ÁLMOK ÉDENBEN

Szentgyörgyhegyi látkép - fotó: Bojár Iván András

Hatalmas, idegen modern nagyvárosban jártunk turistaként a szüleimmel. Plázaszerű, de mégis bonyolult térrendszerű épületben egy étteremben vagy kávézóban ültünk le anyámmal. Apám valahol másfelé nézelődött, talán elment fotózni, vagy valaminek utánajárt. Egyszercsak az üvegfal mögött felbukkant szemben, a másik függőfolyosó mellvédje mögött, pohárral a kezében. Kihajolt. Elsőre úgy tűnt, mintha keresne valamit, mintha egy kiesett tárgyat szeretett volna bevenni. Észevettük. Az első a felfedezés öröme volt: “nézd ott van apu” – kiáltottam fel, aztán ahogy apám teste nagyon lassan csúszott kifelé, fokozatosan nőtt bennem az aggodalom: “jaj, ki fog esni”, majd a következő pillanatban a felismerés, hogy ez már nem véletlen, testéből szándékosan tűnik elő egyre több és több a mellvéd külső, számunkra látható oldalán. Végül pedig a pillanat, ahogy az egész test átcsúszik-átbukik, és lezuhan a mélybe. És a felismerés, hogy ebben tényleg szándékosság volt. Ez öngyilkosság! Ez most az! Megtörtént! Itt egy tény, ami mostantól mindent újraír, újrarendez.

Első érzésem valóban ez volt, amikor a kilencvenes évek közepén, Karácsony előtt két nappal, megtaláltam apám kihült, a foteljében kissé előrebukott testét egy reggelen. A csodálkozás érzése járt át, amikor e nap délutánján megrázkódtató sírásoktól kimerülve egy étterembe ültünk be anyámmal: ez tényleg az én életem? Én egy olyan ember lettem ezen a rideg napon, akinek az apja megölte magát? Nem kiugrott, ahogy most álmodtam, szája el volt feketedve a méregtől. Mostantól immáron halálomig ezt az árnyékot, jelet, stigmát hurcolom magammal?

Fotó: Bojár Iván András
Reggel – Fotó: Bojár Iván András

Amikor itt a szentgyörgyhegyi házban ébredek és elhúzom a függönyt, amit Sissoval ellentétben igenis minden este lefekvés előtt akkurátusan egymásra lapolok, nehogy alkalmatlan fénynyalábok ébresszenek másnap, szóval amikor elhúzom, velem szemben egy isteni kegyelemtől végigsimogatott táj látványa fogad. Az ágyamból a Badacsonyt nézem. Puha, szeretetteljes táj, s ennek közepén a házamban, szobámban, ágyamban, takaróm alatt fekve törnek föl mélyről, akár a környező vulkánokból tört forró képlékeny magma egykor, az emléknyomok, érzelmi alapmotívumok, traumatöredékek, s vetülnek fel ide-oda cikázó szemhéjam belső falára. Messziről érkeznek, mint a gyomorrontásos hányás, sokáig bizonytalan, vajon lesz-e kitörés, vagy csak ott a mélyben kavarog továbbra is kellemetlenül, akárcsak apám nonfiguratív festménye, mely az ágyam felett függ. S függött az ő feje felett is a falon, amikor rátaláltam.

BOJÁR IVÁN (1924 - 1995) Fénytől kinyíló formák, 1960
BOJÁR IVÁN (1924 – 1995) Fénytől kinyíló formák, 1960

Rókák költöztek a pajtámba. Volt már ilyen. Aztán eltelt pár üres év. Megtisztelő: idén már egy egész család tart engem és tárgyaimat alkalmasnak rá, hogy társaságunkban éljenek. A kertben lépten nyomon összefutok a kicsikkel, akik minimálisan óvatoskodnak velem. Délutánonként, amikor északi hidegfront nem parancsol a szobába, a kertben teszek-veszek. Ások többnyire. Tőlem tán tíz-tizenötméternyire szertartásosan felbukkannak a rókakölykök és a szőlő alatti porban hemperegnek, pofozzák egymást, fogócskáznak. Az ásó alatt megcsikorduló kis bazaltköveket kidobom a szélre, ők pedig ügyet sem vetnek rám. Most, éjszaka, amikor e sorokat írom valamelyik kisróka ugat. Artikulációja ijesztő, kellemetlenül hörgő. Szoknom kell. Ha gyerek lennék nyugtalanítana az éj sötétjében. A falu házörző kutyáinak ugatása sem szebb, legfeljebb hozzászoktam.

