SZIMFÓNIA

I.

Üvegkék az ég ezen a nyári reggelen. Futok hozzád. Mintha nem is a földön járnék, mintha könnyedén szárnyára venne a felhő-lebegésű jókedv, az repítene.

– Szabad a délelőttöm. Menjünk el valahová! Csak mi ketten, csak mi egyedül!

Felkapsz, megforgatsz, elesünk, csak nevetünk: a lopott félórák, órák után egy egész délelőtt együtt!

Kilógatom a kezem a kocsi lehúzott ablakán, jólesik a hűs szél, máris nagy a meleg, ma is kánikula lesz. Alig figyelsz az útra, a szemed engem simogat, arcod, mint a gyermeké, aki váratlanul ajándékot kap, amire már régen vágyott titkon, s most nem akarja elhinni. Megsimítom az arcod, fogjuk egymás kezét, nevetésünk sok-sok felszálló színes buborék…

Pitypang bóbitái sodródnak be az ablakon, a szél kis követei… a rét mellett kiszállunk, térdig érő sárga fejű virágok között versenyt futunk a patakhoz, útközben ledobáljuk a ruhánkat, repül a papucs… jó hideg a víz, fröcsköljük egymást, két kölyök, már a hajunk is csuromvíz… leguggolva köveket szedegetünk a mederből, mindenféle alakot formáznak… a parton elnyúlva száradunk, ver a nap.

Egyre több a légy, csípnek, szúrnak, menekülünk a kocsihoz. Már a hegyek között, erdők alatt járunk, fanyar avarillat tódul be az ablakon. Egy kanyarnál, a lomb résein át feltűnik a kúp alakú hegy, ormán a várrom, oda megyünk, döntjük el.

Hétköznap van, a parkolóban senki. Az aszfalt fölött szinte remeg a forró levegő, kirángatjuk a plédet, az ennivalót, az árnyas ösvényen kapaszkodunk felfelé a hegyoldalon. Mély, illatos, titokzatos a csend, néha egy-egy madár rebben. Korhadt fatörzs mellett halványlila, nagy kelyhű harangvirág, nyúlsz érte, ne, kiáltanám, de már ott a virág a kezedben, felém nyújtod, remegnek a csöppnyi harangok.

Az út kiszélesedik, karvastagságú fagyökerek szelik át, egyre nagyobb vízmosta árkok, majd az első szikla. Lépcsőzetesre vájta a víz, lépdelünk rajta fölfelé… elfogy az erdő, csak szikla mindenütt… leülünk kicsit pihenni, az útszéli száraz füvön hanyatt veted magad, elkezdesz csúszni lassan a kopár hegyoldalon, nagyot kiáltva szánkázol lefelé, mindent eldobálok, ahogy utánad kapok, én is csúszok utánad, végre megállít egy cserje… a nevetéstől egy darabig fel se tudunk állni, majd araszolva, fűcsomókba kapaszkodva visszakecmergünk az útra. A szikla egyre meredekebb, lihegve, fújtatva haladunk át végre az egykori kapuboltozat alatt, s rogyunk le a várudvarra. Csenevész fenyők ágait, száraz füvet lenget a szél, néma kőhalmok emelkednek körös-körül.

Minden lőrésbe bebújunk, felfedezünk minden üreget, járatot. A gótikus kápolna omladozó kövei közt a falakról silabizáljuk előttünk járt kirándulók jelekbe vésett költészetét. A meredély szélén szorosan összekapaszkodunk, ahogy lepillantunk, egymást átölelve hátrálunk… majd felfutok egy kőrakásra, letérdelsz előttem, trubadúrok modorában, szívedre szorított kézzel verssorokat szavalsz, könnyedén a karodba emelsz… lassan lehanyatlunk a fűbe, lehunyt szemhéjunk mögött tűzkarikák táncolnak, elsüllyed köröttünk minden, a kőszirt, a gyantaillat, a kéklő pára, s a forró tűzfolyamban felénk borul az ég világoskék kupolája.

