadásul a napi 12 és 15 óra közötti áramszünet Havannán kívül is rutinszerűvé vált.
A sokszor hangoztatott „Kuba halad előre, és ez fáj nekik” szlogen, amelyet oly sokszor hallani a Nemzeti Televízió Híradójában és az összes hivatalos médiában, ezúttal saját magát hitelteleníti, amit maguk a jogalkotók is elismertek, a fiatalok és képzettek elvándorolását. A növekedésről beszélni igazi utópia lenne, nem beszélve az erőforrások hiányáról. Nyilvánvalóan a másik mottót, hogy „többet csináljunk kevesebbel”, szintén nem sikerült elérni.
Miguel Diaz-Canel elnök burkolt fenyegetést fogalmazott meg a kis és közép vállalkozások (MiPyMes) számára, jelezte, hogy szorosan figyelik őket, és ha kilépnek a sorból, megszűntetik őket.
Egy olyan ország, amely az ENSZ szerint fogyasztásának 80 százalékát importálja, és alig exportál, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy a legtöbb MiPyMe ne állítson elő semmit, hanem továbbértékesítse.
Most hat alaptermékre határoztak meg árplafont. A magánvállalkozásoknak külön céges bankszámlát kell majd nyitni és tilos lesz külföldön befizetni. „Nem azért vagyunk itt, hogy bezárjuk őket, hanem át kell szerveznünk őket.” – mondta Manuel Marrero miniszterelnök, aki továbbra is azt állítja, hogy a MiPyMes „torzulásokat” és „negatív trendeket” generált.
Elmondása szerint a magánszektor forgalmi adók terén elkövetett adócsalása 2023 eleje és 2024 áprilisa közt elérte az 50 milliárd kubai pesót, kb 167 millió USD, ami az ország költségvetési hiányának egyharmada.
A bejelentett intézkedések közé tartozik a fokozott költségvetési ellenőrzés, több ellenőr felvétele, az alul beszámoló vállalkozások bezárása, valamint az elektronikus fizetési rendszerek megerősítése. Ez amellett, hogy bejelentette, hogy szeptemberben „új társasági törvény” lesz.
Értelmezés kérdése kik azok a MiPyMe vállalkozások, akik megmaradhatnak és kik az adócsalók, természetesen ezt a kormány dönti majd el. Az élelmiszeripar teljes hanyatlásban van, amint azt
Alexis Rodríguez Pérez, a Földművelésügyi Minisztérium gazdasági és agrárfejlesztési főigazgatója is elismerte, a tíz alapvető kategória közül 2023 óta és idén eddig csak három teljesítette a kitűzött célt: a zöldségek, a kukorica ésa rizs. Ezzel szemben a hús-, tej. és tojástermelés kritikus állapotban van.
De van új állampolgárság megvonási törvény. A kubai parlament elfogadta azt az állampolgársági törvényt, amely lehetővé teszi a rezsim számára, hogy megvonja az állampolgárságot azoktól, akik az ország politikai érdekeivel ellentétes cselekményeket követnek el. A törvény felhatalmazza Kuba elnőkét, hogy rendelettel megvonja az állampolgárságot azoktól, akik fegyveres szervezetben vesznek részt támadási céllal vagy a magas politikával ellentétes cselekményeket folytatnak.
Az érintettnek az országon kívül kell laknia vagy más állampolgársággal rendelkeznie, de fontolgatják a kivételes eseteket is.
Mindebből nem sokat érez a reszortok turistái, de elmondható, hogy a turizmus is csökkent az utóbbi évben. Inkább Punta Canat választják a turisták, ahol ugyanazért a pénzért jobb szolgáltatást kapnak.
Múlt héten jöttem Kubából, találkoztam fiatal művészekkel, idős művészekkel, mérnökkel, orvossal, közgazdásszal és fiatal tanárokkal. Mosolyogtak, néha vicceket mondtuk, mint abban az átkos rendszerben nálunk, ittunk egy sört és nem bántam, hogy én fizettem, mert egyetemista koromban az fizette, akinek volt pénze és tudom, ha nekik lenne, szívesen fizetnék, ahogy kifizették a taximat a kevés pénzükből. Eljöttek és idéztek költőktől, íróktól, magyarázták a történelmet és a nehéz életet, de mindvégig azt éreztem, hogy ott a lélek mélyén valami soha nem hal meg, a kubániát nem tudja kiölni egyetlen rendszer sem. Ahogy ott énekeltek, eszembe jutott Kazanzakisz sora a Zorbász, a görögből: „Énekelni kell Uram, a zene jön magától!”
