Csókás Máté irodalomtörténész, kutató, a Munkások Újsága főszerkesztője, a Balpárt egyik alapító tagja. Arra voltunk kíváncsiak, hogy mit kérdezne József Attila születésnapján a költőtől egy magyar irodalomtörténész? Honnan ered a rendszerjobbító radikalizmus tisztelete? Kik és hányan olvassák manapság a „Munkások Újsága” című közéleti havilapot? Vannak még munkások Magyarországon? Mit jelképez a „Balpárt” névválasztása? Meg lehet mutatni a JOBBIK szavazótáborának a helyes „damaszkuszi utat”? Van-e a fővárosi értelmiségnek, és a 3 és félmillió magyarországi mély-nyomorban élő embernek közös nyelve és közös értékrendje? 2021-ban nyilvános helyen elénekelni az Internacionálét: az „POLGÁR”-pukkasztás, vagy egy őszinte gesztus? Miközben egy irodalomtörténész alapvetően a múltban él –, a Balpárt harcos aktivistája pedig „a jövő embere” lenne?
– Ön irodalomtörténész, kutató, a Munkások Újság-a egykori főszerkesztője, a Balpárt egyik alapító tagja. Játsszunk közösen egy fantáziajátékot! József Attila születésnapja van. Nem sikerült egyetlen öngyilkossági kísérlete sem, jó egészségnek örvend, szellemileg friss, itt él Budapesten. Ön melyik romkocsmába beszélne meg vele találkozót, és mit kérdezne tőle?
Csókás Máté: – Először is le kell szögeznem, hogy jelen pillanatban, Magyarországon, ha a nagybetűs „Költőre” gondolunk, majdnem mindenkinek József Attila jut az eszébe. Ezért is nagyon örülnék, és tisztelői között köszönteném én is a 116 éves József Attila bácsit. Itt nem az a kérdés, hogy melyik belvárosi romkocsmában beszélgetnénk, hanem az, hogy az elmúlt 100 év értelmezéseiből mi az, amit nyugodtan ki lehetne dobni az ablakon, másfelől gondolta-e volna, hogy mégiscsak középiskolás fokon fogják majd tanítani verseit? Mennyire fogná a fejét, Arany Jánost idézve: „Gondolta a fene!”
– A diplomadolgozatát Juhász Gyula forradalmi szerepvállalásairól írta. Ön „gyárilag” forradalmár? Honnan ered a rendszerjobbító radikalizmus tisztelete?
CSM: – Nem tartom magamat forradalmárnak. Alapvetően radikális vagyok. A radikalizmus az én olvasatomban azt jelenti, hogy a problémák gyökeréig lehajolni és azt megragadni, a probléma gyökere pedig maga az ember, az ember világa és annak viszonyai. A radikalizmus éppen ezért nem tekinthető szélsőségnek, és itt meg kell jegyeznem, hogy a honi sajtóban sajnálatos módon gyakran és rosszindulatúan összekeverik a kettőt.
Utóbbi kérdésére azt válaszolom, hogy ha a magyar történelem legutolsó 200 évét megnézzük, mindig a radikálisok vitték előre az ország sorsát, és ez akkor is igaz, ha ők maguk (gyakran fizikailag is) elbuktak, vagy csak részeredményeket tudtak felmutatni. A térség valódi tragédiájának azt tartom, hogy a részeredményekből sajnos nem alakult ki, nem állt össze egy értelmes egész.
– A Munkások Újság-a közéleti havilap online változatának korábbi főszerkesztője volt. Vannak még munkások Magyarországon?
CSM: – Röviden: igen, vannak. Bővebben: Van egy, a sajátos történelmi tapasztalatainkból gyökerező, és egyébként téves szemlélet, amiben a „munkást” azonosítjuk a régi nagyipari, gyárban dolgozó olajos-koszos szakival. A kor munkásai elsősorban az egykori gyárakhoz nagyon hasonlatos csarnokokban tevékenykednek, de ezeket a szörnyű épületeket bevásárlóközpontoknak hívják. Attól, hogy kiskosztümben vagy öltönyben légkondicionált vagy fűtött irodában dolgoznak, attól még ők is ugyanolyan modern munkásoknak számítanak. Ráadásul az őket érintő kizsákmányolás rég nem látott méreteket öltött: rendkívül alacsony munkabérért, túlhajszoltan és gyakran túlmunkára kényszerülten dolgoznak napi 10-12 órában. Így azt kell, hogy mondjam: igenis vannak munkások Magyarországon. Másfelől maga a munka világa, a munkavégzés helye, ideje, módja is hatalmas változáson ment át az ipari forradalom óta. Itt elsősorban a munka és a munkásosztály fogalmát kéne leporolnunk, és modernizálnunk. Ennek Nyugaton komoly és óriási szakirodalma van. Halkan jegyzem meg, ha nem lennének munkások, nem lenne munka, nem lenne tőke-munka ellentét és nem tört volna ki gazdasági válság…
–Elgondolkodtam a „Balpárt” névválasztáson. „Elvtársaival” együtt a „JOBBIK” (értelmiségi) szavazótáborának szeretnék a helyes „damaszkuszi utat” megmutatni?
