A közhelyek mindig kéznél vannak. Mindenki használja olykor ezeket a nyelvi fordulatokat. Senkit sem ítélhetünk el ezért, de ha beszédében lépten-nyomon felbukkanak a klisék, joggal gondolhatjuk a stílusát sekélyesnek.
Időről időre feltűnnek az élő nyelvben olyan kifejezések, amelyek szokatlanságuk, furcsaságuk vagy olykor valós, ill. vélt szellemességük folytán divatba jönnek, elharapóznak a mindennapi beszédben. Mikor létrejöttek, ötletesnek tűntek, s aztán épp azért, mert annyiszor használjuk őket, elcsépeltté, agyonhasználttá, unalmassá válnak. Már nem leleményességet, hanem épp ötlettelenséget, sekélyességet jelez a használatuk. Ezek a nyelvi közhelyek. A mostanában hallhatókból válogattam írásomban néhányat, a példatár azonban tetszés és saját tapasztalat szerint kiegészíthető.
Hallgassunk meg néhány beszélgetést, nyilatkozatot a tévé különböző csatornáin! Hányszor hangzik el az én azt gondolom fordulat! Indokolt lehet kezdő fordulatként, ha valaki gondolatnyi időt szeretne nyerni mondanivalója kifejtéséhez, ám lépten-nyomon beleszőni a beszédbe teljesen felesleges. Aki beszél, vélhetően a saját gondolatait mondja! Aztán elhangzik jó párszor a megmondom őszintén is, amit el is várunk mindenkitől, akár a nyilvánosság előtt, akár csak egy szűk, baráti vagy családi körben beszél. Aztán hallható még a tény és való, azt látni kell, a tulajdonképpen, az ezen a szinten…
Nem mindenki néz tévét, annál többen nyilvánulnak meg a közösségi oldalakon. Ha közhelyeket keresünk, ott is találunk jócskán. Biztosak lehetünk benne, ha valakinek a hozzászólása, véleménye egyezik az oldalt használók véleményével, kiérdemli a tűpontos jelzőt dicséretként. Az is lehet, hogy Ott a pont! felkiáltással kapja meg az elismerést.
Szinte nem érzik magukat divatosnak, trendinek az emberek, ha nem bakancslistáról beszélnek, hanem csak egyszerűen arról, mire vágynak, mit szeretnének még az életben elérni. Ennek megvitatása közben lehet emlegetni pl. a már meglátogatott népszerű turista-célpontokat. Bitang jó mindegyik (hisz akárhová nem megyünk), mutatjuk a fényképeket ennek bizonyságául, s szinte biztos, hogy aki megnézi, így értékeli életstílusunkat: látom, folyt a habzsi-dőzsi, ti aztán tudtok élni! Így biztosak lehetünk benne, hogy kivívtuk beszélgetőpartnereink irigységét, s néhány apró bosszúsággal is előhozakodhatunk a szinte „kötelező” ne tudd meg bevezetés után.
Ha valaki valamit büszkélkedve mutogat, az villantott, a celebek, sztárok közt számon se tartják, aki ilyet még nem csinált sosem. Ilyesmivel a bulvárlapok oldalain lehet találkozni, ahol az is kiderül, hogy az illető sztár olyan nagyszerű, amit tett, annyira a meglepetés erejével hatott, hogy a fal adja a másikat… Ezt ugyan nem mindig lehet kristálytisztán értelmezni, de sebaj, olyan jól hangzik. Az imént említett lapokban nyilatkoznak az iménti hírességek, mennyire fontos az énidő, majd ha társaságba mennek mégis, kik azok a partiarcok, akikkel találkoznak, akik mindent is tudnak, s kik azok, akik csak biodíszlet gyanánt vannak jelen.
De legyünk csak egyszerű, hétköznapi emberek, a közhelyek nem kerülnek el. A kismama hasában ott a pocaklakó, s ha megszületik, már ’kiccsalád’ vagyunk. Ha kettőnél több gyerek is van a családban, az már csipet csapat. A büszke nagyszülőhöz, aki az unokáját tologatja a babakocsiban, ezt a kérdést intézik: A kis trónörökös?
Kis hazánkban, ahol bizony napi szinten történnek furcsa, olykor képtelen dolgok, a kis magyar abszurd hétköznapjait éljük. Használjuk a leharcolt nyelvi fordulatokat, mert sokszor lusták vagyunk saját kifejezést keresni, lusták vagyunk eredetiek lenni.