Csendben heverünk, ujjaid gyengéden végigszántanak meztelen hátamon, hajadat cirógatom… nem tudom, hány óra lehet, igyekszem nem gondolni rá, hogy telik az idő. Menni kellene, de csak öleljük egymást, arcunkat egymáshoz szorítjuk, csendben ringatsz, úgy érzem, mintha napsugárrá szőtt volna az idő, úgy lebegnénk az anyagtalan térben… lehunyom a szemem, hogy sokáig, nagyon sokáig magamba zárjam ezt a pillanatot…

Lefelé ereszkedünk a meredek ösvényen, jó, hogy erős kezedbe kapaszkodhatok, lejjebb, ahol már biztonságosabb a mozgás, ott is szorítom, nem akarom elengedni! A kocsiban hőség, kitárjuk az ajtókat, megnézem az időt a telefonomon, már fél kettő, pontosan érzed, mire gondolok… sürgetlek, elindulunk… némán ülünk egymás mellett, az erdő előtt még szólsz, nézd, a várrom, visszapillantok, bólintok, nyugtatón végigsimítod a térdemet, beletaposol a gázba, a rádión zenét keresgélsz… az ölemben haldoklik a harangvirág, hazáig már nem állunk meg…

II.

 

Fotó: Nagy Árpád

Hónapok óta minden éjjel oda visz az utam. Elindulok valahová, s mindig ugyanoda érkezem: a várba… Szürke kőtömeg, távolról néptelen, ahogy közelebb érek, fel-feltűnik valaki, nem int, nem szól, némán megy tovább… kereslek, hátha ott találkozom veled…

A várban nincs nappal, de nincs este sem. Valami gyenge homály, szürkeség ül a tájon, beborít mindent, mint a szétterülő reménytelenség… leselkedő veszedelmet sejtető tompa fény dereng.  Jól látható a fűcsomók közt fehérlő kitaposott ösvény, arra megyek mindenütt, amerre kanyarog… Egyszer szűk falréshez érkezik, olyan, mint egy sziklanyílás, ez az egyedüli út, másfelé nem  lehet menni, visszafordulni sem lehet, gyerünk hát előre. A nyíláson alig férek be, nyomakodva, erőlködve  bepréselem magam, hogy haladhassak, mind nehezebb… amerre nézek, felettem, mellettem szürke, nedves kő,,, a nyílás már nem csak szűk, egyre alacsonyabb is, már le kell térdelnem, úgy vonszolom magam előre, már le kell hasalni, kúszni, mert az út  már egy szűk, sötét alagút… és én lehasalok és kúszom, hallom a lihegésemet, a törmelék pereg a falról, s már nem látok semmit, csak érzem, rám telepszik a kő…talán, talán már ott elöl, messze, valami világosság dereng… zihálva, egyre lassabban húzom magam előre, lassan, milliméterenként, csak előre, előre… sós izzadságcseppek folynak a számba, hajam csatakosan tapad homlokomra… Végre fel lehet állni, pár lépés után kijutok a szabadba, köröttem senki… csak állok, nézem, honnan jöttem, ez lenne csak az egyetlen út, miért nincs másik, miért nincs jobb… magyarázatot nem találok, lassan indulok tovább az ösvényen.

III.

… újra ott vagyok a várban, tudom, a másik szárnyban vársz rám, keskeny ösvény vezet arra, jól ki van taposva, persze, hisz mindenki ezen jár, más út nincs…

