Talán sokan ismerik a viccet, amelyben két statisztikus elutazik vadászni Svédországba. Meglátják a rénszarvast, mindketten lőnek, az egyikük balról véti el 1 méterrel, a másik jobbról véti el 1 méterrel. Ekkor összenéznek: „Na, drága hittestvérem, mi ketten együtt most lőttünk egy darab szarvast”. Amíg egy magánember ezen elmosolyodik, értve a statisztika rosszul értelmezett fonákját, addig, ha a kormány tekint így a számokra, az felvet két lehetőséget: ők ennyire inkompetensek, vagy minket néznek bolondnak? Ha a számok mindössze játszásra jók, visszamenőleg módosítani, tervnek megfelelni, politikát igazolni, akkor hihetünk-e a számoknak?
Nem veszélyes ez? Elveszünk a bizalmi útvesztőkben, ami által a számok, bármilyen borzalmas tartalmat is hordoznak, jelentőségüket veszítik. Talán ez a cél? Mint, amikor egy kisgyerek számol: „1, 2, 3, 4, 5, 6, 8, 9, 10” – és mi megkérdezzük: „Miért hagytad ki a 7-es számot?” – „Mert nem tetszik” – feleli a gyermek. Vannak kedvenc számok, és akadnak, amelyeket nem szeretünk. Ha egy politikai hatalom tekint így a számokra, az jót sosem jelent.
Vannak a célnak megfelelő számok, miközben a többit mellőzni érdemes. „Apa, épp csak 4 jegy hiányzott az ötöshöz töriből!”. Ugye, ismerős?
Továbblépve, amennyiben a számokat igaznak fogadjuk el, mert esetleg hiszünk az objektivitásban (és annak, hogy a hamburger akkora, mint a reklámokban), illetve ragaszkodunk például egy nemzetközi adathalmazhoz, akkor már csak azt kell(ene) eldöntenünk: mit kezdünk az információkkal. Miképp tekintünk rájuk? Milyen szemüvegen át nézzük, és ha különbözőn, akkor láthatjuk-e ugyanazt?
Szégyen-e utolsó előttinek lenni egy kétszereplős versenyben?
Ha valakit érdekel még a „lelőtt” rénszarvas sorsa, akkor nem elégszik meg a fenti vicc statisztikusainak rossz nebulókra emlékeztető átlagszámításával. Mert minden szám mögött egy élet van. Volt. Olyan életek, amilyen a miénk, amelyek megmenthetők lettek volna. Amikért emberfeletti erővel küzdöttek családtagok, orvosok, ápolók, személyzet, mentősök. Olyan emberek vannak a közömbös adatok mögött, akik apák, anyák, vagy fia, lánya, testvére, férje vagy a felesége volt valakinek. Az a (jelenlegi adatok szerint 20.737 azaz húszezer-hétszázharminchét) elhunyt honfitársunk barátja, régi osztálytársa, szomszédja volt valakinek, gyerekkori szerelme, egy ismerős arc, akit sokszor láttunk, és többet nem látunk már. Minden szám mögött egy megélt és félbevágott élet rejlik, egy élet, amit nem élhetett tovább, holnapok, amiket nem ismerhetett meg soha.
Volt egy utolsó dal, amit hallott és dúdolt, egy utolsó film, amit megnézett, talán nem is tudta, hogy az lesz az utolsó!
Utoljára csókolt meg valakit, fogta és szorította valaki kezét, utoljára köszönt el valakitől, aki fontos volt a számára, akinek ő fontos volt.
