A Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karán 1997-ben szerez diplomát filozófia szakos bölcsésztanárként. 2008-tól a ME Bölcsészettudományi Kar Doktori Iskola „Kortárs magyar irodalom” PhD programjának hallgatója; 2009-től ugyanott a „Politika és irodalom” alprogramon folytatja tanulmányait. Szellemi fejlődését befolyásoló tanárai: Beney Zsuzsa, Szőke György és Szili József. 2002-ben a terasz.hu irodalmi mellékletének kezd írni; 2003 áprilisától a litera.hu portálnak dolgozik, 2003 őszétől 2008 tavaszáig szerkesztőként Keresztury Tibor, Németh Gábor és Kőrösi Zoltán főszerkesztők mellett. „A nézőtérrel szemben” címmel készített interjú-sorozatot kortárs drámaírókkal – ennek darabjai is itt jelentek meg. 2008-ban Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban részesül. Ekkor készült el a Kosztolányi „A szegény kisgyermek panaszai” női párdarabjának szánt „Kislánydalok”-ciklus, amelyből több folyóirat közöl részleteket, s végül „Nőgyakorlat” című első önálló kötetében jelenik meg. 2008-tól részt vesz az Irodalmi Centrifuga online folyóirat megalapításában és szerkesztésében. Rövidprózáit különböző antológiákba válogatják be, többek között a kortárs nőirodalom keresztmetszetét nyújtó, több kötetes „Kitakart Psyché” sorozat apa-tematikát feldolgozó összeállításba is. 2014-ben a Syllabux Kiadónál jelennek meg Morgenstern „Bitódalaiból” készült fordításai, 2015-ben pedig „Nőgyakorlat” című első verseskötete.

– A világirodalom talán egyik legszebb mondatpárja Níkosz Kazandzákisz görög filozófusköltő, regény- és drámaíró „Jelentés Greconak” című művében olvasható, s mindössze tíz szóból áll. „Megkértem a mandulafát: ’– Nővérem, beszélj nekem Istenről!’ És a mandulafa virágba borult.” – Ön szerint manapság is lehetne hasonló egyszerűséggel megfogalmazni lételméleti gondolatokat egy posztmodern versben?
Györe Gabriella: – Gondolom igen. A lételméleti kérdések korszakoktól függetlenül érdeklik az embereket, az alkotókat. Hogy Isten létére és jelenvalóságára vonatkozóan itt és most feltehető-e közvetlen kérdés a naivitás vagy épp az átpolitizáltság bélyegének kockáztatása nélkül, más kérdés. A posztmodern szövegközpontú, fragmentált és idézetekből (is) építkező (vagy épp másféle) műveiben éppígy jelentősége lehet a saját hely keresésének, a létezés visszaigazolására irányuló vágynak; hogy a felmutatott kép értelmezése miképp megy végbe, szerzője és szerzői szándéka válogatja. A mandulafa-virágzásból Isten létére következtetés ilyenféle egyenessége már nem adott ugyanazzal a kétségtelenséggel. (Különösen ma, hogy már a mandulafát is féltenünk kell, hogy a természeti képek sem úgy adottak, mint akár száz évvel korábban.
Szomszédasszonyommal néha elbeszélgetünk. Tanár volt, túlélt egy csontvelőrákot, örvendezik első unokája megszületésének, a betegsége után nagyvállalatoknak és régi ismerősöknek gyártott mézeskalács díszek eladásából egészíti ki a nyugdíját. Az interneten olvas híreket, televíziót néz, rádiót hallgat. Legutóbb elkeseredetten számolt be róla, hogy már bátran gyermeket is vállalható korban lévő, külön élő, dolgozó fiatalabbik lánya azt mondta neki az egyik, klímaváltozással kapcsolatos beszélgetésük során, hogy komolyan gondolkodik rajta: ide nem szeretne gyermeket szülni. S ez az ‘ide’ nem csupán az ország határain belül lévő területet jelentette. Próbálta érzékeltetni, milyen kín volt ezt neki, anyaként, hallani.
Gimnazista diákokat tanítok: most épp a nagy klímasztrájkra készülnek, plakátokat rajzolnak, műanyag szemetet válogatnak. Foglalkoztatja, foglalkoztatta őket a környezetük Greta Thunbergtől és a nemzetközi mozgalomtól függetlenül is. Ha csak addig jutunk, hogy nem vesszük el senkitől a virágba borulás, gyümölcsözés lehetségességébe vetett hitét, már sokat tettünk.)
– Szép volna, „ha égre kelne az éji folyó csillaga”? Mennyire érdekli a kortárs költészet? Van olyan író, akinek a hatását érezve, próbált tudatosan megszabadulni attól?
