Virágos macskák

Mindig szerelmes voltam belé. Mindenki szerelmes volt belé, a lakóház, és az utca összes korunkbeli, jóval idősebb, és jóval fiatalabb férfipéldánya apró menyasszonyaként tekintett rá, de ő soha senkit sem tüntetett ki figyelmével. Leereszkedett hozzánk, a pórnéphez, alantas lakóhelye csak kiemelte szépségét.

Akkor tizenhárom éves volt. Akkor, mikor ezeket a gondolatokat a füzetembe írtam, pontosan 1998 tavaszán, április 23-a délelőttjén — emlékszem, hogy akkor is elsétált mellettem, míg én a lépcsőn ültem és írtam. Én köszöntem, mert ő soha senkinek nem köszönt előre, és ő egy másodpercre rám pillantott, és megszólalt vékonyka hangocskáján: szia.

A kezében barna papírszatyor volt, fül nélküli — félő, hogy leejti, mert olyan vékonyak a karjai, de ez sosem történt meg. Tej, banán, natúr keksz és olcsó párizsi volt papírszatyrában: ezt onnan tudom, hogy szerdánként mindig ezeket a dolgokat vette, ugyanis nemegyszer követtük őt cimboráimmal a boltba, és sebesen jegyzeteltük a kosarába hanyagul puffanó termékeket. Százforintos, kölyökmacskás pénztárcájában mindig pontosan annyi pénz volt, amennyit elköltött.

Igen, akkor tizenhárom éves volt, de egy évvel ezelőtt jöttek, ő és a papája, almazöld, elegáns Trabanttal, nem sok csomaggal, még költöztető autójuk sem volt. Tőlünk három emelettel feljebbi lakásba jöttek, mi pedig a másodikon laktunk akkor.

Óriási szerencsétlenségnek tűnt, hogy azon az emeleten egyetlen cimborám sem lakott, de még cimboráim cimborája sem. Gyerek csak a túlsúlyos Gizella volt, aki erős autizmusa miatt kissé kilógott köreinkből.

Gabriella anyja, aki özvegy volt, és a lányán kívül csak fiúk honoltak a lakóházban (éles kivétel Gizella) azonnal lecsapott a papa és kislány kombináció tökéletes egyesítettségére, és már első este áthívta őket vacsorázni. Gabriella akkor csak annyi információval szolgált, hogy messziről költöztek ide, hölgy nem fog érkezni sem a közeli, sem a távoli jövőben, és, hogy ő, Memma, akinek ez a neve, rengeteget eszik, két tányér sajtos makarónit csontig elpusztított, és a desszertre készített pudingos piskótából is egy nagy adagot. Ezzel a tudattal élve folyton figyeltük, mikor eszik, és kéjelegve bámultuk: valóban állatiasan férfi-étvágya volt, de alakja mint egy apró és rendkívül törékeny porcelánbabáé: mikor egyszer elesett, mindenki attól félt, nem tört-e el a lába, de nem csonttöréssel, hanem ahogy egy ág esik ketté.

Memma papája rettentő magas, ötvenes-hatvanas évei között járó úriember volt, hatalmas szemöldökkel, haja a legdivatosabban levágva és beállítva, arca tükörsima volt, puhának tűnő, mindig frissen borotvált és ránctalan. Szemei élénk kék gyermekszemek, különös fény izzott bennük. Szerettük őt, egyenrangú férfiként kezelt engem s cimboráim, nem mint apáink, kik sörösüvegekkel és foci-mecsekkel töltötték el életük nagy részét, míg minket neveztek semmirekellőeknek: minket, kik boltba és dohányüzletbe jártunk, és virágot locsoltunk, előre köszöntünk, nem káromkodtunk (előttük legalábbis), nem cigarettáztunk (bizony, előttük soha) és a lehető leghamarabb szerelembe estünk.

Memma sokat sétált a papájával. Nyáron mindig késő délután, csendben lépdeltek egymás mellett, a kislány engedelmesen fogta a férfikezet, mely hatalmas volt, és lehetőséget sem adott, hogy esetleg a tünemény szóba elegyedjen vagy játsszon velünk.