Mindez egy olyan országban, ahol a csapból is sikerpropaganda folyik. Világszínvonal, csodánkra járás, irigyek, minket másolók… Ahol keveset teszteltünk és tesztelünk, mert a kormány prominensei úgy tudják: a teszt nem gyógyítja a vírust. A kontaktok felkutatása sem. Ahol nem lehet nézni, mert a hatalom fél attól, amit látnánk. És nem lehet szólni, mert még valaki meghallja. Ahol a vészhelyzeti alapból négyszer annyit költünk sportra, mint egészségügyre. Ahol a járványért előbb a baráti migránsok, azután az ellenséges migránsok, utóbb a felelőtlen magyarok, végül az ellenzék és a háttérhatalom a felelős. Ahol lehet több száz fős egyházi eseményt rendezni, lehet kaszinózni, sokáig lehetett, sőt, biztonságos volt meccsre járni, de tilos este nyolc után 501 méterre eltávolodni a bejárati ajtótól, szigorúan saját tulajdonú kutyát sétáltatva. Ahol a vírus ellenszere az ingyenes parkolás, a nem kormánybarát vezetésű városok megsarcolása. Ahol fontos prioritás megbélyegezni az egyedülállókat, akik gyermeket szeretnének örökbe fogadni, ahol az apa férfi és az anya nő, kivéve a gyevi bírót és családját, üzletfeleit. Ahol amit szabad Jupiternek és családjának, nem szabad azt még a párthű kis ökröknek sem. Ahol a home office miniszteri előírásra főbűn, és ahol ugyanez a miniszter öltönyben hazudja magát az irodába, miközben jacht office-ozik közbeszerzési liebling pénzén. Ahol a gyári melóstól a fehér galléros értelmiségiig mindenki inkább megalkuszik és beletörődik, csak nehogy elvegyék azt, amit még nem vettek el, és kellhet valamelyik megbízható kádernek.
A tények
Tesztekben szép hazánk a kezdetek óta Európa sereghajtója, 1 millió lakosra vetítve világszinten a 70. hely környéke a mi pályánk.
Az 1 millió lakosra jutó feltárt esetek számában már jobb a helyezésünk, az első 30-ban vagyunk a világon.
Az új esetek számát tekintve az előkelő top 20 között szerepel az ország. Ez az a mutató, amelyre büszkén mondhatja a centrális politikai erőtér: kézben tartjuk, sőt, legyőztük a válságot.
Az új halálesetek száma a világ élvonalába repíti Magyarországot, az első 10-ben állunk, olyan törpe minoritás nemzetekkel, mint: Brazília, USA, Mexikó, Lengyelország, Olaszország, India, Oroszország, Ukrajna, Franciaország. A számunkra labor-mintaállam Ausztria hozzánk képest éppen tizedannyi új halálesetet jelentett a sorok leírásának napján.
Döbbenetes „világsiker”, amit a kormány elkönyvelhet. Napról-napra jutott előrébb az ország, immáron a 4. helyet birtokoljuk, megelőz minket két olyan „kontinensnyi” állam, mint Gibraltár és San Marino, illetve a vészhelyzeti tragédiája miatt nemzetközi segítségért kiáltó Csehország. Az első két országban nincsenek új elhunytak (hetek óta), a cseheknél harmadannyi, mint nálunk. Igenis, van mire büszkének lennie a mindent kézben tartó kormánynak.
Hasonlítsuk össze a helyzetünket Csehországgal. Lakosságunk nagyjából ugyanannyi. Történelmi szálak kötnek össze velük, rokonszenves nemzet, hasonlóképp megszenvedték a XX. századot, és hittel telve nyitottak a keleti blokk összeomlása után. Háromszor annyit teszteltek, mint mi. Háromszor annyi esetet tártak fel. Háromszor annyian gyógyultak fel. Csökken az elhunytak száma, nálunk növekszik. Ott is megfeszítve, erejükön felül teljesítenek az egészségügyben. Itthon is.
A világ nagy járványgócaiban „lecsengeni” látszik a sokadik hullám. Mindenhol többszörösét tesztelték, mint amennyit mi. Az Egyesült Királyságban az elhunytak száma 0,1%-a a tesztelt lakosságnak. Az USA-ban 0,14%-a. Olaszországban 0,2%-a. Brazíliában 1,13%-a. Magyarországon 0,42%-a. Nem vagyunk tehát olyan teszt-szkeptikusak, mint a brazilok, viszont általában mindenki négyszer annyit tesztel, mint mi. Más a kormányzati filozófia.