GyG: – Tudatosan megszabadulni nem próbáltam senki hatásától. Vannak gyerekkori kedvenceim, akiknek hatásától, zeneiségétől nem is tudnék megszabadulni; vannak berögződött, elraktározódott versrészletek, töredékek, amik ki-kiszólnak, s nem érzem, hogy takargatni kellene őket. Vannak később megismert versek, kötetek, életművek, amiket szeretek, tisztelek, élvezettel olvasok, de inkább valamiféle távoli utánzási vágy munkál, ha munkál, mintsem az erőteljes hatásuk levetkőzésére irányuló szándék. Mondjuk, hogy a tanulási folyamatnak egy korábbi szakaszában járok, az elsajátítás és nem az elsajátított elemek túlhajtása, a csömör és az elszakadni vágyás kialakulásának időszakaszában.
A kortárs költészet sokfélesége magával ragadó – ha valaki fordít időt annak megismerésére, bizonyára talál a szívéhez közel álló köteteket, verseket; én szeretem a játékos, a humorral is barátságban élő szerzőket (is) – bár a magam írásait nem nevezhetem humorosnak, a játékosság, ha nem is a téma, de a forma tekintetében foglalkoztat. Ha valamitől szabadulni akarnék, az inkább az életemen elterpeszkedő hangulati rokonság; ha a mindennapjaimban idéződik meg, hogy „Piros vérben áll a tarló, s ameddig a lanka nyúl, kéken alvad. Sír az apró, gyönge gyep, és lekonyúl. Lágyan ülnek el a boldog halmokon a hullafoltok. Alkonyúl.”
Ha írásokra tett közvetlen hatásról beszélünk, egy időben a könnyűzene, a dalszövegek hatásától szerettem volna függetlenedni – a fülbemászó, naponta százfelől hangzó slágerek rossz rímeitől — hogy találjak valami egyedibbet, erősebbet. S itt jelentősége van a ‘rossz’ kitételnek — mert a slágerek között is találni olyat, ami megtetszik, és éppen azt szeretném, ha úgy (és kicsit persze mégis másképp) tudnék mondatot törni/szerkeszteni.
De abban az éji folyóban sok kis hullám alkot egy-egy nagyobbat, s az, hogy mi most a felszínen locsogunk, érintkezünk, apró hullámokká formálódunk, előbb-utóbb át kell alakuljon azzá a mélybeli, lassabb, szinte-hallgató áramlássá, mely a maga hosszan kitartott hullámhosszán azt vibrálja: érdemes.
– A rímpárokban írt verssorai mégis a biztos kapaszkodók iránti ősi vágyat tükrözik. Nem anakronisztikus ellentmondás ez?
GyG: – Azt remélem, nem ellentmondás. A „Nőgyakorlat” című kötet versei többnyire rímesek – s nagy részük kötött formában írott. Megpróbálni egy-egy forma teherbíró képességét, a verslábákba tört mondatokat szabad beszédhez is jól idomulónak őrizni meg szerintem jó játék. Ez a 2015-ös kötet három ciklusból áll. Az első ciklusban a „Kislánydalok” kaptak helyet – ezeket egy 2008-ban kapott ösztöndíjas év során írtam. A játék lényege számomra az volt, hogy Kosztolányi Dezső: „A szegény kisgyermek panaszai” verseinek párjaként teremteni egy lány-univerzumot is; van, hogy a versek témájukban érintkeznek, de mégsem nevezném szoros követésnek, ami a ciklus verseiben történik. Megtalálni azokat az élményeket, amik a másik nem számára talán másképp csapódnak le, megpróbálni őket versbe tenni a magam számára felállított játékos kihívás volt.
Bár közben gyűlt össze egy újabb kötetnyi versanyag, ezt nem érzem ennyire egységesnek, s jelenleg inkább a próza foglalkoztat; ha lesz belőlük kötet, azt viszont továbbra sem a rímtelen szabadvers dominálja majd.

– Egy budapesti sztárügyvéd – miután a közelmúltban elolvasta Forgács Zsuzsának és Erdős Virágnak ajánlott „Nőtudat” című verset –, élesen kifakadt, hogy nem hiszi, hogy „a nők érzékenyebbek lennének”, mint a „másik nem”. Jogászként a hétköznapokban nem ezt tapasztalja, sem a közúti vezetésben, sem a plázaáruházak luxusboltjaiban, de még a naponta új bálákkal feltöltött turkálókban sem. Sőt! A bíróságokon és a börtönökben – ahol nap, mint nap megfordul –, arról győződött meg, hogy a nők legalább annyira agresszívak, brutálisak és közönségesek tudnak lenni, mint a férfiak. Egy filozófus tud meggyőző érveket felsorolni a női irodalom különvalósága mellett?