Mindig rettentő csinos ruhákban járt. Állandó cipője egy fekete, vastag gumitalpú ünneplőtopán volt, mely igen nehéznek tűnt; de Memmán sosem látszott fáradtság. Ruhái egytől egyig virágos darabok voltak: virágos szoknyák, ruhácskák, ingek és blúzok, majd hozzá vastag harisnyák és kötött, galléros kardigánok.

Öltözete kivétel nélkül illett színben a papája ruháihoz, így ők ketten, mint címlapfotóról léptek volna le, minket kiváltságos élményben részesítve.

Memma komoly volt. Szinte sosem mosolygott, arckifejezésre, a közömbös és fagyos között tengődött, alig mimikált, ami csak erősítette szépségét.

Délután, ritka kivételekkel, mindig a papájával ment vásárolni. Akkor túrórudit, zacskós kakaót, madártejet vagy nápolyit kapott; a zacskós kakaót mindig esetlenül és ügyetlenül fogta, ahogy mindenki ezen a földön, ujjai barnák és ragacsosak lettek, amiket rendszerint alaposan leszopogatott, ezek után nem zavartatva magát ragadta meg papája tiszta kezét, aki sosem tette szóvá gyermeteg higiéniáját.

Papája szivarozott, mely igen illett hozzá, kiemelte őt olcsó, büdös cigarettát fogyasztó apáink közül. Memma sokszor ment el egyedül a dohányüzletbe, ami nagy bátorságra vallott. Gabriella erre nem tudta rávenni magát, minket kért meg, a férfiakat, kik szerették fitogtatni lovagiasságukat, hogy intézzék el a szülei rá bízott feladatát. Tőle kaptuk meg én és kivétel nélkül az összes cimborám első csókjainkat, ugyanis fizetségként csak ezt tudta felajánlani.

Memma soha nem csókolt meg senkit, ajka tudomásunk szerint szűzi maradt, egészen tizenöt éves koráig, amikor is jobban megismertük; de ez egy következő történés, s fájdalmas emlék, inkább kislány éveiről írok szívesen és először, mert az szebb, érdekesebb.

Memmának voltak titkai. Fagyos arcára ez ki volt írva, és anyáink meggyőződése szerint saját édesanyja ismeretlen módon való elvesztése viselte meg ennyire, s intettek minket, koszos kölyköket, ne piszkáljuk, ne gúnyoljuk őt, csak kedvesen szóljunk hozzá, és néha invitáljuk velünk játszani (hát lehetséges volna piszkálni és kigúnyolni egy angyalt, kinek csak vékony hangú köszönéséért is lángolt ifjú szerelmünk, oh édesanyám?). Memma titkaira sokáig nem jöttünk rá, pedig nyomozó képességeink a legfejlettebbek voltak, ügyességünket és fortélyainkat pedig bárki irigyelhette volna.

Sokszor láttunk a lakóház belső kertjében cigarettázni a hatalmas cserepes növények árnyékában, ölében egy vagy két macska, a kedvence a karamella színű volt, de a fekete fehér foltosat, aki férfi létére valószínűleg múzsaként tekintett rá, sem hanyagolta, kezei ingyen és kérés nélkül simogatták bundájukat. Meg akartuk ölni a macskákat féltékenységünkben, de önakarattal nem tudtunk volna fájdalmat okozni Memmának, és a két állat anyja és gazdája, fiatal szerelmünk bal szomszédságában élő Rozetta néni idegösszeomlást és végzetes szívrohamot kapott volna, ami nem hiányzott csendesded életünkből.

Nem tudtuk, papájának volt-e tudomása lánya dohányzásáról, de nem úgy tűnt, mint aki bujkálna: a cserepes növények nem rejtekhelyként, inkább csak a magány és szépség kertjévé váltak számára. Ezt határozottan észrevettük: soha nem rejtegette cigarettás dobozát, és ha egy-egy vénlány kijött virágot locsolni vagy macskát etetni, esetleg macsk ürüléket kidobni, nem dugta a háta mögé a csikket, nem is dobta el és szaladt be a lépcsőházba, ahogy mi, gyáva kamasz férfiak tettük.

