ANYÁIM TÖRTÉNETE

„A heterók szükségesek, de nem elegendőek ahhoz, hogy az emberiség fennmaradjon. A heteróság ( a kétnemű szaporodás) azért jó, hogy a génállomány – a keveredésnek köszönhetően – változatos legyen. Ezen kívül nem kell semmihez. A magzat kihordásához nem kell heterónak lenni, a baba megszüléséhez nem kell heterónak lenni, a gyerek felneveléséhez nem kell heterónak lenni. (…) Az altruista melegek elszántsága, hogy más párok kicsinyeit felneveljék, biztosítja a faj biológiai fennmaradását és a társadalmi viszonyok minőségét. (…) A meleg férfiak gyerekeket nemzenek, többi között mint anonim vagy nevesített spermadonorok, nővel kötött paraván/
látszatházasságban, vagy egy leszbikussal aláírt szerződés keretében. Így hozzájárulnak a faj/emberiség/nemzet fenntartásához; ugyan kisebb mértékben, mint a heterók (a mennyiségre nézve), viszont 1. önzetlenül teszik (azaz amellett, hogy egy új életet teremtenek, még egy meddő párt is boldoggá tesznek), 2. tudatosan, szándékosan cselekszenek, a gyerekük nem az orgazmus „mellékterméke” (…) A heterók több gyereket nemzenek, mint amennyiről gondoskodnak. A melegek több gyereket nevelnek, mint amennyit nemzettek.”
Jelenet a Dér Asia & Haragonics Sára: Anyáim története c. dokumentumfilmből.

Ezeket a sorokat Arkadiusz Karski, egy lengyel heterofób férfi írta egy homeodarwinista teória kivonataként, és ami érdekes, hogy nem nagyon tudunk vele vitatkozni. Az érveket persze lehet pro és kontra felvetni, de az társadalmi tény, hogy Magyarországon körülbelül 300 ezer apa hiányzik a (heteroszexuális) családokból. Hogy hol vannak? Elmentek az ország másik végébe új családot alapítani.

Bárki bármit gondolhat bármiről, de nem tehet meg akármit, mert a represszív állam ott liheg a nyakában, és nyirbálja a mozgásterét. Kis János (1943) filozófus az abortusz kapcsán sok éve leírta az állam semlegességéről szóló írásában, hogy jobb, ha az állam nem tilt, mert azzal makroszinten mindenki jobban jár (én így interpretálom). Persze a liberális társadalomelmélet, és maga a liberalizmus kinek-kinek szitokszó lehet, de a társadalom egy része szerint ma Magyarországon az állam represszív, paternalista módon akarja az értékválasztásokat befolyásolni.

Dér Asia és Haragonics Sára Anyáim története című dokumentumfilmjében (2020) egy gyermekre vágyó, fiatal-középkorú leszbikus pár – majdnem azt írtam: kálváriáját – mutatja be, holott erről szó sincs. Egy végtelenül felületes, unalmas, ide-oda kapkodó, a felszínt csak kapargató filmről van szó. A felszínhez kellene a mélyebb réteg, amit a szerzőpárosnak nem sikerült kitermelnie, pedig biztosan érzékeny és objektív módon akarták bemutatni a témát, mégis egy elidegenített effektusokra épülő dokumentumfilm lett, ahol a néző majd a dilatorikus térben (a mű és a befogadó közötti senki földjén) talál magára. Nem arról van szó, hogy ki fogadja vagy nem fogadja el a leszbikus párok gyerekneveléshez való jogát, mert a társadalom egy jelentős része igen, mint ahogy az egyik szerző nyilatkozta is, nem tartja Magyarországot homofób országnak, és minden bizonnyal így van. Olvasva a film készítésének hátteréről (hvg.hu), itt bizony leginkább a szereplők akadályozták meg, hogy a témából húsba vágó dokumentumfilm készülhessen. Ez a film nem a rendezők miatt lett majdnem érdektelen, hanem a két főszereplőtől, akik nem voltak elég bátrak. A másik baj ezzel a filmmel, hogy a már megtértekhez szól, mintha valaki az utcai szemetelésről forgatna filmet, és csőpostán küldené el Greta Thunbergnek, hogy a kardjába dőljön. Vagy a Vatikán számára forgatná le a Jónak lenni jó című opust.