A cseheknél körülbelül kétszer több esetet regisztráltak, ehhez képest az 1 millió lakosra jutó elhunytak száma csupán 27%-kal több. Talán ennyire leromlott a magyarok egészségügyi állapota – vagy ennyire későn kerülnek be (tesztek híján) a betegek a kórházba – vagy az egészségügyi rendszerünk ennyivel rosszabb? Ezt nem tudom. Az biztos, hogy ennyi szép stadionjuk – fűtött gyeppel – nekik nincs.
Ausztriában, amely a kormány szerint a mi laborunk, 5,42-ször több tesztet végeztek 1 millió lakosra vetítve, mint nálunk, mégis kevesebb fertőzöttet találtak, mint mi Magyarországon. Az ausztriai fertőzöttek száma 89%-a volt a magyarországi 1 millió lakosra vetített megbetegedéseknek.
A COVID áldozatainak száma 2,2-szer több nálunk, mint az osztrákoknál. Vagyis, akiket mi követendőnek tekintünk, azok sokkal többet teszteltek, kevesebb esetet találtak, fele annyian hunytak el. Ausztriában a halálozási arány 1,7% – Magyarországon ez az érték 3,17%. Meglehet, igaza van a kormánynak, sokan a csodánkra járnak, de az embernek az az érzése, hogy az osztrákok aligha.
Mit mond ilyenkor egy hűséges hívő? Hazugság. Hazugság. Hazugság! Ugyanis, amit a kormány elért, az világsiker, valami olyasmi, amire joggal lehetünk büszkék. Azért, mert épül, szépül a mi hazánk, Magyarország, csak egyeseknek, akik nem is a nemzet részei, azoknak nem tetszik. Amint Virág elvtárs találóan kinyilatkoztatta: „Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.” (A Tanú). Valaki mindig ellenség. Valaki. Mindig. Ellenség. Jelen sorok írásának pillanatában éppen a tanárok az ellenség, akiket sokan nem szeretnek, mondja a kormány. A tanárok, akik elveszik az idősektől a vakcinát – áll a hivatalos gov.hu közleményben. Tudjuk mi azt, hogy kik állnak a tanárok mögött. Nem, nem a tábla. Hanem az, akit nem szabad hagyni a végén nevetni. Akik a hátuk mögött állnak, és akik ezért is nevezhetők háttérhatalomnak.
Hol tartunk most?
Annyi biztos, hogy mindkét statisztikus elvétette a szarvast, ám az mégis holtan csuklik össze a szemünk láttára. Még naivan csillog a szeme, talán el sem hiszi, hogy két ilyen gyenge szellemi lövőképességű egyén miképp teríthette le. Helikopterről. Golyószóróval. Egy olyan erdőben, ahol a többi szarvas tapsol (képzavar), boldog, legfőképp: büszke a világra szóló sikerre. Habár állítólag a nemzet ellenségei szerint, akik erdőellenesek, és együtt akarják lebontani a villanypásztort, megint egy szarvassal kevesebb van, de csitt… ha csendben maradunk, akkor talán nem ránk lőnek legközelebb, nem minket vétenek el, és ebbe nem mi halunk bele.
És nem mi leszünk benne abban a biztosra vehető számadatban, amelyet holnap kimond, utólag módosít vagy elhallgat a nemzeti hírközlő, és vagy igaz, vagy hamis, de mindenképp magas.
Mert… ha az a szám csak EGY is – akkor is éppen eggyel több, mint kellene.
Akár mi leszünk azok, akár csak valaki pont ugyanolyan, mint mi magunk – akkor is éppen eggyel több, mint kellene.
És mélyen bennünk ott remeg a félsz, hogy most épp az utolsó dalt dúdoljuk, a szerettünket utoljára csókoljuk, és ő utoljára csókol minket…
*
Interaktív grafikon a járvány alakulásáról
Asztali gépen / laptopon a teljes grafikon megjelenítéséhez kattintson a jobb felső sarokban található három pontra, majd a legördülő menüben a harmadik, monitort ábrázoló ikonra