CSM: – Két dolgot szögezzünk le: először is a Jobbik egy fasiszta párt – hiába az újsütetű cukiság-imázs – ellenben a jobbik-szavazó nem az. Itt egy kitérőt kell tennem, ugyanis a honi közbeszéd ellenére a fasizmus nem egyszeri, történelmi jelenség, hanem ugyanúgy átalakulóban van, mint bármelyik másik eszme. Visszatérve a Jobbikra, a rá szavazó ember alapvetően csalódott a Rendszerváltásban, jogosan elégedetlen, de a rasszista sziruppal leöntött szociális demagógia elszédítette. Ez elsősorban nem a Jobbik sikere, hanem a baloldal tragédiája. A baloldal ugyanis az elmúlt 30 év alatt nem tudott mit kezdeni önnön baloldaliságával, hanem megörökölte ezt a térfelet. A korábban valóban radikális baloldaliak megcsömörlöttek és marginalizálódtak, vagy egy „liberális” kitérővel lényegében jobboldaliak lettek. A jelen sajtó ráadásul óriási hibát vét, amikor a kormányt kommunistázással támadja, mert ez csak a szélsőjobboldalnak kedvez. Ez az összefogás csak elriasztja az embereket, és végső kétségbeesésükben a Jobbikhoz fordulnak. Véleményem szerint a szociális elégedetlenség mögött jogos indulat van, ezt azonban nem lehet rasszista, neoimperialista és paramilitarista eszközökkel megoldani. Elkeserítőnek tartom, hogy a XXI. században, Jászi és Bibó munkássága után nincs valódi és végiggondolt magyarság-, szomszédság- és külpolitika. Márpedig Trianonra nem a revízió és a kölcsönös gyűlölet adhat választ, az elképzelt mitizált múlt pedig még kevésbé. Választ csak egy átgondolt társadalom- és partnerségi politika adhat.
– Mekkora jelenleg a szakadék a fővárosi értelmiség és a 3 és félmillió magyarországi mély-nyomorban élő ember között? Van közös nyelvük és maradt még közös értékrend?
CSM: – Annak ellenére, hogy mindannyian magyar nyelvet beszélünk, óriási a szakadék, de nemcsak a város és vidék, hanem a fővárosiak között is. A Körúton túl érezhetően más világgal szembesülünk, és erről a világról viszonylag kevés szó esik. A legnagyobb problémának azt tartom, hogy be vagyunk zárva egy kispolgári gettóba, innen se lentre se fentre nem látunk. Éppen ezért van az, hogy a magát középosztálynak tartó „kispolgárságunk” nem látja, nem érti, nem tudja felfogni, mekkora a szegénység és mekkora a kiszolgáltatottság az országban. A közös értékrend, amiből ki lehetne indulni, az nyilvánvalóan a humanizmus következetes képviselete, egy következetesen végiggondolt közoktatás és közegészségügy. Ásványkincsek és fejlett mezőgazdaság híján az egyetlen megmaradt nyersanyagunk a humán tőke: ebbe kellene minden energiánkat befektetni. Ehhez képest elkeserítőnek látom, hogy az elmúlt időszakban vagy a szolgai-mechanikus átvétel, vagy a visszafejlesztés van és volt napirenden.
– Amikor a barátaival közösen – nyilvános helyen – időnként eléneklik az Internacionálét: az „POLGÁR”-pukkasztás, vagy egy őszinte gesztus?
CSM: – Az elvtársaim és elvbarátaim talán nem haragszanak meg, ha az ő nevükben is nyilatkozom. Részünkről ez teljesen őszinte gesztus. A baloldaliság és benne a munkásmozgalom nem automatikusan egyenlő, mert nem azonos a múlt század ötvenes éveinek személyi kultuszával vagy a sztálinizmussal. Aki ezt nem látja vagy nem hajlandó észrevenni, az komoly tényeket hagy figyelmen kívül akár történelemről, akár az irodalomról, akár a filozófiáról vagy bármi másról beszéljünk is.
– Melyik a valódi főszerep: Csókás Máté – az irodalomtörténész, aki a múltban él, vagy a Balpárt harcos aktivistája, aki a „jövő embere”?
Csókás Máté: – A kettőt nem tartom elválaszthatónak. Bővebben azt mondhatom, hogy a történelem közös múlt és közös program a jövőre nézve. Ez véleményem szerint azt jelenti, hogy közös történelmünk birtokbavétele segít megérteni és értelmezni a jelent, így pedig eligazíthat bennünket a jövőben. A történésznek elsősorban két feladata van: emlékezni és emlékeztetni kell, hogy bizonyos hibákat ne kövessünk el újfent.