Virág és Nóra 2011-ben egy kormányellenes tüntetésen ismerték meg egymást. Virág akkor még az LMP országgyűlési képviselője volt (ma Szél Bernadett ül a helyén), a film forgatásakor már a Greenpeace munkatársa. Nóráról annyit tudunk, hogy egy elektronikus jazzt játszó drum and bass zenekar tagja (Pamu). Két kulturális értelemben vett középosztálybeli, a jelenlegi kormány ellenzékéhez kötődő leszbikus nőről van szó, akik három kutyával a budapesti agglomerációban (?) élnek. Mind a ketten szeretnének gyermeket, de párként nem házasodhatnak és nem fogadhatnak örökbe, mert Magyarországon házasság kizárólag nő és férfi között jöhet létre. A 2020. december 15-ei alaptörvény kilencedik módosítása szerint pedig „Az anya nő, az apa férfi”. Nem csak párként nem fogadhatnak örökbe, de mint azonos nemű partnerek, egymás gyermekét sem fogadhatják örökbe. Egyedülállónak tüntetve fel magukat, a párok (okirathamisítás) eddig kijátszhatták a törvényeket, ám 2021. március 23-tól ez a lehetőség megszűnik, Veresné Novák Katalin Éva családokért felelős tárca nélküli miniszter hozzájárulása szükséges, hogy egyedülálló ember örökbe fogadhasson. Nóra és Virág külön-külön indítja el a gyermekvállalás jogi procedúráját (még a novákizmus előtt vagyunk), és úgy tűnik, Nórából előbb lesz szülő, de mégsem így történik. Erről szóló narratívája valószínűleg tévesen interpretál egy gyámügyi szakügyintézői magatartást, de nem ez a lényeg, hanem, hogy körülbelül a huszonhetedik percben, szó szerint a semmiből, megérkezik a két és fél éves Melissza (Bab, Meli), aki Virág kislánya lesz jogilag, és úgy tűnik érzelmileg is. Nórának nem csak a szülői szerep megtalálásával, de egy másik országba való elköltözés nyelvi problémáival is meg kell küzdenie. A másik ország ebben az esetben menekülési útvonalat jelent a hazai jogi szabályozás elől, ahol Veresné személyes döntésén múlik mások, mondjuk így, boldogsága.

Sem az örökbefogadás mikéntjéről, sem az eljárás nehézségeiből alig látunk valamit (nehogy gátja legyen a gyermek örökbefogadásának), és ez amennyire jogosnak tűnik, annyira érdektelenné teszi a filmet. A média azonos nemű párokra vonatkozó szabályozásának infói, vagy a valóság eseményei, például az óvoda, mint formális és informális intézmény reakciója a leszbikus szülőpárra, alkalmat adhatott volna diskurzushoz, a pár életfelfogásába, megküzdési stratégiájába való betekintésre. Egy nagyobb kontextuális keretezés – mit gondolnak például a nemi szerepekről, hogyan, és mit adnak majd tovább belőle – érdekessé tette volna a nyomon követést, így azonban maradt a gyereket nevelni az élet értelme narratíva, ami annyira közhelyesen unalmas, mint amennyire igaz. Par excellence nem csak ellenzéki nézői lesznek a filmnek, akik félszavakból, sőt a hallgatásból is megértik egymást. Milyen érdekes lett volna a gyerekekkel kapcsolatban felvetett élvezeti cikket és pedofíliát emlegető kormányzati vádakra reflektálni, vagy csak megszakadni vacsora közben a röhögéstől, mikor meghallják a gender szót gével. Persze, ha reagálnának, az már kerekasztal-beszélgetés lenne, ami egy másik műfaj. A dokumentum objektivitása nem zárja ki az érzelmek bemutatását, hiszen azok maguk is objektív tények.

Minden dolog, amire vágyunk, a valóságban kicsit máshogy néz ki, a gyermekvállalás, és a párkapcsolat is pont ilyen. Nórának nehezebb az anyai szerep megélése, Melissza/Bab inkább Virágot fogadja el, persze a nézőnek vannak sejtései, milyen triviális okok miatt. A döbbenet kistestvérével, csodálkozással nézzük, hogy a paternalizmust és a kontrollt makroszinten elutasító Nóra milyen erőszakosnak tűnik, mennyire frusztrálódik Melissza/Bab táplálkozásával kapcsolatban, de ez egyben persze nagyon emberi is, nehéz egy hatalom nélküli egyén akaratát tiszteletben tartani, főleg ha még csak három éves. Nóra és Virág mint pár, teljesen hétköznapi; elszórt intimitás keveredik a hétköznapok frusztráló valóságával, kommunikációs deficitek, ambivalens és aszimmetrikus érzelmi dinamikák, amelyben láthatóan Nóra a szubmisszív, noha verbálisan expresszívebb és agresszívebb Virágnál. Nem ismerjük meg őket, Nórából felvillan valami periférikus jegy, amikor zenél, Virág pedig mint egy modern sztoikus, introvertált módon kommunikál, passzivitása időnként az érzelmi bántalmazás határesete. Szóval olyanok, mint bárki más.

Az Anyáim története cím felveti a narcizmus kérdését, mert hát mi az a nézőpont és pozíció, amelyből beszél? Egy kislányé, aki nem tudjuk, később szeretné-e, ha bárki az ő nevében beszélne. Ráadásul egy történetről van szó, mely egy olyan írói ígérethez hasonlít, amit nem tart be a szerző. Nem volt ez senkinek sem a története, inkább óvatoskodó, semmit sem akaró és semmit fel nem vállaló közepesnél gyengébb dolgozat.

10/4
A film Bechdel-tesztje pozitív.
*
Engedélyezett másodközlés. Eredeti forrás: Litera−Túra Művészeti Magazin

Author: Nagy M. Anna

Elbeszélései, könyvrecenziói és filmkritikái 2017 óta jelennek meg rendszeresen.

Vélemény, hozzászólás?