A NOMÁDOK FÖLDJE

Aki nem tudja, mit kezdjen az életével, menjen filmrendezőnek. Nem kell semmihez értenie, ott vannak a szakemberek a keze alatt, majd ők megoldják a dolgot. Valami ilyesmit gondolt Chloé Zhao (1982), amikor a NYU filmiskolájába járt, és Spike Lee volt a professzora. Hogy kicsoda Spike Lee? Aki nem tudja annak felesleges elmondani, aki meg tudja, annak szintén. Ennek a Pekingben született, privilegizált helyzetű kínai lánynak minden adott volt, hogy megtalálja önmagát. Tizennégy évesen már angol magániskolába járt, a középiskolát Los Angelesben fejezte be, ahonnan egy nagyobbacska ugrással a New York Egyetem filmes szakán találta magát, hogy pár év múlva ő legyen az első ázsiai női filmrendező, aki Golden Globe-ot nyer. Szülőhazája nem fogadta kitörő örömmel a sikerét, talán nem tetszett nekik, ahogyan Zhao Kínáról beszélt. Barack Obama máshogy volt vele, Zhao The Rider című alkotását felvette kedvenc filmjei közé 2020-ban. (A nomádok földje (Nomadland), Chloé Zhao 2020)
Francis McDormand és David Strathairn A nomádok földjében (Nomadland, Chloé Zhao, 2020)
Ha valaki azt hiszi, Chloé Zhao kiszúrta magának az Oscar-díjas Francis McDormand-t, és sikerült rábeszélnie, hogy vállalja el a főszerepet a Nomadlandben, az téved. Pont fordítva volt, McDormand – aki most kezd belejönni a filmproduceri tevékenységbe – kereste meg Jessica Bruden Nomadland: Surviving America in the XXI. Century című non-fiction könyvével a rendezőt. Kreatív partnerség jött létre több soron, egyrészt Zhao-t egész életében vonzották a szegény és alulreprezentált karakterek/társadalmi csoportok, ezért olyan tágra nyílt a lelke, akár az amerikai Nyugat félsivatagos vidéke. Hamar meglett az operatőr is, Joshua James Richards, Zhao férjének személyében. Persze, van valami bizarr abban, hogy kínai ember mesél az amerikai Nyugat kulturálisan agyonterhelt toposzairól. Nemrég még bennszülöttek és telepesek hajkurászták egymást a kolonializmust és rasszizmust legitimáló férfiak által rendezett filmekben, dúlt az amerikai polgárháború, amit szerencsére hamarosan elfújt a szél. Most pedig egy fiatal kínai nő reprezentálja a nyilvánosság előtt egy marginális, szubaltern csoport életét, hogy ezt a helyzetet egy globális világtérben megérthessük.
A nomádok földje ezen az amerikai Vadnyugaton játszódik, ahol a fiction keveredik a non-fictionnel. Fern (Francis McDormand) története kitalált ugyan, de a többi nem professzionális szereplő – David Strathairnen kívül – saját magát játssza a filmben. A Nomadland egy posztmodern road-movie, amely dekonstruálja az út és utazás férfiasan kulturális metaforáját. A bánat és veszteség elégikusra hangolt filmje, és nem csak hogy válaszok nincsenek benne, de feltett kérdések sincsenek. Jószerével cselekvésbonyolítás és konfliktus nélküli filmet nézünk.
A középkorú Fern férje halála után elhagyja a szellemvárossá lett arizónai Empire-t. Furgonjával a Nyugat és a Közép-Nyugat vidékét járja a felejtés és a megélhetés reményében. Nem szociális ellátásban reménykedik, hanem munkában, így ismerkedik meg az amerikai RTR (Rubber Tramp Rendezvous) nomádjaival, köztük Bobbal (Bob Wells), a Youtube-evangélistával, aki ezt a különös szubkultúrát próbálja összefogni, népszerűsíteni, és társadalmi legitimációt keresni számára. De itt van a többi középkorú, és annál idősebb gyökértelen egzisztencia is: Linda May (Linda May), Swankie (Charlene Swankie) és Dave (David Strathairn), a süllyedő élet sivatagi vitorlásai, akiknek megtakarítását a 2008-as amerikai recesszió vitte el, vagy eleve semmijük sem volt. Persze, nem csak erről van szó, hanem a be nem hódolás pátoszáról is, egyfajta makacs individualizmusról, vagy non-komformizmusról, amely folyamatosan ütközteti magát a másokkal való törődés imperativusával. Van akinek gyógyító utazás, Swankie karakterének például, akinek rövid monológja a legemlékezetesebb pár perc a filmben. Ebben a mozgásban lévő magányban mindenkinek az élete valamilyen formában a mindig ugyanaz rutinizációja, önismétlés, és a Másik hiányának a megélésében rejtőzik. Ezek az egzisztenciák nem a nagyvárosi kószálok, bámészkodók és csavargók furgonos megfelelői, hanem a bánat, a veszteség, és a gazdasági szükségszerűség találkozása az emocionális világlátással.