GyG: – Én ugyan filozófia szakon szereztem diplomát, de nem tartom magam filozófusnak, s nem is tekinteném feltétlenül egy filozófus feladatának, hogy a női irodalom különvalósága mellett érveljen. Sőt. Nem tartom külön valónak a női irodalmat. (S talán még mindig tisztázni kéne a női irodalom fogalmát is.) Azt gondolom viszont, hogy vannak olyan témák, amikről autentikusan, a saját tapasztalatok megszerzett biztonságával egy nő tud beszélni – ahogy vannak olyan témák, amikről inkább egy férfi. Bizonyos tapasztalataink csak részlegesen megoszthatók, s nemünk szerint szerezhetők meg. Hogy ennek irodalmi relevanciája van-e s mennyi, azt a kritika és az olvasók kiváltsága eldönteni; hogy foglalkozik-e velük, az a mindenkori alkotóé. Hogy a szenzibilitás nem függ a nemtől, ebben egyetértek a kérdésében említett ügyvéddel. Ugyanakkor nem értem a kifakadás okát: a vers – legalábbis szándékom szerint – nem állítja, hogy a nők érzékenyebbek lennének, mint a férfiak. Azt állítja, hogy vannak sajátos női léttapasztalataik, vannak olyan élethelyzetek, amelyekben pusztán nemük miatt más elbírálásban részesülnek, s vannak velük szemben jelentkező elvárások, pusztán abból fakadóan, hogy ők nők. S ezekkel az elvárásokkal, helyzetekkel, szituációkkal melyikünk így, melyikünk úgy, de mindegyikünk megküzdeni kénytelen – nem függetlenedhetünk tőlük; ugyanakkor nem is azonos velük egyikünk sem. Szándékaim szerint a vers inkább erről, a szerep-kötelezettségeken és kényszer-helyzeteken túli lényegiről, az erre irányuló keresés megkerülhetetlenségéről szeretett volna jelt adni – de a szöveg adott, az olvasat szabad.
– A „Kitakart Psyché” egyik szerzőjeként mi a véleménye: lehet egy macsó karakterű férfi hiper-érzékeny? Egy ilyen személyiségi attitűd nem ellentétes gyökeresen a férfiasságról alkotott női vágyképekkel?
GyG: – A ‘Kitakart Psyché’ című antológia-sorozat Forgács Zsuzsa ötletéből, az ő kitartó munkájának eredményeként, más és más szerkesztőkkel – Bódis Kriszta, Gordon Agáta, Kiss Noémi, Radics Viktória s mások – együttműködésben jöhet(ett) létre. A sorozat mindegyik darabja női szerzők, professzionális írók vagy más területen profi, de az írást épp most kipróbáló nők írásainak gyűjteménye. (Mindegyikben volt egy-egy álnéven író férfiszerző is.) Az első antológia, a 2005-ös „Éjszakai állatkert” írásai a nők és a szexualitás témakörét járták körül; a „Szomjas oázis” 2007-ben jelent meg és a női testről szóló írásokat adott közre; a „Dzsungel a szívben” a lányok és anyák, „A szív kutyája” a lányok és apák antológiája; évek óta készül a sorozat következő két kötete is. Az előbb említett vers: a „Nőtudat” tulajdonképpen egy nehezen összeálló antológia-írás margójára készült – végül aztán megszületett a próza is. Én felkérésre, álnéven írtam a lányok és apák antológiába.
Ami a hiperérzékeny macsókat és a férfiakról alkotott női vágyképeket illeti — ezek szerep-előírások. Szerep-előírás a macsóké (ahogy a hipstereké, a kockáké, az ügyvédeké, a gyúrós Balaton-Sound látogató aranyifjaké vagy másoké), s szerep-előírásnak tűnik nekem a férfiakról alkotott női vágykép is, ha így általában beszélünk róla. Fogalmam sincs, mi kell a nőnek általában, s mi kell a férfinak általában. Sokszor azt is nehéz megválaszolnom, mi kell nekem, s van, hogy ami éppen kell, szöges ellentétben áll az általában feltételezett céljaimmal. A pszichológia szerint a társadalom által sugallt és elvárt erős férfi szerepét alakító férfiak is hazamennek olykor, lerúgják a westerncsizmát, s ahol senki sem vagy csak a hozzájuk legközelebb állók látják, kakaót szürcsölve szipognak, ha Bambi rokonait eltalálja a simabőrű fegyvere.

– „A nő épp az a feladat, hogy néha megleld magadat.” Ezek szerint akár lehet következetesen „feminista” egy férfi is? Vagy ezt a mozgalmat végérvényesen kisajátította magának a „Második nem”?
