Szinte kívülről látta magát, olyan szürreálisnak tűnt minden: a tomboló zivatarban ül a kertjében a fűben és nem tud lábra állni… A telefon! Azt persze nem vette magához, amikor kijött, nem is gondolt rá… Ha az itt lenne, segítséget tudna hívni. Rögtön József jutott az eszébe… Ugyan miért őt hívná, mit tudna tenni… Erre nem is tudott hirtelen reális magyarázatot adni magának, csak arra vágyott, hogy hallja a férfi megnyugtató hangját, amely mindig olyan érzést keltett benne, mintha valami védelmező lepel ereszkedne rá, s mindentől megóvná…
Éjjel sem enyhült a meleg. Elena sokáig álmatlanul forgolódott, ha elszundított is rövid időre, valami zavaros álomból rövidesen felébredt. József járt az eszében. Napok óta nem beszéltek, egyikük sem hívta a másikat. A férfin lenne a sor… Mit jelent ez a hosszú hallgatás? Sóhajtott, megnézte a telefonján az időt. Három óra múlt pár perccel. Megint reggel felé fog végre annyira elálmosodni, hogy alhat pár órát egyvégtében. Elfészkelődött az átmelegedett ágyban. Gondolatai újra a férfihoz kanyarodtak. Mennyi meglepetés, felfedezés és beteljesülés volt ez a másfél év, mióta megismerkedtek egy társasutazáson! A következőre már együtt mentek. Aztán hol József jött pár napra őhozzá, hol ő látogatta meg. Úgy tudtak örülni egymásnak! Jó ideje egyedül éltek már mindketten. Szeretett volna több időt együtt, de nem türelmetlenkedett, látta, a férfi jobban viseli az egyedüllétet. Megfelelt neki ez a kapcsolat. Ő is ragaszkodott kialakult életformájához, a kertvárosi nyugalomhoz. A betegség változásokat hozott… Mostanában József térde egyre jobban fáj, nem mennek, csak rövid sétákra. Próbálja rábeszélni a műtétre, az orvosok szerint nincs más megoldás, de nem egyezik bele. Makacs és magába zárkózó. Kínlódik a fájdalommal… Ezért is vetette fel a férfinak, költözzön ide próbaképpen. Segíteni akar… Szereti… Nem kívánja tőle, hogy számolja fel a garzont, amelyben lakik… Próbálják ki, tudnak-e hosszabb időn át egy fedél alatt élni… Ingerültebben reagált, mint gondolta… Szerette volna vele tisztázni, mi a baj… Nem akar szorosabb kapcsolatot? Nem akarja elfogadni, hogy őhozzá tartozzon? Napok óta hallgat… Hallgatása most válasz az ő ajánlatára?
Távoli dörgés hangja hallatszott. Elena felült, várt egy keveset. Most már a villámfény is jól látszott, s kisvártatva követte a morajló hang. Bárcsak esne, enyhülne ez a hőség! Rövidesen szél támadt, egyre erősebben kuszálta a ház előtti nagy hársfát. Gyorsan közeledett a zivatar: egymás után lobbantak a villámok, némelyik vöröses-sárgás fénybe borította egy pillanatra a környéket, másik éles, fehér fénnyel villant, s azonnal hallatszott is az ablaküveget is megreszkettető dörgés.
Az asszonynak ekkor jutott eszébe a nyúl. Azonnal kiült az ágy szélére, a köntöse után kapott, felcibálta magára. A lába a papucsa után kutatott. A nyúl! Az unokájának vette pár napja a piacon. Hamarosan hozzák vakációra a lányáék. Legutóbb tavasszal volt itt a gyerek, naponta elmentek a szomszéd utcába a barátnőjéhez, hogy a kisfiú barátkozzon a kutyával. Neked miért nincs kutyád, kérdezte Elenát. Akkor nem tudnék elutazni olyan sűrűn, kire bíznám, válaszolta, s ez igaz is volt. Ha a lányáékhoz vagy Józsefhez utazott pár napra, csak gond lett volna az állat. A nyulat egy árusnál pillantotta meg, egy dobozban kuporgott a kis jószág, s hirtelen ötlet volt, hogy megveszi a gyereknek. Puha, szürke bundája, csillogó szeme gyengédséget keltett benne, s biztos volt abban, a kicsi is örül majd neki. A nyúl két napig egy dobozban lakott az előszobában. Ezalatt a szomszédja, ügyes kezű idős ember pár lécből és csirkehálóból kifutót ütött össze. Ebben kedvére mozoghatott, egy tálban vizet, egy másikban ennivalót rakott oda neki, s az állat szemmel láthatóan elégedetten vette birtokba lakhelyét. Nevet nem adott neki, majd a gyerek elnevezi. Egy fa alá helyezte el a kertben, szórt napsütés is érte a lombárnyékban a kis jószágot. Elena előre örült, hogy a kisfiú mit szól majd a meglepetéshez.