Fotó: Bojár Iván András
Fotó: Bojár Iván András

Megtörtént, amitől régóta féltünk. Hegyünkre a héten betette lábát a NER. Rákay Philip, miután alig hónapja híre jött, hogy a nagyszerű, korszakos jelentőségű hajdani veszprémi püspök, Ranolder János régi badacsonyi villáját – miután azt a fess Tiborcz fiú évek óta hagyta tető nélkül állagromlani, – átvette, most játszi könnyedséggel keresett százmillióiból bevásárolta magát a szomszédban is. A térség legszebb barokk pincéjébe, a hegyünkön álló Tarányi-présházba. Kamerával megfigyelt terület, a járőr perceken belül érkezik – áll végre, a hozzá hasonlóknak otthonos felirat a kapura szerelt táblán. Itt, ezen a mindenddig mértékletesen élő és működő hegyen. Ember még nem keresett annyit azon, hogy nem tud számolni, mint a kétmilliós Philip.

Mióta itt vagyok alighanem több vaddal találkozom, mint emberrel. Rókáim mellett rendszeres, hogy nyúl fut át a ház alatti mezőn, gyönyörű zöld testű, kék fejű pannon ősgyíkok, méteres erdei siklók keresztezik az utamat, sétáimon szinte minden alkonyon őzekkel találkozom. Hol a déli oldal szőlőiben, hol pedig a lenti úton, ahol húsz méternyire elöttem ugrott át egy a minap: épp a pataktól tért vissza a hegyre. Ma fent a Szászi szőlejében legeltek ketten a felhők mögül búcsúzó nap fényében.

“Te megveszekedett marha, nem vagy képes rá, hogy hagyjad szeretni magad! Ezért mennek el mellőled. Ezért marod el magad mellől a nőket. – Ordítottam az álomból felszínrebukkanás pillanatában a saját hangomon, magamnak. Indulattal, korholva. Lám csak, milyen szépen előbukkan, aminek elleplezésére oly sok időt és energiát fordítok. Voltaképp egy egész élet épül egy tévedésre, önkicseszésre, becsapásra, amit valamiért a jelek szerint mégiscsak végre kell hajtanom. Valahol van egy parancs. Létem szolgai végrehajtása ennek. Egy kód, egy beállítódás, aminek mélyen kimart vájatában kell haladnom. Hát, ott megyek. Miközben ezt írom, beáll a csuklyásizmom, megfájdul a fejem. Ott lehet az elevenem, amire tapintok épp.

Mindenkinek a maga keresztje. Nekem ez. Az apa-ügy. Vagy ez is. Másnak más és másképp. Nem a világba beletörés traumái a problémák kiindulópontjai, azok megúszhatatlanok, léteznek, hanem a traumakezeléshez szükséges képességek hiánya. Vagy kifejlődik, vagy nem. Akinek sok hiánya van, jobban szenved. Engem az élet jópár kezelendő traumával gazdagított. Megtanultam sokat kezelni közűlük, hát kevésbé szenvedek, s mire ezt leírom, máris valaki bennem figyelmeztetően megszólal, gondolnám én magam lehetek az: “hohó, ez kihívó kevélység, az élet akár meg is büntethet érte!” Hol tanultam? Kitől és mikor égett belém ez a hülye és pofonegyszerű bűn-bűntetés dinamika? Milyen határtalan szabadság lehet enélkül élni?

Hófehér tányérok imbolyognak az éjszaka sötétjében. Virágzik a bodza. A langyos kerti levegőben illatfelhőkön lépdelek át. Enyhe. Ez a pontos szó, ahogy a hónapjaimat megélem itt. Nincs kilengés, sem stressz. Voltak nehéz idők, de most durva konfliktusok sincsenek. Olvasok, tanulok, tanítok. Csak elengedés van, valaki odabent szomorúan integet. Mindenkinek járna ennyi csend.