GyG: – Szerintem lehet következetesen feminista egy férfi is – a feminizmus a nők egyenjogúságának megteremtéséért indult mozgalom, egy férfi is teljes mellszélességgel kiállhat ezen eszmék mellett. Pozícióban dönthet úgy, hogy nőket nevez ki magas (vagy a legmagasabb) beosztásokba. Hogy épp annyi fizetést ad nekik, mint hasonló munkakörben dolgozó férfi kollégáiknak. Hogy munkának tekinti az általuk a gyerekek körül és a háztartásban elvégzett feladatokat, nem tartja egyedüli női kötelességnek ezek elvégzését, hanem tevékeny részt vállal bennük; hogy ugyanolyanképp kezeli a nőket és a férfiakat a professzionális munka-helyzetekben, s a női történelmet is releváns olvasatként kezeli (lehetőséget teremt a fennmaradására és nem tartja ab ovo komolytalannak). A magam értelmezésében ez nem jelenti, hogy ne vehetne a nőnek virágot, ne engedhetné előre az ajtóban, vagy a nő ne készíthetne neki ebédet, vagy ne járhatna másképp kedvében. De a „Második nem”, mint kifejezés ellen, pusztán nyelvi szempontból is felhorgad bennem valamiféle ellenérzés, még ha Simone de Beauvoir könyvcíméről van is szó.

– Az irodalmi alkotó folyamat – alapvető lényege szerint – a legmagányosabb tevékenységek közé tartozik. Ön pár éve mégis belépett a Szépírók Társaságába? Miért? Mit várt a tagságtól, és mit valósult meg?
Györe Gabriella: – Én önigazolásképp tettem meg. Akkor évek óta nem volt hivatalos, nyugdíjjal járó állásom, cikkeket írtam, szépirodalmat olvastam, esetenként írtam, keveset publikáltam. A Nőgyakorlat volt az első verseskötetem, amiben még 2005 előttről is vannak versek, s az anyag nagy része 2005-ös, 2008-as keltezésű. 2015-ben úgy éreztem, szükségem van arra, hogy kívülről igazolják vissza, a létem nem pusztán légüres térben lebegés. 2002 óta írtam különböző formákban cikkeket, 2015-ben a nemzetközi sajtóigazolvány reményében a MÚOSz-ba is beléptem, akik azonban egy anyagi természetű vita miatt épp összeszólalkoztak a nemzetközi sajtószövetséggel és máig sem békültek ki; de rendezvényeik, hírlevelük és utóbbi időben egyes politikai helyzetekben való kiállásuk miatt is örülök az ottlétemnek.
Szinte meg sem érdemelt megtiszteltetés volt, főleg a viharosan zajló közgyűlés tagfelvételi vitáinak, majd azok következményeinek utólagos ismeretében, hogy a Szépírók Társaságának Közgyűlése alkalmasnak talált a tagságra. A Szépírók Társasága a Magyar Írószövetség mellett alakult, olyan szituációban, mikor az Írószövetség nem képviselte megfelelően a szövetség néhány tagjának véleményét, nem állt ki egyértelműen a rasszizmus ellen, az egyetemes emberi értékek mellett, s nem fogalmazott meg a politikai elittel szembeni különvéleményt olyan kérdésekben, amikben jó néhányan ennek szükségét érezték volna. Induló elvei alapján a Szépírók Társaságának célkitűzéseit éreztem magamhoz közelebb állóknak.
A Társaság azóta sok változáson ment keresztül. Öndefiníciós kérdésekről is vitatkoztunk (mennyiben érdekképviselet, mennyiben társadalomformálás a Társaság célja, ha a tagok maguk sem feltétlenül értenek mindenben egyet), új elnököt választottunk, egyre kevesebb állami forrás felhasználásával, általunk egyre kevésbé befolyásolható kultúrpolitikai körülmények között navigálunk (bár próbálunk hatást gyakorolni), de fiókszervezeteket, helyi klubokat alakítunk országszerte, s a pénzhiány ellenére is megszerveződnek azok a könyvbemutatók, bemutatóórák és egyéb események, amik korábban öregbítették a Társaság hírnevét. Még mindig megtiszteltetésnek tartom, hogy a tagjai közé tartozhatok, sőt: az Irodalmi Centrifuga egy korábbi munkatársa, író, költő ismerősöm (már most több kötet szerzője), Debreceni Boglárka felkérése alapján mára magam is ajánlóvá léptem elő, így kis szerencsével januárban már én segítem hozzá őt, hogy a tagság megtiszteltetésében részesüljön.