« Omnis ars naturae imitatio est » – „Minden művészet a természet utánzása” –  Lucius Annaeus Seneca

 Weisz Dávid néven születtem, a fővárosban nőttem fel. Amióta kezdtem rácsodálkozni a világra, talán a mai napig jellemző – a termetem miatt is –, hogy szinte mindig felfelé tekintek, a felhők, a Nap, a Hold, a csillagok és galaxisok felé. Felfelé törekszem – akárcsak a fák egész életükben. Szeretek kísérletezni: már gyerekként állítottam össze napórát, a hajszál hosszváltozásán alapuló légnyomásmérőt, sokat játszottam mágnesekkel, és persze nem tudtam megállni, hogy ne próbáljam meg felgyújtani a kertünket egy nagyítóval.
Később – felső tagozatos koromban – volt egy digitális hőmérőm, amelynek külső egysége is volt: külön füzetben vezettem a napi minimum- és maximum-hőmérsékleteket, az égképet, és a különleges időjárási eseményeket.
Figyelmemet akkoriban legfőképp az kötötte le: mi van, mi lehet odafent – utólag belegondolva igencsak „veszélyes” érdeklődési kör, hiszen viszonylag ritkán néztem az orrom elé iskolába menet… Korán kikristályosodott bennem a kép: vagy meteorológus, vagy csillagász leszek – szerencsére ezek az álmok egészen tartósnak bizonyultak.

Aztán jött a Pál utcai fiúk, és a Gittegylet – élén Weisszel –, akinek a neve (érthető módon) felkeltette érdeklődésemet a könyv története iránt. Mint utólag bebizonyosodott, ez a korai olvasásélmény jelentette (újság)írói pályafutásom elejét – kicsit sem plagizálva, a könyv befejezését követően csakhamar megszületett első „komolyabb” novellám, „A város és a gyerekek” címmel.
Rajtam kívül azóta sem olvasta el senki, ez mégsem akadályoz meg abban, hogy további „remekműveket” írjak – a fióknak. De legalább abban biztos lehetek, hogy a fiókjaim kulturálisan fejlettek, hovatovább, műveltek lesznek. Nem igazán voltam termékeny, inkább egy-egy kósza ötlet nyomán születtek meg egy-két nap alatt kisebb történetek, de egyiket sem bontottam ki annyira, hogy akárcsak egy kisregény születhetne belőle. Még akkor sem foglalkoztam komolyabban a témával, amikor egy középiskolai novellapályázaton második lettem az „Álom” című novellámmal.
Érettségim követően az ELTE-re kerülve, megkezdtem komoly vesszőfutásomat gyerekkori álmommal: a meteorológussá válással – ugyanis időközben rájöttem, hogy a csillagok nekem túl messze vannak, és inkább megpróbálok valamennyire mégiscsak a földön maradni.
„Nézd, kisfiam, szerintem épp itt az ideje, hogy leszállj a felhők közül és megpróbálj úgy élni, ahogy a többiek.” – Bastian édesapja a Végtelen történet című filmben (1984, r. Wolfgang Petersen)
Akárcsak minden gyerek, én is sokáig vonakodtam leszállni, hovatovább „direkt” olyan szakmát választottam, hogy fent maradhassak. De az ott látottakat csak kevés értő szem láthatja – szerettem volna másoknak is megmutatni, mi zajlik odafent. Ehhez volt nagy segítség az ELTE-TTK hallgatói, print hetilapja, ahol szigorúan véve elkezdtem „újságíróskodni”. Néhány hónap elteltével megfogalmazódott bennem az az irány, amelyet a Tétékás Nyúz kötelékében követtem. Elkezdtem konferenciákra, kerekasztal-beszélgetésekre, tudományos műhelyekre járni, és tudósításokat írtam róluk a közönségnek. Elsődleges célom az volt, hogy az Egyetem hallgatóit közelebb vigyem azokhoz a kutatási témákhoz, melyek talán nem a szűkebben vett – leendő – szakterületük része, de az érdeklődésüket felkelt(het)ik és egy más jellegű kapcsolat is létrejöhet oktató és hallgatói között. Később ezeket az írások külön rovatot kaptak Tudósítás néven, önálló rovatvezetővel.
Az ELTE-ről és így a Tétékás Nyúztól is elkerülve felkérést kaptam Dr. Varga Mihálytól, a PR Herald alapító-főszerkesztőjétől, hogy folytassam az első magyar public relations szakfolyóirat társadalomelméleti magazinjánál a rendszeres írást. Folyamatos átmenetet képzeltem el – első cikkeim szintén a tudományos életben zajló eseményekről szóltak. Ekkortájt Debrecenben működtem, és a – fővároshoz képest – kevesebb lehetőség, valamint a záróvizsga közeledte arra indított, hogy önálló(bb) szövegeket alkossak. Alapvetően megtartottam a tudományos vonalat, de, úgyszólván, „becsúszott” néhány személyes, kritikus hangvételű írás is – egyúttal kipróbálva azt is, hogyan működne ez a fajta újságírás olyan témákban, mint a vallás, az ukrajnai konfliktus vagy éppen magánéletem megoldatlan problémái.
A legfontosabb azonban a tudománykommunikáció és az azonos nevű rovat marad – mint egy kis sziget az interneten, ami megvéd azoktól a fél- és/vagy dezinformációktól, amelyek terjedési sebességével igen nehéz lépést tartani.

