Járvás Péter – „a Kuszma”, ahogy a hazai irodalmi életben őt a legtöbben ismerik –, 1998-ban érettségizett Nagykőrösön, majd felsőfokú tanulmányait az ELTE TFK magyar-művelődésszervező szakán kezdte, de nem végezte. Könyvesbolti szakmai pályafutása Budapesten, egy Múzeum körúti üzletben kezdődött, később Magyarország piacvezető könyvkereskedelmi cégéhez került, ahol immár 9 éve van állományban. Egy szép, kies hűvösvölgyi könyvesbolt vezetőjeként munkaidejének minden percét könyvek között tölti. Hat éve folyamatosan ír online könyves recenziókat, dinamikusan bővülő karakterszámmal. 2015 óta a Merítés-díj zsűrijének állandó tagja. A moly.hu könyves közösségi oldal felhasználói által megítélt irodalmi elismerést a kortárs magyar irodalom népszerűsítése érdekében hozták létre 2015-ben. A díjazottak a megelőző naptári évben magyar szerzőktől első kiadásban megjelent művek közül kerülnek ki. A Moly.hu-hoz kötődő zsűrik állítják össze a tíz-tíz könyvet tartalmazó tematikus listákat, melyeket hagyományosan június folyamán tesznek közzé. A következő fázisban mind a zsűri, mind az oldal regisztrált felhasználói kategóriánként megválasztják a díjazottat. Járvás Pétert ez a kezdeményezés is erőteljesen inspirálja a kortárs magyar szépirodalom olvasására, a nyertesekkel folytatott pódiumbeszélgetések moderátoraként pedig az író és olvasók közötti kapcsolatok kiszélesítésére törekszik.
– A „kuszma” eredetileg egy lábatlan, törékeny gyík neve. Tudatos ez a névválasztás?
Járvás Péter: – Hercig állat, kedvelem. Olyan, mint egy kicsike kígyó, de ha jobban megnézzük, nagyobbacska gyík. Szerintem bátorságra vall, hogy eldobta a lábait, mert innovatív lenni. Bár attól tartok, amikor a nicknevemet választottam, ez ilyen körmönfontan nem fogalmazódott meg bennem, egyszerűen tetszett, és még nem foglalta le senki.
– Milyen szempontok alapján választja ki a könyveket, amelyekről értékelő bírálatot ír?
JP: – Mivel könyvesboltban dolgozom, helyzetem szerencsés: sokat böngészhetem a borítókat és a fülszövegeket, gyakorlatilag mást se teszek, talán főleg ez orientál. Elsősorban az irodalom és a társadalomtudomány érdekel, ezen belül viszont hangulatember vagyok, aki hajlamos ide-oda csapongani. Viszont a kortárs magyar irodalomból törekszem minél teljesebb ismeretek megszerzésére, ott vadászom az új szerzőkre, ez már csak a Merítés-díjban való részvételem miatt is (néha – bevallom – fájdalmas) kötelességem.
– Érzékel-e lényeges változásokat az utóbbi időben a kritika műfajával kapcsolatban?
JP: – Abszolút. A blogok és a közösségi oldalak egy olyan kihívás elé állították a kritikát, amire szerintem még csak keresi a választ. Nyilván nem segít neki ebben, hogy a folyóiratokban való publikációs lehetőségei szűkültek. Újdonság, hogy az olvasóknak is közvetlen csatornái vannak arra, hogy a véleményét megfogalmazza, kvázi átnyúljon a kritikus feje felett és közvetlenül beszéljen íróhoz és olvasótársaihoz – nevezzük ezeket a produktumokat értékelésnek. Nyilván attól még, hogy ezt megteszi, nem lesz kritikus, magamat se tekintem annak. A kritika (talán egyes posztmodernek kivételével) feltételez valamiféle objektív kritériumrendszert, szakmai követelményeket állít fel magának, és tárgyát megkísérli szélesebb kontextusban elhelyezni. Az értékelés viszont bevallottan szubjektív, az olvasó és a mű pillanatnyi kapcsolatának állít emléket. Befoghatatlan mennyiségű ilyen írás születik mostanában könyvekről, vegyes minőségben, de azt gondolom, megjelenésük nem kérdőjelezi meg a kritika létjogosultságát. Ám ezzel együtt a kritikusoknak talán nem árt figyelni rájuk, hátha elsajátítanak valamit abból, hogyan kell nem csak a szakmának beszélni, hanem az olvasót is orientálni.