Kedvelt tevékenységei közé tartozott még, ha kiült napfényes erkélyükre, egy hatalmas pohár limonádéval, és kazettán zenét hallgatott, vagy lejött a reggeli pirítósának morzsáival a kezében galambot etetni az utcára. De leginkább olcsó, használtan vásárolt, vékonyka könyveket olvasott, melyek talán ponyvaregénynek is beillettek volna, de emiatt nem kapott sem tőlünk sem mástól lenéző pillantást: korosztálya leányai ugyanis csak a színes és ostoba magazinokban találtak örömet, mely a lehető legvisszataszítóbb jelenség volt. Magazin lapozgatás közben sokszor sikkantottak fel, vagy olyan dolgokról beszéltek, melyekről nekünk, gyámoltalan férfiaknak fogalmunk sem volt. Memma a műveltség és intelligencia királynőjeként élt szívünkben, anyáink pedig a papájának tulajdonítottak ezt a fokú érdeklődést: “micsoda művelt, okos ember!

De Memma nem beszélgetett velünk könyvekről. Keveset szólt hozzánk, azt is csak akkor, ha mi kezdeményeztünk, mely nehéz és kínos feladatnak bizonyult: sorsolással döntöttük el, a héten ki a felelős a vele való szóváltásért.

Mintha tartózkodott volna mindentől és mindenkitől: de nem voltak otthon gondjaik. A jobb oldali szomszédjuk, Terézke néni, egyedüliként volt a kiváltságos személy, mert látta lakásukat belülről, mikor néhány ízben palacsintát vitt át ajándékba (Memma lekvárosan és kakaósan ette a palacsintáját — ezt a két ízt egyetlen tésztába tekerve. Mikor kipróbáltuk, a mennyben éreztük fiatal legény-lelkünket).

Sokáig nem jöttünk rá, mégis mi a lappangás Memma életében, amit nem árult és suttogott el, melyről nem beszélt, mégis ott volt. Éreztük a levegőben, mikor kijött papájával sétálni: túlságosan tökéletes és simulékony volt a kép, amit láttunk, és azt hiszem, úgy emlékszem… de ez oly’ homályos… Talán… Talán mindig is tudtuk, az első naptól kezdve, mikor megérkezett az almazöld Trabant, és kiszállt belőle az a tizenkét éves, gyönyörű kislány, zöld, százszorszépekkel tarkított ruhában és gumitalpú cipőben. És mellé lépett a papája, akiért anyáink elaléltak és példaképnek állították fel, apa és férj mintának: holott nem volt nős, gyermekneveléséről pedig nem volt tudomásunk.

Már akkor tudtuk, mikor kézen fogva a lépcsőházba vonultak, a házi néni vezetésével. Memma egy másodpercre a szemünkbe nézett, a miénkbe, az őt csodálók szemébe: érezhető volt valami belőle, hogy ő több, neki van valamije az életben, ő nem egy taknyos kisgyermek, mint ahogy sokszor illettek így minket, rá ezt bosszúságtól fűtve sem lehetett volna mondani.

Memma mint egy felnőtt hölgy apró testben, tekintély és az élet megélése sugárzott jelenéből, melyet már akkor, talán abban a pillanatban meg tudtunk volna magyarázni: de vártunk erre évekig, míg be nem töltötte a tizenötödik életévét. És akkor, egy augusztusi napon, hatalmas zápor volt, ő pedig hazafutott: Láttuk vékony alakját, ahogyan kék-sárga virágos szoknyában végigrohan a járdán, és a táskájából kiesett a tárcája.

Másnap hajnalban, a tetőn vizsgáltuk meg tartalmát: papírpénz, rágógumis és csokoládés papír, egy használt mozijegy, öt használt metrójegy, egy öreg virágos bélyeg és a személyi igazolványa, melyen egy fénykép volt róla (oh azok a vonások…), és a neve, a teljes neve — melytől megdöbbentünk, és a cigarettánk is hagytuk leégni… Pedig oly nagy gyötrelemmel szereztük be egy tizennyolc éves suhanctól egy metrómegállóval arrébb. És csak ültünk a hajnali csendben, mikor még ásítani sem ásított a város, és agyunkban lassan kezdtek összetevődni a kirakós darabjai.

Ezek után még nagyobb figyelemmel követtük őt, és fókuszáltunk olyan dolgokra, melyekre eddig nem gondoltunk és nem néztünk, ezért nem vettük észre.