Most aggodalommal futott a bejárati ajtóhoz. Ha esni kezd, megázik a nyúl. Mit csinálnak a természetben a nyulak, ha esik, futott át az agyán. Biztosan elbújnak valahová. Ez nem tud elbújni. Be kell hozni!
Felkattintotta az udvari világítást. Az ajtót szinte kitépte a kezéből a heves szél, amint kikulcsolta. A fel-fellobbanó fényben egy Van Gogh-kép mozgalmasságára emlékeztető látvány jelent meg újra és újra, ahogy a szél tépte a bokrok, fák lombját. Őt is megtaszította, amint kilépett a szabadba. Szinte elvakította egy villám fényessége. Megtorpant. Félt a villámlástól. Gyerekkorában fóbiásan, kutyájukkal együtt az asztal alatt gubbasztott, amíg a vihar tartott, vállalva testvérei gúnyos megjegyzéseit és nevetését. A vak félelem szorongássá enyhült felnőtt korára, de a szabadban nem szívesen tartózkodott azóta sem, ha villámlott, s bent is igyekezett valamivel elfoglalni magát, ne is lássa a villanásokat.
Nagy levegőt vett: a nyulat be kell hozni! Elindult lefelé a lépcsőn az udvarra. Fejét megadóan leszegte, mint aki nem is vesz tudomást a körötte lévő helyzetről, történjen, aminek történnie kell! Pár lépcsőfokot lépett, amikor elaludt a kültéri lámpa. Teljes sötétségbe borult a környék is. Áramszünet! Gyakran előfordult, amikor heves szél tombolt, hogy megszűnt az áramszolgáltatás. Nagy, kövér cseppek kezdték verni a hátát, először azt hitte, jég, még a vihar keltette zajok között is hallatszott koppanásuk az előtetőn, majd minden átmenet nélkül zuhogni kezdett. Azért csak ment tovább elszántan, óvatosan lépdelve lefelé a villámok fényénél, s ahogy az utolsó lépcsőfokot is elhagyta, futni kezdett a kert felé. Az udvar és a kert közötti szintkülönbséget két lépcsőfokkal küszöbölték ki a terep rendezésekor. Ezeken már nem lépdelt, futtában elrugaszkodott, s ahogy a fűbe érkezett, éles fájdalom hasított a jobb bokájába. Azonnal le kellett ülnie. Olyan váratlanul jött az érzés, maga sem értette hirtelen, mi történt. Tapogatta a lábát. A papucsa elrepült valahová, meztelen talpa fölött a bokája heves fájdalommal reagált az enyhe nyomásra is. Aztán egy villám fényénél látta, mi okozhatta a bajt. A heves szél máskor is elmozdította, elsodorta helyéről még a locsolókannát is, felborogatta a leandereket, sőt az ablakban lévő muskátlit is lerántotta ládástul a földre. Most egy üres virágcserepet, amit még estefelé készített elő, de a melegben elhalasztotta a növény ültetését, ezt a jókora virágcserepet görgette oda az útjába a vihar, s ő egyenesen belelépett, mikor szaladt. Agyagcserép… Szomszédasszonya jutott eszébe, aki mindig megjegyzést tett: miért nem jó neki a műanyag, de őneki agyagcserép kellett, az a szép, az az igazi. Az igényessége… Mindez csak pillanatra futott át a gondolatain, már teljesen elázott, haja, ruhája a testéhez tapadt, papucs csak a bal lábán, de az is hiába, csupa víz … Szinte kívülről látta magát, olyan szürreálisnak tűnt minden: a tomboló zivatarban ül a kertjében a fűben és nem tud lábra állni… A telefon! Azt persze nem vette magához, amikor kijött, nem is gondolt rá… Ha az itt lenne, segítséget tudna hívni. Rögtön József jutott az eszébe… Ugyan miért őt hívná, mit tudna tenni… Erre nem is tudott hirtelen reális magyarázatot adni magának, csak arra vágyott, hogy hallja a férfi