– Egy baráti beszélgetés során mesélte, hogy egyszer volt egy annyira termékeny éve, amikor 85 ezer oldalt olvasott, és azóta is sajnálja, hogy ezt nem tudja megismételni. Amikor remekművekkel ismerkedik, lassul az átlagos olvasási tempója?
JP: – Igen, nem tudom, mi történt velem abban az évben. Transzban lehettem. Megbántam, egészségtelen elvárásaim vannak azóta magammal szemben. Igazából bizonyítottan csak nehézkes szövegektől lassul az olvasási tempóm (persze eltekintve a külső hatásoktól), a remekművek nem önmagukban késztetnek meg-megállni. A Stoner-t például lehet sebesen olvasni, és közben nem elveszíteni belőle semmit, Nádas Pétert viszont nem. Egyetlen ilyen jellegű törvényszerűséget vettem észre: azokat a könyveket, amelyek idegesítenek, igyekszem minél hamarabb ledarálni. Nem akarok velük több időt tölteni a feltétlenül szükségesnél.
– Kik azok a véleményformálók, akik szellemi orientációs pontot jelentenek?
JP: – Nehéz kérdés. A szellemi gurukban nem hiszek. Van úgy, hogy egy-egy figura tettei, írásai vagy megnyilvánulásai feldobnak, lenyűgöznek, erőt adnak, illetve ezen érzések bonyolult kombinációját okozzák bennem. Ilyen volt Esterházy Péter. Az élők közül nem emelnék ki senkit, maradjon nevük az én dédelgetett titkom.
– Előfordul, hogy utólag lényegesen megváltozik a véleménye egy adott művel kapcsolatban?
JP: – Hogyne. Konrad Lorenznek például nagy szerepe volt abban, hogy elkezdtem tudományos szövegeket olvasni, és ezért örökre hálás leszek. Rajongtam érte. De ma már úgy látom, hogy egyes analógiái kifejezetten veszélyesek. A társadalomtudomány szekcióban több ilyen régi kedvenc is akadt, amivel ma már vitatkoznék, de gondolom, ez így van jól, az ember mindig igyekezzen megcáfolni egykori önmagát. Érdekes, a szépirodalommal kapcsolatban a hűségem állandóbb. De lehet, csak félek újraolvasni őket.
– Nyilván lehet hibázni is az értékelések során. Mi volt a legsúlyosabb tévedése?
JP: – Lehet hibázni, persze. Szerintem többször voltam egy recenzióban durva vagy meggondolatlan, mint kellett volna. Elvitt a lendület, a mondat önszépsége. A szarkazmus. Biztos volt olyan is, hogy tévedtem valamiben, vagy rosszul mértem fel egy könyv értékét, de mondjuk e téren az értékelés sokkal kockázatmentesebb, mint a kritika. Hisz az ember a saját szubjektív véleményében az ember ritkán téved, legfeljebb ha megpróbálja egyetemesként eladni. Lehet, egy rossz könyv valamiért tetszett, egy jó könyvet pedig lehúztam, mert ott és akkor olyan passzban voltam, de ezzel nincs mit tenni. Azt mindig próbáltam elkerülni, hogy egy értékelésben az író személyisége hasson rám a szöveg helyett, és azt hiszem, többnyire sikerrel.
– Egy könyvkritikusnak mennyire kell tevékenyen részt vennie a hazai irodalmi közéletben? Vagy csakis a művek számítanak?
