RUBINA

Ezt a történetet mindig is szerettem volna megírni. Nem csak úgy elmesélni valakinek, hanem rendesen leírni, papírra ceruzával, hogy ki lehessen radírozni, ha elvétek egy szót, vagy többet is. Magam jócskán túl vagyok a hatvanon, nem tanítok már évek óta, de sokszor álmodom a volt tanítványaimmal, akik mind felnőttek már. Kivéve Rubinát. Ő megmaradt tizenhárom évesnek.

 

Beatriz Milhazes festménye (1996)

Abban az iskolában volt felső tagozatos, ahol alsósokat tanítottam, és mivel sosem volt a tanítványom, nem láttam akadályát, hogy elvállaljam a korrepetálását a lakásomon. Sosem mentem férjhez, a szabadságot mindig nagyra tartottam, de igazi lehetőségek nélkül valahogy elmagányosodtam, és igazából azért éltem egyedül, mert akiket szerettem, nem voltak alkalmasak semmire, így elment a kedvem mindenkitől, és úgy maradtam. A tanítványaim kedveltek, de bárkit elfogadtak volna, aki nem túl szigorú.

Iskola után nálam töltötte a délutánokat, megcsináltuk a leckét, aztán nézte a tévét. A várdombi vonatállomás közvetlenül szemben van a házammal. A kisvonat Öreg hegyig viszi az utasokat, de Rubina mindig a Lovastanyánál szállt le, mivel ott lakott. Egyszer, jóval az események után, felszálltam a vonatra, hogy messziről megnézzem a házukat. Kidőlt kemenceoldalhoz hasonlított, lomhán és töppedten állt a májusi verőfényben, mintha oda lenne ragasztva a földhöz, de mintha semmilyen kapcsolata nem lenne vele. Szerettem volna látni a fészert, amibe az apja zárta, meg a lila virágoktól roskadozó akácfába akadt műanyagszatyrot, amiről egyszer azt mondta, igazából egy sárkány, csak nincs kedve repülni. Még most is levegővel telve libegett, akár egy csapdába esett madár.

Nem vagyok vallásos, de néha úgy érzem, valamilyen kegyelem által a legkaotikusabb helyről jövő emberek is megéreznek valamit a világ biztatóbb, egészségesebb feléből, hogy kibírják a jelen szenvedéseit. Csakhogy az ilyen ártatlansággal nem lehet akármeddig visszaélni, mert előbb-utóbb történni fog  valami.

Rubinának nem úgy segítettem, ahogy a többi tanítványomnak. Igazából azért járt hozzám, hogy minél később mehessen haza. A bűvös négyzetbe hibátlanul mondta be a számokat, felsőtestével ráfeküdt az asztalra, hosszú, befont haját a feneke alá gyűrte, fejét a karjára támasztva laposakat pislogva nézte a kezem mozgását. Hiányzott belőle a tizenhárom éves lányok izgágasága. Melankolikus és udvarias volt, ezért is szerettem vele időt tölteni. Amikor néha pénzt akartam adni neki, nem fogadta el, vagy ha mégis, hazavitte és odaadta az öccsének. – Nekem otthon mindenem megvan – mondta ilyenkor.

Egyszer elmondtam neki, hogy már régóta nem eszem húst. Nem volt vele semmilyen célom, már régen felhagytam a propagandával, belefáradtam, mindenki éljen úgy, ahogy akar. Nem kérdezett semmit, de amikor a hosszú hétvége után újra találkoztunk, ezt a meglepő kijelentést tette.

– A virágboltok olyanok, mint a hentesek – mondta, és felnézett a másolásból. – Hogy érted ezt? – kérdeztem, és belenéztem a mandulavágású, barna szemébe. – A növényeket is ugyanúgy levágják, mint az állatokat. Hirtelen nem tudtam, mit feleljek. – A növények nem éreznek semmit – mondtam neki. – Éreznek, csak nem mutassák. – Nem mutatják. Mindig eltéveszted. Többet kéne olvasnod – mondtam neki, és nem tudom miért, de ingerült lettem.

Az osztálytársai békén hagyták, ami majdnem olyan volt, mintha szerették volna. A fiúk néha hergelték, hogy túl hosszú a haja, hogy levágathatná, de a lányok ilyenkor megvédték. Nem volt a riválisuk, ezért nem bántották. Azt mindenki elismerte, hogy nagyon eszes lány, csak hát a körülményei nem a legszerencsésebbek. Egyik délután a szokásosnál lehangoltabb volt, mindenre nyeglén válaszolt, és a házi feladatát félbehagyva, a korábbi vonattal ment el.

