Ha ránézünk a térképre, úgy tetszhet, Mezőgyán az Isten háta mögött van. Egy budapesti számára mindenképp. Ám ha a helyi és környékbeli embereket kérdezzük, ők azt mondhatják: ez maga a világ közepe. És valljuk be, egy református templom közvetlen közelében élő és dolgozó, „idetévedt” lélektől kiváltképp hiteltelenek e szavak. Isten háta mögött, Isten közvetlen közelében…? 

Hétfő reggel hat óra harminc perc. Korán, vagy még annál is korábban indul errefelé a nap. A szinte pontosan keleti tájolású szoba redőnyének rései között bekéredzkedő napsugarak szakítják meg álmomat — hirtelen léptet ki abból a talán párhuzamosan futó életemből, amelybe éjjeleként betekintést nyerhetek. Viszonylag nagy a forgalom: a gyulai járat végigsuhan a Geszt és Mezőgyán-Nagygyanté között újonnan kiépített úton, egy-egy Zetor vonul ki a faluközi szántóföldekre, a helyi iskola tanulói felnőttként küzdenek méretes, kissé kiszolgált, de jó szolgálatot tévő bringáikkal.

Hajnal…

A nem kellőképpen tájékozott ember – mint amilyen én is voltam korábban – azt gondolná, itt nincs is élet. Itt nincsenek közlekedési lámpák, nincsen dugó, télvíz idején pedig csak néhány varjú károgását lehet hallani. (…)

De nyolc órakor szinte egyik percről a másikra fordul a kocka. A szociális központ dolgozói egymásnak adják a kilincset: gondozónők, karbantartók, ételhordók. „Igényeik” igen sokrétűek: kellene a napló, kellene a jelenléti ív, szeretné befizetni három ellátott után az ebédet, kellene a kulcs, hogy be tudjon gyújtani a kazánba, ki kellene állni az autóval, elküldtem-e már a papírját postán és/vagy megjött-e már a postás, készen van-e a kimutatás, miért nem kapta meg az egyik néni az ebédet és még ki tudja mi minden. Én, az egyszeri irodista pedig, aki tegnap még másodfokú egyenletekkel traktálta a népet, azt sem tudom, melyik fiókhoz nyúljon, igyekszem kis papírlapokra mindent feljegyezni, amelyeket aztán persze soha többé nem találok meg.

Ezek a lapok számomra jelképek. Mindegyik egy-egy üzenet, ami elküldésre vár… (…) De fájdalom, mennyi végzi közülük a fiókban, vagy nem ér soha célba…

Egyik délelőtt temetés volt, a sírkert kint van a falu határában. Szól a harang a menet elinduláskor, és akkor, mikor az utolsó útra indulnak a ravataltól a sírhelyig. Egy egyszerű kapcsoló, mely a harangokat beindítja, hírt ad. Percre pontosan.
Ülök az irodában, meredten nézem a másodpercmutató vánszorgását, a pontosság a mérvadó. Mikor eljön az idő, zúgni kezdenek a harangok, egy lélekért, akit bár sosem ismertem, mégis rám hárul a feladat, hogy hírt adjak távozásáról. Nem is úgy szólnak, mint máskor, kicsit mintha tompább, kevésbé fémesebb, kicsit mintha szomorkás lenne. Aztán eljön a lekapcsolás ideje. Elnémul a torony, az irodára is csend telepszik, csak az óra kattogása töri meg e hangtalanságot. Jelezvén, szinte kegyetlenül — minden, és mindenki megállható időről időre, de maga az Idő egy pillanatra sem áll meg… 
„…De az úton, melyen lépdelsz, / ezer kérdés mélye vár…”

Geszt település központja