JP: – A szöveg az első, arról kell eldönteni, hogy tetszik-e vagy nem. De nem hiszem, hogy létezik irodalmi szöveg tisztán, az űrben lebegve. Könyvesként az embert nyilván érdeklik a könyvszakmával kapcsolatos hírek, felbosszantja magát az Előretolt Helyőrség eszetlen pénzszórásán, csalódik a Térey-ösztöndíjjal kapcsolatos egyes megnyilvánulásokban. Esetleg bele is folyik a diskurzusokba. Biztos van, aki ezt meg tudja állni, de szerintem nem én kezdtem el először belekontárkodni az efféle politikai ízű folyamatokba, hanem a politika kontárkodott bele a kulturális kérdésekbe meg a könyvszakmai folyamatokba, úgyhogy mit tehetnék? Hátráljak előle? Az ezzel kapcsolatos vélemény megjelenik az értékelésekben is, az értékelés szabad forma, megengedi ezt. Persze ettől még, mondom, a szöveg az első, de azért kerülhet alá egy lábjegyzet a személyről, a politikai kontextusról is, műsoron kívül. Ó, amúgy erről sokat tudnék mesélni. Ugye a Merítés miatt az Előretolt Helyőrség könyveit is szakmányban olvastam. Hát, igen. Ha találtam közöttük jót, azt gondolom, nem bántottam csak azért, mert azoknál jelent meg, akiknél. Kevés jót találtam, igazából egyet, akit vitán felül annak tartok – Sayfo Omar könyvét. Ha több lett volna, talán meg is hasonultam volna önmagammal, de szerencsére nem tettek próbára. Igazolták számomra kísérletük hiábavalóságát.
– Mi a véleménye a közelmúltban hatályba léptetett Nemzeti Alaptanterv irodalomtanításra vonatkozó irányelveiről?
Járvás Péter: – Borzasztó. Az egy dolog, hogy Wass, Nyírő, Herczeg. Tényleg ennyire szegény az eklézsia, hogy a jobboldal nem tud a középszernél magasabb szintű írókat kanonizálni? Akik ráadásul még be is sározódtak így vagy úgy? Komolyan, nosztalgiával gondolok vissza az időre, amikor a polgári kormány még orrba-szájba Márai-citátumokkal bombázott minket. Mert ugye volt ilyen idő is, csak aztán kiderült, hogy Márai Sándor írt olyasmiket is, ami nem mutat jól a zászlón, mert túl komplex. „Az európai ember hosszú időn át, nyugodt bizalommal ezt mondta: »Az én Istenem«. Aztán, váratlan fölhördüléssel, komoran és fenyegető hangon ezt: »Az én vallásom«. Majd hadaró izgalomban szajkózni kezdte: »Az én hazám, az én nemzetem«. Most, vérben forgó szemekkel, eszelős dadogással ezt gajdolja: »Az én fajtám«. Ebben a pillanatban szűnt meg európai ember lenni.” – nem, ennél Wass negédes giccsei az „ő hegyeiről” sokkal fogyaszthatóbbak. Mindegy. De ennél nagyobb baj, hogy a magyar irodalmat még mindig halott adathalmaznak tekintik. Olyasvalaminek, amit az ember bemagol, mert „általános műveltség”, de ugyanúgy nem használ, mint a tangenst, meg a kotangenst. Egyáltalán nem érdekes, hogy Arany János mikor született, meg hogy a Kőszívű emberben melyik Baradlay volt melyik. Aki ilyesmire kíváncsi, kiguglizza. Ami az érdekes, hogy a gyerek megszereti-e az olvasást, vagy nem. Ha van az irodalomoktatásnak célja, akkor az nyilván elindítani őt azon az úton, aminek a végén olvasó emberré válik, aki a saját maga által kialakított ízlés alapján szelektálja olvasmányait. A politika számára viszont ez a cél értelmezhetetlen, számára az irodalom, ha jó valamire egyáltalán, akkor legfeljebb arra, hogy ún. „magyar embert” neveljen.
Az olvasó ember a hatalomra mindig veszélyt jelent, mert nem lehet a szokványos csatornákon keresztül kommunikálni vele. Nem is szereti.
