VÖRÖS PONT

A thrillerben az a jó, hogy demokratikus műfaj, heterogén nézői közösségre épít, a néző előzetes tudása és elvárásai körül forog. A filmnéző-befogadó így mintegy beleíródik a a történetbe, elvégre a rendezők is néznek thrillereket. –Vörös pont (Red Dot) 2021, Alain Darborg, svéd thriller.
Alain Darborg első thriller rendezésében biztos kézzel nyúlt a bosszúfilmek zsáneréhez, talán kicsit túlzottan is biztos kézzel. Egy erkölcsi dilemma akár csak közepesen fajsúlyos kibontása helyett túlságosan az alapötlet simára csiszolt megjelenítésére összpontosított, ami majd úgy megy le a nézők torkán, hogy végül csak az észak-svédországi havas táj marad meg emlékként, ahol egy hóvihar és a beszakadt tó érdekesebb lesz, mint a narratív fragmentáltsággal végigvitt történet. A nézői reakció végig ambivalens lesz, ebben a filmben senkivel sem fogunk tudni teljes mértékben azonosulni (kivéve Boris kutyát), sem az áldozatokkal, sem az elkövetővel.
A Vörös pont a vigilantizmusra (önbíráskodás) építi a kerettörténetet, miközben a néző végig az áldozatok szemszögéből követi az eseményeket, ahol a szereplők egy ideig többet tudnak, mint a befogadó, aki kis adagokban kapja az információt flash back narrációval, de a feszültség is egyre növekszik, és csak a film közepén-végén áll össze, hol vannak az addig elvarratlan, csak utalás szintjén megjelenő szálak.
Egy átlagos stockholmi pár, David Daftander (Anastasios Soulis), várandós felesége Nadja (Nanna Blondell) és Boris (Hicka) kutya, az észak svédországi Medve-völgybe mennek sátorozni, hátha jó hatással lesz a párkapcsolatukra. Már az első sarki fényt nézős éjszaka menekülniük kell, és nem értik, mi a fene történik.
Az utazás az ókortól kezdve a fikciók egyik kedvenc toposza, a filmművészet pedig tele van olyan párokkal, akik az utazást szerelmi terápiának gondolva akarják megújítani a párkapcsolatukat, de ez még soha, senkinek sem sikerült, elmenni valahova, hogy rendbe jöjjenek a dolgok. A problémákat előbb meg kell oldani, aztán jöhet az utazás, mint ahogy azt például a De Vinter házaspár tette a Manderley-ház asszonyában 2020-ban.
David és Nadja sem oldana meg semmit a kirándulással, hiába nézik együtt, háton fekve a sarki fényt, az nem homályosítja el, hogy a nő egyedül van hagyva a hétköznapi problémákkal, míg férje dolgozik, vagy videójátékkal múlatja a szabadidejét. Szó szerint és átvitt értelemben is Nadjával végezteti el a piszkos munkát. David már a film legelején felsül, ami előre vetíti későbbi alkalmatlanságát, gyengélkedő erkölcsi és morális stabilitását, amikor nyilvános lánykérésbe kezd, hogy majd a film kibontakozása során a kudarc és a kontrollálhatatlanság végleg átvegye felette az uralmat. Indulhat-e rosszabbul házasság, mint egy nyilvános lánykéréssel? Persze, indulhat, ha Indiában megerőszakolnak, és a legfelsőbb bíróság egyik tagja azt tanácsolja az elkövetőnek, hogy vegyen feleségül. Milyen lelkülete van egyáltalán a nyilvános lánykérés elkövetőjének, amikor valakit éppen megfoszt a választás lehetőségétől, és az intimitást kiszervezi a magánéletből azáltal, hogy nyilvánossá teszi? Semmivel sem különb ez, mint a pornográfia. Még szerencse, hogy David nem Nadja teljesítményébe rondít bele, hanem saját diplomaosztójának fényét akarja emelni. A nyilvános lánykérés romantikusnak gondolt, valójában roppant kínos gesztusa – és tegyük félre, hogy az imádott romantika de facto mindig egyenlőtlen viszonyt feltételez – hogy torkollik végül egyenlőtlen leosztású házimunkába, és a férfiprivilégiumok végtelen sorába? Például a filmekben (is) mindig a férfi vezeti a közös autót, akkor is, ha az a nő saját tulajdona, és még nem is élnek együtt. Milyen jó indikátora ez a valódi erőviszonyoknak. Nadja karaktere nincs túlbonyolítva, azonkívül, hogy ő végzi a házimunkát és orvostanhallgató, nem sok mindent tudunk meg róla, talán azt, hogy karakánabb a rasszista megnyilvánulásokkal szemben, mint a konfliktuskerülő David. Meg is lesz az eredménye.
David érzi először a menekülés során, hogy ami történik velük, az nem lehet véletlen, ennek ellenére kétszer is előjön a „Nem tettünk semmi rosszat” és a „Semmi baj” mondatokkal, amivel elsősorban önmagát próbálja lenyugtatni, és ekkor még pszichológiailag azonosulni is tudunk vele, hiszen nem tudunk mindent, azt viszont igen, hogy az észak-svéd rasszizmus kenterbe veri a magyart, talán mert nekünk nincsenek olyan magas hegyeink és viszonylag kicsik vagyunk, nincs hova nyújtózkodni, az északi sarkkör elég messze van. Sajnos Davidnak nincs igaza, nagyon rosszat tettek, és nagyon nagy a baj. A filmnéző-befogadóban közben egy nagyon messziről jövő sejtelem fogalmazódik meg, de tényleg csak egy homályos érzés, hogy milyen hamar túllépnek Boris kutya elvesztésén, két mondatnál többet nem vesztegetnek rá, az azilumként szolgáló menedékházban már nevetgélnek, mert persze azt hiszik érkezik a segítség.
A thriller toposzok túlsúlya lehúzza a filmet, de hát ilyen ez a zsáner. Van deus ex machina (kívülről jövő váratlan esemény), a felfegyverzett halottól senki sem veszi el a puskát, amivel később megvédhetnék magukat. Mielőtt lepuffantják a gonoszt, hosszas magyarázkodásba/kérdezősködésbe fognak a motivációt vagy az előzményeket illetően, ahelyett, hogy cselekednének, hogy életben maradhassanak. Az önbíráskodó-bosszúálló meg mindig fotótapétát készít az falra, az áldozat(ok)ról, így a hétköznapi életük voyeur módon lesz rögzítve, de vajon hol hívja elő a fényképeket úgy, hogy az ne legyen később terhelő bizonyíték? Ez a fotótapétás változat valószínűleg csak nálunk nyugatabbra, meg északabbra bűnügyi filmes toposz, magyar bűnügyi sztorikban nem nagyon van ilyen. Persze, a önbíráskodó-bosszúálló is néz thrillereket, nem csak a rendező.
10/6
A film Bechdel-tesztje negatív.
*
Engedélyezett másodközlés. Eredeti forrás: Litera−Túra Művészeti Magazin
*

Author: Nagy Mari Anna

Elbeszélései, könyv-recenziói és filmkritikái 2017 óta jelennek meg rendszeresen.

Vélemény, hozzászólás?