Másnap újra a régi Rubina volt. Március derekán jártunk, de még jeges szél fújt. Előkotort a táskájából egy kiszínezett lapot, félbehajtotta és átnyújtotta. – Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szememnek láthatatlan. Boldog névnapot kíván Rubina – olvastam fel hangosan. A szöveg alatt piros szív; „I love You”. Nem akartam a névnapi köszöntő elírását szóba hozni, de egész nap nem ment ki a fejemből. Este nem bírtam elaludni, hánykolódtam, napok óta fájt a fejem, mindig megérzi a hidegfrontot. Eszembe jutott az idézet, és arra gondoltam, egész életemben pont a szívemmel vacakoltam a legtöbbet, és nem mentem vele semmire, mert ha valaki az érzelmei szerint él, jól elrontja az életét. Nem a szívével lát jól az ember, hanem idővel, ha hagyja, hogy a szeme és az esze kiismerje a dolgok lényegét. Régebben úgy tekintettem a szívemre, mint valami autentikus hangra, nem pedig zűrzavaros, és romantikus tévképzetre. A nők kikapcsolhatatlan szívmotorja a legnagyobb veszély, gondoltam, de azt is tudtam, Rubinának ezt nem tudnám elmagyarázni, bármennyire szeretném. Megint napokig lehangolt volt. Főztem teát, meg parenyica sajtos szendvicset kentem, de nem nyúlt hozzá. Nem szóltam semmit, már régen hagyom, hogy valaki azt tegye, amit akar, és sosem kérdezem senkitől, mi a baja.

*

A nyári szünetben nem láttam, de egyszer összefutottam vele a városka piacán. Rubina azonnal odaszaladt hozzám, és megkérdezte, eljöhet-e valamelyik nap. Még sosem láttam kibontott hajjal. Az anyja kelletlenül hagyta, hogy odaterelje hozzám. Morcos arcú asszony volt, jóval idősebbnek látszott a koránál.

Nagyon köszönünk mindent a tanárnéninek. Zavarja haza a lyányt, ha nem úgy viseli magát, ahogy köll. – Reszelős, érdes hangon beszélt. Udvarias szavai ellenére az a fajta ragadozó rezgés volt benne, amitől mindig visszahőkölök. Úgy éreztem, valamilyen sosem volt cinkosság nevében akar összefogni velem. Végighallgattam monológszerű beszédét, amely semmilyen kölcsönösséget nem kívánt magának, és örültem, hogy megszabadulok tőlük.

Egyik kora délután beállított, kerékpárral jött. Kérdezte, segítek-e megírni az olvasónaplóját, házi feladatnak kapta nyárra.

– Pál utcai fiúk – mondta unott, affektált hangon. Copfját szokás szerint a feneke alá igazgatta, és bámulta a tévét. – Tudod, miről szól? – kérdeztem. Két fiúcsapat küzd egymással a grundért, a Pál utcaiak, meg a vörösingesek – a konyhából beszéltem hozzá, de a tévé túlharsogott. Miközben a kenyereket vajaztam, arra gondoltam, fogalma sincs, mit jelent a grund szó, és hogy megint egy könyv, amiben egyetlen női szereplő van. Engem már annak idején sem érdekelt a történet, de nem mondtam neki. Egyszerűen nem ismertem fel magam benne. A fiúkat sosem kényszerítik, hogy olyat olvassanak, amiben nincsenek férfi szereplők. – Téged nem zavar, hogy nincsenek benne lányok? – mentem be hozzá az őszibarackkal és szendviccsel megrakott tányérral. – De vannak, csak nem látszanak – válaszolta a tévét bámulva. Nagyokat harapott a barackból, aztán hirtelen felugrott a kanapéról, és görcsösen köhögni kezdett. Odaszaladtam, de intett, hogy hagyjam. A mobilom után kutattam a táskámban, hátha mentőt kell hívni, de annyira remegett a kezem, hogy nem találtam. Egy pillanat alatt minden lejátszódott bennem; megfullad, meghal, és én leszek a hibás. Nem mertem ránézni, tehetetlenül vártam, hogy abbahagyja. Amikor felköhögte az ételdarabot, megkönnyebbülten rogytam le a székre, de a lábam és a kezem még sokáig remegett.

Lucio Fontana festménye (1960)

Szeptemberben találkoztunk megint, amikor nyolcadikos lett. Rövid ősz, és nagyon hosszú tél következett. Kinéztem az ablakon, és arra gondoltam, pont olyan ez a havas táj, mint az életem. Most is jött délutánonként, de ritkábban, mint régen. Többet beszélgettünk, kevesebbet tanultunk, tanácsot adtam a fiúkhoz, teljesen feleslegesen.

November közepén eltört a bokám, elestem a síkos úton. Fekvőgipszet kaptam, nem tudtam tanítani sem. Rubina segített mindenben, délutánonként átszaladt a sarki boltba bevásárolni, odatett minden szükséges dolgot a kezem ügyébe, majd szaladt a vonathoz. Mikulás napján a szokásosnál korábban jött. Alig ismertem meg, amikor levette a fejéről a sapkáját. – Nem sajnáltad levágatni? – néztem döbbenten. – Nem – felelte és megvonta a vállát. – Mit fognak otthon szólni? – Meg fognak ölni – válaszolta. Tudtam, hiába faggatom, úgysem mond ennél többet.