Memma szüleinek neve sehogyan sem csengett ismerősen fülünkben, mivel papájának monogramja (a diszkréciónál szeretnék maradni) teljes egészében eltért a személyi igazolványon feltüntetettnél. Memma vezetékneve is egy idegen lány vezetékneve volt szánkban, mely porig sújtotta (kiderült, valóban az volt) ártatlan jellemünk.

Egy nap végül éles szemeink meglátták a jelenetet: az évekig tartó szokásos kézfogás helyett Memma papája fiatal szerelmünk derekára simított egy pillanat erejéig, de hamar észbe kapva elvette onnan kezét: késő volt. Tudtuk.

Tudtunk onnantól fogva mindent, tudtuk, mire való volt a virágos, gyönyörű ruhák tömege, a megengedett cigarettázás, Memma arcának fagyos vonásai. Egy tizenkét éves szeretőbe szerettünk bele, mi, tudatlan ifjak! De emiatt nem esett le szemünkben megbecsülése és jellemének tisztelése: ahogy nőttünk, és nőtt ő, és teltek az évek, döbbenetünk mélységes fájdalommá alakult. Hiszen már valódi férfi jellemünkkel rájöttünk, hogy a szépséges, komoly arc mögött, a virágos szoknyák, csokoládédrazsék és ponyvaregények árnyékában megbújva és összekuporodva csak egy fájdalmasan tejszínhabbá felvert kislány próbálja tartani lelke darabkáit. De mind tudtuk, ez az erőfeszítés hasztalan és felesleges.

Ahogy idősebb lett, egyre távolabb került tőlünk, és nem tudtuk, hogy segíthetnénk rajta, csak néztük, ahogy minden hajnalban végigsétál a járdán a metró felé, a középiskolába tartva, melybe egyetlen cimborám, sem én, nem jártunk. Majd délután hazajön, és sétál a lakóházak előtt a papájával, kinek eddig tiszteletreméltó képe egészen porrá zúzódott szemünkben, és az erőszak kifejtés elmaradására csak az adott okot, hogy mi, ifjoncok, nem akartuk összezavarni és felborítani Memmánk életét. Úgy tűnt, nem volt boldogtalan, de talán egészségesebb lett volna, ha ezt tapasztaljuk.

Mindenesetre tizennyolc évesen Memma egyetemre ment, és akkor, azon a verőfényes augusztuson láttuk utoljára.

Virágos kézibőrönddel a kezében, kockás kiskosztümben, göndör hajában szalaggal, halovány ajkai közt parázsló cigarettával, végigsétált a járdán; beesett arcán könnyek csorogtak, de tekintetében soha nem látott érzelem, boldogság derült, melyet egészen addig nem értettünk, míg meg nem tudtuk, hogy papája nem megy utána. Láttuk komor, összeszorított szájjal az erkélyen gubbasztani esténként egyedül, de valószínűleg ő is tudta, hogy ez be fog következni, mert rá egy évre fehér hajú, vékony derekú asszonykát engedett be lakásába, és sokunk családját áthívta vacsorázni, házasságát megünnepelendő.

Természetesen mi nem mentünk el egyetlen meghívásra sem.  Memma után nyomoztunk még hónapokig, tudni akartuk, mi van vele, mert más nem, talán csak mi tudtunk volna segíteni rajta.

Nem találtuk meg őt, és lassan, az idő múlásával kezdett elhalványodni emlékeinkben makulátlan arcának szépsége…

Tíz évvel később, egy gyengéd melegű augusztusi délután betértem egy könyvesboltba hazafelé menet, talán csak a hangulat miatt, talán mert csak magányra vágyódott az elmém. Lustán olvasgattam el egy-egy könyv hátoldalát a borítója alapján kiválasztva, mikor kezembe ötlött egy vékony, fekete könyvecske, egyetlen hófehér százszorszéppel a közepén.

Címe: Virágos macskák. Egy verseskötet volt ez, és a költő neve ugyanaz volt, mint annak a kislánynak, akit oly gyengéden szerettünk, s akinek valódi személyazonosságára azon a nyári hajnalon jöttünk rá, ott a tetőn, sok évvel ezelőtt.

Oh, Memmám, ifjúkorom szépséges leánya, végre rád találtam, s lám, valóban olyan erős vagy, mint amennyire bíztunk benned…