SZABAD SZAVAK

VS Naipaul Nobel-díjas brit író egyszer azt állította, egy-két bekezdés után meg tudja mondani bármilyen szépirodalmi szövegről, hogy nő vagy férfi írta, mert szerinte a női szerzők érzelmessége és szűk világszemlélete mindig átüt a szövegen. Ezzel persze kiborított egy csomó írót, akik nőgyűlölőnek titulálták. Francise Prose, Amerika egyik legnépszerűbb szerzője,  akit talán  legjobban kiakasztott a szöveg, már több évvel VS Naipaul kijelentése előtt Norman Mailerre reflektálva megalkotta a günobibliofóbia (gynobibliophobia) kifejezést, amit a női szerzők iránti ellenszenvnek lehet fordítani.
Meryl Streep és Daniel Algrant
Ki tudja, valaki talán a filmekre is alkalmazta már ezt a nemi metrumot. A Szabad szavak (Let Them All Talk, 2020) című filmről, ha nem tudnánk, hogy Steven Soderbergh rendezte, simán ki lehetne nézni egy női alkotót, de nem a szentimentalizmusa vagy a metafizika kínos kerülése miatt, hanem mert nőket állít a középpontba, és mert nincs jelen az elbeszélő filmek küldetése, a nők állandó kasztrálása, vagy a voyeur és szadista férfiösztönök passzív tárgyaként való bemutatása. Soderbergh szemiotikai rendszerének fókuszában éppen hogy a női voyeurizmus áll, olyan értelemben, hogy női individuumok figyelik és értékelik a világot, így a női néző teljesen azonosulni tud. Annak ellenére, hogy a film kifejezetten férfias irodalmi metaforára épül, az útra és az utazásra – mely minden szereplő életét valamilyen mértékben meg fogja változtatni –, a szavak erejéről, a könyvek hatalmáról szól, ami a valódi emberi kapcsolatoknál is fontosabb lehet, és egy hármas női barátságról, ami felett jócskán eljárt az idő.
Alice Hughes (Meryl Streep) Pulitzer-díjas amerikai író megkap egy különleges irodalmi díjat, és az átadó ünnepségre igyekezve magával viszi két, harminc éve nem látott barátnőjét Robertát (Candice Bergen) és Susant (Dianne Wiest), valamint unokaöccsét, a huszonéves Tylert (Lucas Hedges). Titokban a fedélzeten tartózkodik Karen (Gemma Chan), Alice kiadójának képviselője, aki nyomást szeretne gyakorolni az íróra egészen áttételes módon, és itt van a világhírű bestseller szerző, Kelvin Kranz (Dan Algrant) is. A nyolc  napos  utat  a Quinn Mary 2 luxus  utasszállító  óceánjáróval teszik meg (New York-Southampton), és a nézőnek már nettóban megéri, mert mikor látná belülről ezt a luxushajó-csodát, ahol tizenöt étterem, öt úszómedence, és egy planetárium áll az utazóközönség rendelkezésére?
A film eredeti címe, Let Them All Talk, jobban jelzi a témára kiírt többféle hangot és nézőpontot. A szavaknak és a könyveknek még mindig hatalma van a világban, és ennek a hatalomnak három oldalát képviseli a filmben Karen, a manipulatív, pragmatikus és etikátlan ifjú kiadói manager, Alice Hughes, aki magas irodalmat ír, miközben az emberek már nem nagyon érdeklik, és Kelvin Kranz, a barátságos, joviális krimiíró, akinek könyveit milliók olvassák. És ott van még az unokaöcs, Tyler, aki nyilván rendezői poénból a sokszínűség hangjaként, a férfiazonosulás forrpontjaként, és szimbolikus gesztusként Jack Kerouac: Úton című könyvét viszi magával, de hogy olvassa-e, azt nem tudjuk. Az a Jack Kerouac lett megidézve, akit a feminista irodalomtudomány egyes képviselői ma már romantikus rasszizmussal vádolnak, akárcsak a feljebb említett Norman Mailert.
Dianne Wiest (balra) és Candice Bergen (jobbra)