Utolsó napomon találkoztam egy kívül belül szép férfival. Véletlenül találkoztam vele. Fáradt voltam és ledőltem az asztalra egy étterem kocsmában, eszembe jutott a gyermekkorom, a diktatúra évei, a szomorúság. Ittam két három sört. Amikor fizetni akartam, a pincér azt mondta, a mögöttem levő úr kifizette az italaimat. Nem hittem el, ilyen csak a filmekben van, nemhogy Havannában. Odaültem, bár oda sem hívott csak mosolygott. Beszélgettünk. Elhagyta az apja kiskorában és Amerikába emigrált. Szegényen nőtt fel és mindig az apja után vágyott. Az apja egyszer írt és küldött pénzt és megírta, hogy van két féltestvére, azután már soha nem írt. Amikor a barátja ki akart szökni Amerikába, pár évvel ezelőtt egy tutajon huszonhárom másik emberrel, hívta őt és ő menni készült. Az ő védőszentje Yemaya, a tenger istennője. Hétfőn indultak volna, de vasárnap éjjel azt álmodta, hogy elmerül, és hiába kiált, senki nem halja, csak merül az óceánba. Hétfőn reggel azt mondta a barátjának, hogy mégsem megy. A barátja ideges volt, most ez mi? Elindultak huszonnégyen Miami felé, de a cápák megtámadták őket és mindenki meghalt. A tv-ben látta a barátja letépett kezét, mert egy marijuana tetkó volt rajta és felismerte. Itt maradt a kék szemű kislánya, olyan kék a szeme, mint a barátjáé volt, mint a tenger kékje. Az apja egy jobb jövő reményében indult el és meghalt, mint megannyi más kubai. Ez egy szomorú történet. Könnyek közt ittam a söröm, aztán elbúcsúztunk, még a nevét sem tudom, telefonja nem volt, csak a gyönyörű kezére emlékszem és rajta a Yemaya istennő védelmező karkötőjére. Tudtam, hogy vannak az emberi életben sorsszerűségek. Ilyen nekem Kuba.
A repülőn egy kubai lány ült mellettem, négy éve férjével él Párizsban, fodrász, hazament meglátogatni az anyját, aki havi 10 dollárért könyvel egy nagy cégnél. Azt mondta az anyjának, adja fel a munkáját, kifizeti öt év fizetését, de az anyja azt válaszolta, ez a munkája. Eszembe jutott a régi Kuba, amikor Indiában vagy az afrikai országokban minden gyermek kért tőlem egy dollárt, itt soha senki. Ez sajnos megváltozott. Mindig azért mentem Kubába, mert gyermekkorom Romániáját idézte fel és olyan volt, mint egy időutazás, otthon éreztem magam, a kicsi széken nagymamám mellet, az áramszünet közepén, amikor nem tudtuk mit együnk. De egyre közeledik az idő, amikor nem a régi Romániáért, hanem a régi Kuba nosztalgiáért megyek majd vissza, azért a Kubáért, ahol az utcán megkínáltak a planchao olcsó rumból, amikor az utolsó falatjukat ideadták, amikor teljes biztonságban sétáltam éjjel Malecon partján, amikor fagyiztam a gyermekekkel, a spontán focicsapatommal és mindenhol szólt a zene és mindenki táncolt. Nem a versenytáncosok, hanem a konyhában az ételt fakanállal kavaró öreg nő és mosolyogva kinézett, én pedig visszamosolyogtam olyan önzetlenül, ahogy ő tette. Van egy kubai dal, miszerint „először Kubát kell látni, azután a külföldi országokat”.
Látlak-e még valaha?
Mi lesz veled Kuba?
(További információk: Havana Times)