Próbálunk hitelesen, megbízhatóan működni, az alapvetőnek tartott „egy forrás nem forrás” kitételt szem előtt tartva; lavírozunk a tudományosság és a közérthetőség közötti igencsak vékony sávban. Logikusan, egy tanítványom szavajárását kölcsön véve „józan paraszti ésszel” közelít meg a rovat olyan, gyakran nehezen értelmezhető tudományos kutatásokat, eredményeket és/vagy feltételezéseket, mint a kvantumfizika, a globális klímaváltozás vagy a csillagászat már-már kezelhetetlen távolságokban gondolkozó rendszere. Igyekszünk cáfolni olyan nyilvánvalóan hamis állításokat – legyen az szándékosan terjesztett, tudatlanságból fakadó vagy csak egyszerű tévedés –, mint hogy Felix Baumgartner „sztratoszféra-ugrása” közben túllépte a fénysebességet, hogyan mérgeznek minket a chemtrail-ekkel, vagy hogyan lehet felgyógyulni gyakorlatilag bármilyen betegségből csak azáltal, hogy felírunk egy látszólag(?) véletlenszerűen legyártott számsort egy papírlapra és berakjuk a párnánk alá.

Kiemelt cél továbbá az ismeretterjesztés, figyelve elődeinkre és „kollégáinkra”: ennek kapcsán járt a szerkesztőségben például Dr. Lukács Béla elméleti fizikus (illetve annál jóval több: polihisztor) vagy Dr. Czeizel Endre orvos-genetikus, akik példaképként állnak előttünk, mind tudományos munkájuk, mind a közönséggel való viszonyuk, tudományközvetítő munkásságuk révén.

Realistának tartom magam, mégsem tudom állítani biztosan, hogy már sikerült leszállnom a felhők közül. Nap, mint nap gyerekek között dolgozom, mentorukként igyekszem eligazítani őket a matematika és a fizika általuk kevésbé kedvelt, valójában viszont rengeteg titkot rejtő világában. Bár még nem adatott meg, hogy repülőn utazhassak (így a könnyebben elérhető vasút keltette fel érdeklődésemet), próbálom követni a fákat – egy belvárosi, földszinti lakásból nemrégiben fel is költöztem egy budai panel 15. emeletére. Azért csak oda, mert feljebb már csak a padlástér van. Habár a Végtelen történet c. film vége azt sugallja, hogy Bastian végül mégiscsak leszállt a felhők közül, biztos vagyok benne, hogy még sokáig élvezte az ottani létet. Ahogyan én is: innen, fentről jobban átlátom a kapcsolatokat, összefüggéseket. Talán könnyebben tudok válaszolni a miért?-ekre is, ha a Földtől kissé elrugaszkodva használok némi kreativitást is. Úgy vélem, a tudománykommunikáció feladata is ez: megmutatni, hogyan érhetjük el mi is a felhőket, kitörve a szürke hétköznapok monotonságából, problémáinkból, megnézni azokat, milyenek is fentről.
És ez talán válasz is lehet a kérdésre: mit adhat nekünk a tudomány?