Géza és a presszó összeforrt az emberek emlékezetében, még a legidősebbek sem emlékeznek arra, hogy egyik a másik nélkül létezett volna. Tehát a régmúlt homályába vész, mióta forgolódik Géza szüntelen az ivó környékén. Talán már gyermekkorában itt lábatlankodott, aztán mert jól érezte magát, el sem távozott soha máshová.
Gézáról fogok most írni. A történelmi alak nevét viselő emberről. Azt nem tudjuk, Géza fejedelem miként mutatott, mint férfi, de valószínűleg nem járt mindig lehajtott fejjel, mintha szüntelenül keresne valami elejtett dolgot, az enyhén csámpázó járás sem illik hozzá képzeletem szerint. Ha feltűnik az utcáinkon egy ekként közeledő ember, minden helybeli tudja, ki az.
Géza a kertvárosi presszó biztonsági őre. A presszó elnevezés kicsit eufemizáló e helyet emlegetve, de hát a kocsma meg olyan snassz! A biztonsági őr státusz éppolyan Géza esetében, mint a kocsmának a presszó, mert mióta Géza itt ezt a jelentős posztot betölti, nem akadt senki, akit ki kellett volna dobnia, avagy csak felszólítania, hogy viselkedjék a hely kulturált szelleméhez illően. (Ebből is látszik, mégis inkább a presszó megnevezésre jogosult ez a hely!) Miért alkalmazza hát a tulajdonos? (Persze az alkalmazást nem úgy kell érteni, hogy rendesen, fizetésért, hanem alkalmanként egy pohár pálinka s egy-két sör fizetségért.) Géza és a presszó összeforrt az emberek emlékezetében, még a legidősebbek sem emlékeznek arra, hogy egyik a másik nélkül létezett volna. Tehát a régmúlt homályába vész, mióta forgolódik Géza szüntelen az ivó környékén. Talán már gyermekkorában itt lábatlankodott, aztán mert jól érezte magát, el sem távozott soha máshová. S úgy látszik, a kocsmárosokra sem áll, hogy csak a haszon érdekli őket: az itteninek sincs kőből a szíve, hogy nemcsak megtűri Gézát, hanem ellátja a napi innivalójával is.
Mert Géza, ne szépítsük, alkoholista. Soha senki józanul még nem látta. Azt is el kell mondani az igazság kedvéért, ha valami jövedelemre tesz szert, azt mindig a kocsmában költi el. Tudja hát ez a kocsmáros, mit csinál, mikor Gézát dotálja! Mert a férfi igenis keres pénzt is időnként. Tavasszal, nyáron könnyebben: alig akad háztulajdonos, akinek – mikor a fejét vakarja, hogy fel kellene ásni a kertet – ne Géza jutna eszébe mindjárt. El is ugrik a presszóba tüstént, s ha épp nincs ott az emberünk, mert valahol a kenyerét keresi, készséggel megmondják a mobilszámát. Mert mobilja is van, feltöltőkártyás, hogy fel lehessen őt hívni. Nem egyszer megcsodáltam, hogy – bár mint mondtam, sohasem józan – a megbeszélt időpontot, valamint az utcát, házszámot, ahová mennie kell, nem felejti el. Percre pontosan becsenget, mikorra megbeszélték. Megvan az órabére, azt is előre kialkudja. S nem szégyelli hozzátenni: nála a munka egy felessel indul, s egy sörrel ér véget. Meg is kapja minden ügyfelétől. Mert attól kezdve, hogy a kezébe veszi az ásót (lapátot, gereblyét, seprűt, mikor mi a feladat), dolgozik becsületesen. Egyszóval van munkamorálja. S aztán visszavonul törzshelyére, hogy a keresményét könnyű szívvel elköltse.
Sohasem a járdán, hanem az út közepén közlekedik. Már messziről feltűnik alakja, ha tart valahová. Feje lehorgasztva, mintha (s az is lehet, nem csak mintha…) valami súlyos gond nyomasztaná. Nem szokása kiönteni a szívét, nem tudjuk, vannak-e sérelmei, bánatai. Nem panaszkodik sose.
Ügyfelei akkor is megbecsülik, ha épp nincs vele semmi dolguk. Ha megjelenik a házak közt, hol itt, hol ott hangzik fel egy kiáltás: gyere, Géza, kóstold meg a frissen kisült bélest, bográcsban főtt gulyáslevest, mikor mit. Ez a gondoskodás jólesik neki, el is fogadja az invitálást. Mert Géza egyedül él. Élelmezését titok fedi. Valahol a városban van lakása. Azt még szintén nem látta senki, de ő állítja, hogy létezik. Rejtély, hogy miből tartja fenn, ha csakugyan igazat mond. Gézának csak a kertvárosi élete publikus, a többi szigorúan magánügy.
Ruhára nem költ, azzal bőven ellátják a kertváros lakói. Hálás érte. Amíg hordta, a tőlem kapott pulóvert is megdicsérte, valahányszor találkoztunk. Télen sem kell attól tartani, hogy megfagy, kerül innen-onnan meleg holmi. Csak akkor kevesebb a munka, így kevesebb a kereset is. Ez a magyarázat rá, hogy gyakrabban áll meg egy-egy kapunál kérdésével, ha kint látja a háziakat az udvaron: nem lenne egy kis fagyálló? S hamiskásan elvigyorodik, kezével a pohárba töltést imitálja, ha netán valaki értetlenkedne. Miközben megissza, amit kapott, a helyi hírekről tudósít. Afféle két lábon járó újság. A presszóban ugyanis mindenki tud mindent, ami a környéken történik, s Géza igyekszik továbbadni a hallottakat. Talán úgy érzi, ennyivel tartozik a pohár italért, merthogy többnyire kap is ’fagyállót’. S még ahhoz is van érzéke, hogy ugyanoda ne menjen vissza túl hamar, nehogy megelégeljék a kéregetését.
A múlt télen is mit talál ki: azzal az ötlettel csengetett be hozzám (meg biztosan másokhoz is), hogy ha kap egy hónapra ezer forintot, valahányszor esik a hó, eljön eltakarítani. Nyomban megkötöttük az alkut (előre kellett fizetni), s nem csalódtam: bár csak egyetlen egyszer esett a hó, Géza megjelent egy jókora vesszőseprűvel, s letisztította a járdát. Nem tudom, akkor is szavának állt volna-e, ha mondjuk – bár ennek kicsi a valószínűsége – naponta esik a hó. Szerintem ezt bekalkulálta, s így kétségtelenül ő járt jobban!
Gézát nem szokták kérdezni , meg van-e elégedve az életével. Hozzátartozik az itteni emberek életéhez, törődnek vele, s ez neki elég. Az egyik szombat délután a presszó előtt áll az út szélén, mikor nagy dudálással arra megy egy esküvőre tartó kocsisor. Lobognak az autókra kötött színes szalagok, mindenki vidáman integet. Géza odakiáltja: majd akkor is így örüljetek, ha a válás után mentek hazafelé! Az biztos: ennek az embernek nincsenek illúziói.