Az ösvény egyszer véget ér, előttem tornyosul a várfal. Másfelé nem lehet továbbhaladni, csak ha felkapaszkodom a várfal párkányára… eszembe sem jut, hogy vissza kellene fordulni… és tétovázás nélkül felkapaszkodom a falra, a párkány keskeny, épp csak megvethetem rajta a talpam… lassan, óvatosan araszolok egyre odébb… az út felénél egyszerre belém csap az ijedség, érzem, csak hajszálon múlik az életem, bármikor lezuhanhatok… Odatapadok a falhoz,  szemem behunyom, homlokom a hideg kőhöz koppan, már szinte látom, mint egy lassított filmen, hogy elválok a faltól, s kitárt karral, keringve hullok lefelé a mélybe… Nem! – nyitom ki a szemem, nem nézek le, szemem a vastag habarccsal egymáshoz ragasztott terméskövekre függesztem, olyan lehetek, mint a bogár, amelyet gombostűvel kíméletlenül odatűztek az üveg alá… s csak tapogatózom egyre odébb s odébb, s közben folyton arra gondolok, hogy más is erre megy, mindenki csak erre mehet, más út nincs, nekem is át kell jutnom! És kapaszkodom tovább, minden erőmet ide gyűjtöm, mert nem  szabad  leesnem! Roppant erőfeszítéssel elérem végre a biztos talajt, lerogyok kimerülten a folytonos feszültségtől, nem érzek boldogságot, örömet sem diadalt, csak annyit, nekem is sikerült, mehetek hát a másik szárnyba…

Ahogy felállok, látom, másik szárny nincs, itt a vár szélső fala, az ösvény lefelé kanyarog a hegyoldalon…

IV.

Ma utoljára jártam a várban… Egyre fogy az erőm… alig kapaszkodom fel az ösvényen, kimerülten rogyok le egy fal tövébe…

A derengő homályból egyszer csak elém libben egy nőalak… nincs arca, nincs kora, alakja kecses, karcsú váza… táncol, fekete, bő, könnyű anyagból készült ruha fedi talpig. Minden mozdulatára lebben, száll az anyag, könnyedén, mint rebbenő sóhaj… a redők, mint láng nyelvei nyúlnak egyre fölfelé, majd hirtelen elhamvadnak, úgy lebegnek egy pillanatig, elnyúlón a levegőben, s már másfelé kapnak a lángok, lobbannak s eltűnnek, fekete tűz, a tűznyelvek beleharapnak a levegőbe, kihasítanak egy karéjt, már vissza is húzódnak, karcsún, sebesen már másfelé nyúlnak… lenyűgöz ez a csodálatos, fekete tűz… de jaj a képbe, a látványba valóságos láng kap bele, mint a papírba, egyszerre több helyen is kormos szélű lyukat éget bele, a lyukak nőnek, a kép zsugorodik eltűnik, szertefoszlik, s ott marad a helyén egy marék hamu…

Felálltam, s ekkor a boltív alól előbukkantál… csak az arcodat néztem, az arcod egyre közeledett felém, végre ott álltál előttem, s lehajtottad a fejed.

–  Szeretlek – mondtam csendesen.

 – Nem lehet – szóltál csendesen.

 – Szeretlek! – kiáltottam kétségbeesetten.

Rám néztél, szemedben az űzött vad tehetetlen kiszolgáltatottsága tükröződött. Megfogtad a kezem, s egy kúthoz vezettél. Föléje hajoltunk, a mélyben tiszta, csillogó víztükör feszült. Te beledobtál egy követ: a víz felkavarodott, a víztükör darabokra tört.

  – Ez a lelkem… –  mondtad.

Szorosan átöleltelek, arcomat a tiedhez szorítottam:

  – Én vigyázok, ne hulljon több kő…

Csendesen megingattad a fejedet, karomat szelíden lefejtetted, s elindultál… mindig kisebb lettél, alakodból egyre többet harapott ki a messzeség… Köröttem eltűnt minden, s dideregve álltam a metsző magányban.

 

 

Author: Molnár Zsóka

Csodálatos a nyelvünk. A magyar nyelv hajlékonysága, gazdag szókincse, képszerűsége, kifejezéseinek finom árnyalatai mindig lenyűgöznek, mióta birtoklom ezt a kincset. Először a tudomány eszközével közelítettem hozzá. Magyar szakos hallgatóként pontosan azonosulni tudtam azzal a véleménnyel, mely szerint „a nyelvtudomány az a diszciplína, melyben az emocionalitás, az esztétikum és a ráció harmóniája a legnagyobb.” Aztán magam is írni kezdtem, s akkor új dimenziói nyíltak meg számomra a nyelv birtoklásának. Írok…

Vélemény, hozzászólás?