Minden szereplőnek van valamilyen viszonya az irodalomhoz, a két barátnőnek is, akik olvasták Alice Pulitzer-díjas könyvét. Roberta meggyőződése, hogy Alice az ő házasságának történetéből írta sikerkönyvét, és hiába győzködi a másik barátnő, Susan – aki pufferként áll a két másik nő között – ennek az ellenkezőjéről, Roberta biztosra veszi, hogy a könyv szúrta el az életét. Bár Alice számára a fiktív nevek mentséget nyújtanak az etikai vonatkozású referenciális olvasás ellen, ahol minden egyezés a véletlen műve lehet, mégis biztosak lehetünk benne, Robertának a megérzései helytállóak, de persze nem úgy, ahogyan ő gondolja. Alice hiába viszi magával a barátnőit, nem igazán érdekli, milyen emberré váltak, már nem tud kapcsolatot kialakítani velük. Klausztrofób intimitása kizárólag Tylert éri el. Vannak ennek a filmnek nagyon is értékelhető aspektusai, mert mikor beszélget egymással komolyan, életbevágó kérdésekről egy idős nő és egy fiatal srác? Alice Hughes világa idővel egyszemélyes lett, olyan emberré vált, aki nem tudja kivárni mások mondandóját, részben mert nem érdekli, részben, mert tudja, hogy a másik ember mit fog mondani. Írósága, idősödő teste önzővé és figyelmetlenné tette, régi barátai számára semmi mondanivalója nem maradt, revelációit kizárólag a közönségnek tartogatja. Csak a saját elméje mélyéig hatoló szavak és mondatok érdeklik, az, amit ő mond másokra, kevéssé foglalkoztatja. Esterházy Pétertől egyszer megkérdezték, végül is megérte-e, hogy az írással valamilyen módon mégis csak kivonta magát az emberi kapcsolatokból azzal, hogy nem maradt elég ideje. Azt felelte, hogy nem érte meg. Persze, ez mindig csak utólag derül ki.
Azt a közgazdasági közhelyet, mely szerint nincsen ingyen ebéd (mindenért fizetnünk kell valahogy, legfeljebb kicsit később) Soderbergh irodalmira fordítja a filmben, Meghívás egy gyilkos vacsorára lesz belőle, pedig csak egy valaki hal meg a végén, és csak szimbolikus gyilkolászás folyik. Alice leplezetten, de az útért cserébe, két barátnőjére erőlteti a múlt században élt Blodwyn Pugh walesi regényíró könyvének elolvasását, akivel teljes mértékben azonosulni tud, meghajol irodalmi nagysága előtt, de valójában benne is saját magát ünnepli, és kicsit sem érdekli, hogy Robertát és Susant inkább Kelvin Kranz krimijei hozzák lázba. Alice hajón mondott védőbeszéde a magas irodalomról, a mellőzöttségről, a kánon szabályainak újragondolásának halovány és áttételes felvetéséről biztosan a film csúcspontja akart lenni, de ez azért kevésnek tűnik a filmnézős-befogadói oldalról.
Meryl Streep mindent tud, mindent is tud. Nem különben Candice Bergen Robertája, aki remekül hozza a kétségbeesett, ízléstelen gondolkodású és viselkedésű, Dallasból szalajtott figurát. Tyler, noha valamilyen értelemben perifériára szorul a sok nő között, új hang mégis, az a fajta önreflexív és kritikus karakter, akiből egyelőre hiányzik az összes rossz tulajdonság, amivel a film női karakterei már rendelkeznek. Persze, még nagyon fiatal.
Ha valaki azt állítja, ebben a filmben nem történik az égvilágon semmi, igaza lesz. Tényleg nem történik semmi, nincs egyetlen karakteres vagy izgalmas akciójelenet sem, és nincs benne az állandó megszállottságot reprezentáló romantikus szerelmi téma sem. Ez a film azoknak fog tetszeni, akiket érdekelnek az intim kamaradarabok, nem unatkoznak akkor sem, ha a történés maga a beszélgetés. Ráckevei Anna hangja Meryl Streepre van égve, brutálisan jó, és Vándor Éva Dianne Wiest magyar hangjánál sem egyből Lois Griffin jut eszünkbe a Family Guy-ból.
A film Bechdel-tesztje pozitív.
10/6

Author: Nagy Mari Anna

Elbeszélései, könyv-recenziói és filmkritikái 2017 óta jelennek meg rendszeresen.

Vélemény, hozzászólás?