Másnap nagyon vártam, elfogyott a kávém, a Bolond Kalaposnak nem akartam szólni, gondoltam megvárom Rubinát, de nem jött sem aznap, sem másnap, se soha többet. Nem tudtam felhívni telefonon, nem volt neki, pedig régóta vágyott rá. Késő délután átkopogott a Bolond Kalapos, beadott egy csomag kávét, persze koffeinmentes Omnia volt, évek óta meg lehet neki. Fekvőgipszben, mankóval botorkáltam ki a konyhába, és főztem egy kávét. Amikor kifőtt, megszólalt a telefonom. Az iskolából hívtak.

Néha eszembe jut, mi a különbség író, és más ember között. Mindig oda lyukadok ki, hogy akiben valamilyen idegenségérzés lakik, mely nem tud alkalmazkodni a világhoz, az álomvilágot teremt magának. Valameddig mindenki eljut az életről való elmélkedésben, de van, aki tovább megy, és leírja. Ez a kényszer az, amiért íróvá válik. Persze, nem értek ehhez, csak gondoltam, ennek a történetnek a kapcsán ideírom. Azon is szoktam gondolkodni, van-e az irodalomnak valami haszna, úgy értem, ment-e általa előrébb a világ. Azt hiszem, nem nagyon, de nélküle még ordasabb hely lenne. Nekem az irodalom olyan, mint a szanitéc a háborúban, nem gyógyít, csak cipeli a hordágyat.

*

Amikor a lány leugrott a vonatról, már kora délutáni sötétség volt, és a frissen esett méteres hó világította meg az utat. A kutyák idegesen csaholtak. Testvérei a sezlonon ültek, az apja dohányt sodort az asztalnál, az anyja meg a sparheltet tömte fával. A lány levette a sapkáját, lerázta róla a havat. Ott állt a rövidre nyírt hajával a párás, ételszagú konyhában.

– Az anyád kurva Úristenit – az apja félszemmel is látta, amit kell, az anyja egy pillanatra nézett csak rá, rakta tovább a tüzet. – Mit képzelsz te magadról? Ki vagy te? A lány nem szólt, levette a sapkáját meg a kabátját, és lerázta róla a havat. A férfi felállt, közelebb ment, de nem ütötte meg, csak a sodort dohány füstjét fújta a szemébe. A lány elfordította a fejét, de a férfi megint a szemébe fújta. Így ment egy darabig, mint egy szomorú pantomim játék. – Takarodjatok innét. A gyerekek beszaladtak a szobába. Az asszony ott maradt, és csak ennyit mondott; – Dögöltél volna meg, mielőtt a világra jössz. A dohányfüst csípte a lány szemét, de nem tudott szabadulni. – Te sírsz, amikor anyádnak kellene, hogy ilyen lánya lett? A férfi karjánál fogva megragadta a lányt. Amikor visszament a konyhába, leverte csizmájáról a havat, visszaült az asztalhoz, és sodorta tovább a cigarettát. – Dkake Devles – morogta maga elé. A lány a fészerben talált egy pokrócot, maga köré tekerte, és sokáig nézte a csillámló, érintetlen, szűz havat a résen át. Kora reggel az anyja kiengedte, elé tett egy szelet margarinos kenyeret, meg estéről maradt pörköltet. – Máma nem mész iskolába – mondta neki. – Muszáj menni. Segíteni kell a tanárnéninek. Az asszony káromkodni akart, de a köhögés belefojtotta a szót.

Harmadnap reggel, amikor az anyja hátrament havat lapátolni, a lány felkapta magára a kabátját meg a sapkáját, és kiszaladt a házból. A kutyák azonnal jelezték a mozgást. A kisvonat csikorogva megállt, majd újra elindult. Kevés utas volt, de egyiket sem ismerte fel. Leült, arcát a hideg ablaküveghez szorította. – Ez már nem érvényes – mondta neki a bajszos kalauz, amikor visszaadta a bérletét. Arra ébredt, hogy egy fiatal férfi áll előtte vasutas egyenruhában, hozzá beszél, azt akarja elmagyarázni, hogy le kell szállnia a vonatról. – Szerintem beteg, látni rajta, hogy lázas – hallotta a férfi hangját, már egészen messziről. Megállt a térdig érő hóban, arcához emelt egy kis havat, megkóstolta, és elindult.

Másnap találták meg. Először a bojtos sapkát, majd őt is, ahogy kicsit megdőlve, fejét oldalra fordítva ült a szikrázóan fehér napsütésben. A haját vastagon és védelmezőn lepte be a hó, mintha melegen akarná tartani, ami legbelül már régen halott volt.

Author: Nagy Mari Anna

Elbeszélései, könyv-recenziói és filmkritikái 2017 óta jelennek meg rendszeresen.

Vélemény, hozzászólás?