megnyugtató hangját, amely mindig olyan érzést keltett benne, mintha valami védelmező lepel ereszkedne rá, s mindentől megóvná… Higgadtan és okosan kitalálná, mi legyen most… Vagy ezt is csak ő képzelte magányos napjaiban, gondjai között vergődve? S hirtelen, maga is meglepődött, haragot érzett, hogy a férfi nincs itt, hogy nem tud segíteni, hogy amikor szükség van rá, nem lehet rá számítani… Zokogni kezdett, a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság, az évek óta tartó vágy, hogy tartozzon valakihez, hogy ne mindig egyedül kelljen minden nehézséggel szembenéznie, most valami elszánt dühvel öntötte el…
Lassan csillapodott, fázni kezdett, belátta, nem maradhat itt. József nincs itt, s talán nem is lesz soha már… Még egy pillanatra eszébe villant a nyúl, szegény, lesz, ami lesz, úgysem tudna semmit csinálni, ha valahogy keservesen oda tudna kúszni, akkor sem. A közelben állt a kőasztal, lapja rajztáblányi csak, odahúzódzkodott, megpróbált felkapaszkodni, felállni. Nem tudott. A bokája heves fájdalommal reagált minden kis nyomódásra. Méregetni kezdte a távolságot a lépcsőig, amin az imént olyan könnyedén le tudott jönni. Vagy hat méter lehet… Négykézlábra ereszkedett, s mintha alagútban nyomakodna előre, lassan, a jobb karján húzva magát, elkezdett a ház felé kúszni. A két betoncsík mellett, amely a ház alatti garázshoz vezetett, kaviccsal töltött sáv húzódott. Spórolásból döntött úgy egykor, hogy ezt a megoldást választja. Amíg a kavicsokon átvergődött, érezte, apró horzsolásokat ejtenek a karján, combján, lábszárain. Ruhája szinte a derekáig felgyűrődött, minduntalan meg kellett igazítania a bal kezével, mert akadályozta a mozgásban a sáros, víztől elnehezült anyag.
A zivatar távolodott, a szél alig fújt már, az eső csendesebben, de kitartóan esett. Elena a lépcsőhöz ért. Teljesen kimerült. Ahogy felnézett a bejárati ajtóra, képtelenségnek érezte, hogy oda fel tudjon kapaszkodni. A kapuhoz! Oda kell valahogy eljutnia! Hajnalodik, hányszor hallotta álmatlanul vergődve, hogy milyen korán mennek egyes emberek a dolgukra, biztosan jön majd erre valaki, akinek tud szólni. Milyen messze van? Újabb hat méter körül… Vagy több? Elszántan, száját szorosan összeszorítva rugaszkodott neki újra.
Vacogott, ahogy a kapu felé vonszolta magát. Kelet felől már derengett, látszott a hársfa víztől elnehezült kontúrja. Az eső is alig szemerkélt már. Olyan nyugalom, hajnali béke ömlött el a tájon, hogy az asszony úgy érezte, talán mindez, ami vele történt, nem is igaz, talán csak álmodik, talán a képzelete űz vele tréfát. Józsefre gondolt, olyan távolinak, olyan megfoghatatlannak tűnt most, hogy ő is létezik valahol, mintha valamikor, régen ismerte volna, s az idő már kezdené az emlékét is szétfoszlatni…
A kapunak dőlt, szinte nem is érezte már a teste súlyát. A horzsolások égtek a bőrén. Vágy fogta el, lefeküdni, végignyúlni a bejáró kövén. De utolsó erőfeszítésével még félig ülő helyzetbe küzdötte magát, hogy látsszon az utcáról, ha valaki arra menne.
Arra eszmélt, hogy hangokat hall. Távoli kutyaugatást, majd emberi beszédet. Nem értette a szavakat, csak egy férfihang zsongását érzékelte. Amikor kinyitotta a szemét, a kapu rácsain át egy kis termetű kutya nézett vele szembe, mellette szürke tornacipős emberi lábak…