Author: Bojár Iván András

BOJÁR IVÁN ANDRÁS (Budapest 1964) művészettörténész, művészeti szakíró, kurátor, közel kétezer cikk, interjú, esszé, tanulmány, novella, memoár és néhány kötet szerzője, vagy szerkesztője. 1989–1994: A Magyar Narancs című lap alapító szerkesztője, 1990–91 során főszerkesztője; 1989–1999: szerteágazó tevékenység az elektronikus média kulturális, művészeti és építészeti műsoraiban. Magyar Televízió: Mezítláb, Kultúrember, Mélyvíz, Múzsa, Kézirat, Repeta, Lyoni omnibusz, Hello Magyarország, Záróra, Publikum c. műsorokban munkatárs, szerkesztő, műsorvezető; 1992–2000: a Café Bábel című társadalomtudományi folyóirat szerkesztője; 1992–1997: óraadó, majd adjunktus a Színház- és Filmművészeti Egyetem Film Tanszakán; 1998–2016: az OCTOGON architecture&design folyóirat alapítója és főszerkesztője; 1999-ben létrehozza az OCTOGON Építészetkritikai Műhelyt (OÉM) ; 2003-ban az általa főszerkesztett OCTOGON Pulitzer-emlékdíjban részesült; 2004-ben munkásságáért a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt kitüntetéssel díjazzák; 2004-ben megalapítja a Szeretem Budapestet Mozgalmat; 2005-ben a Budapest2010 Európa Kulturális Fővárosa projekt igazgatója; 2006–2009: az OCTOGONart Galéria megalapítója és működtetője; 2007–2009 között az OCTOGONart Galériával párhuzamosan működteti a Körzőgyár nevű kiállítóhelyet; 2006–2011: Budapest Főváros Közgyűlésének városarculati tanácsnoka, képviselő, majd főpolgármesteri főtanácsadó; 2009–2010: Rádió Café: Építő kritika – a kiskanáltól a villákig című beszélgetőműsor szerkesztője és műsorvezetője; 2013-tól kezdve művészeti írói tevékenysége mindinkább a fotó felé fordul. Cikkeket,tanulmányokat publikál, előadásokat tart fotótémában; 2015-től tevékenysége a szépirodalomra fókuszál, novellákat, irodalmi esszéket, visszaemlékezéseket ír; 2018–2019: az Építészfórum internetes újság főszerkesztője; 2019 júliusában létrehozza a 10 millió Fa környezetvédelmi szervezetet, aminek a vezetője. Számos könyv szerzője. Emellett kiállításokat rendezett a Bartók 32 Galériában, a Műcsarnokban, a Balassi Intézet külföldi helyszínein (Bécs, Párizs, Berlin etc.), a Deák Erika Galériában, a FUGA-ban, az ENSZ székházában Bécsben, valamint közel száz (köztük fotó-) kiállítást az OCTOGONart Galériában és a Körzőgyárban, valamint művészeti vásárokon. Legutóbb, 2016 áprilisában a Mai Manó Házban rendezett kiállítást Hauer Lajos fotográfus számára. 2018-ban édesapja, Bojár Iván életművét mutatta be a 2B Galériában, és Budapest Bizarre címmel csoportos tárlatot rendezett a B111 Loftban. DÍJAI: 1996: Suvenir-díj; 1997: Tell Vilmos-díj, MTV Képzőművészeti Szerkesztőség; 1998: Magyar Lajos-díj, Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MUOSZ); 1999: Ezüst szög-díj. * FŐBB MŰVEI: • Új magyar építészet (kiáll. kat.), 1998 • Preisich Gábor (monográfia), • Építészek-Vallomások, Budapest, 1999 • Virág Csaba (monográfia), • 100 ház Budapesten a kilencvenes években, Budapest • Kortárs magyar építészet, Budapest. * Káli Nagy Könyv (2018)

Vélemény, hozzászólás?