Fern autisztikus karaktere áll a középpontban, az ő nézőpontja dominál végig, de akiről vajmi keveset tudunk meg azonkívül, hogy egész életében furcsa volt. Furgonos utazása inkább e viselkedés velejárójának tűnik, mint a sziderikus – a Nap helyett a csillagokhoz mért időben való – spirituális utazásnak, vagy egy közösséghez tartozás utáni vágynak. Francis McDormand, mint minden filmjében, világot teremt az arcával, kontemplatív passzivitása és szenvtelen arca a táj része lesz, mégsem kerülünk vele érzelmi kapcsolatba, nem szeretjük meg hősnőként, nincs érzelmi tét a befogadó – filmnézőben. Csak nézzük, ahogy az Amazon Camper-Force programjába (direkt a nomádoknak adnak szezonális munkát) minden további nélkül belesimul, miközben nincsenek tematizálva e nagyvállalat hírhedt munkaügyi problémái, noha az Amazon a spektakuláris társadalom (a kapitalista árufetisizmus felső foka), a mindennapokat gyarmatosító, emblematikus megtestesítője, a szubhumán, elidegenedett és eldologiasodott létezés esszenciája. Ugyanakkor ott van a nebraskai cukorrépa betakarítás, ahol Fern úgy pihen meg az ormótlan cukorrépa hegy alján, mint ahogy annak idején a fehér telepesek pózoltak a leölt bölények fehéren világító koponyahegyei alatt, amivel nagyjából el is intézték a mai rezervátumok létezésének okát térben és időben. Zhao-t apolitikussággal vádolják e film kapcsán, de csak részben van igazuk, a cukorrépa/bölénykoponya hegy mellett ott van a filmben a dél-dakotai Wall Drug center újabb „tanúhegye”, ahol a hatalmas dinoszaurusz makett előtt álló Fern megejtő sutaságában érezzük az egész árufetisizmusra épülő nagyipar tömegeket infantilizáló hatalmát.
Zhao a társadalmi toleranciát, az emberi magatartások sokféleségét elfogadó attitűdöt reprezentálja, a bennünk lakozó nomádot szólítva meg, miközben nem törekszik egy szubverzív közösséget mutatva vágyat kelteni. Nem foglal állást, hogy a Rubber Tramp Rendezvous nomádok tényleg társas támogatást adó szubkultúra, vagy csak egy alulreprezentált, de hamis társadalmi kohézió. Nem esztétizálja, nem banalizálja, és nem romantizálja sem a női szereplőket, sem a furgonos életet, de a líraiság és a realizmus egymás mellé állítása a film egyik erénye. A másik erénye a természetben megjelenő fenséges bemutatása. Fern karaktere ezzel az entitással talál valódi kapcsolatot a filmben, és talán ez a film alapvető lényege is, kivel vagy mivel talál az izolált individuum valódi igényre alapozott kapcsolatot ebben a világban, azaz a világ lakhatóságában való hitről van szó.
Chloé Zhao portréja (Fotó: Amanda Demme, New York Magazine)
A rendező toleranciájának és nyitottságának vizuális megfelelője a nagytotállal megjelenített, lenyűgöző Nyugat és középnyugati táj beágyazása, az elégikusan kanyargó félsivatagi végeláthatatlan út pedig mintha a szereplők kiúttalanságának képi megfelelője lenne. Tévednek, akik a film zárójelenetét John Ford Az üldözők (1956) című filmjének utolsó jelenetéhez hasonlítják, csak mert a szereplő ott is rálép a legvégén egy végtelennek tűnő útra. A nomádok földjében nem egy John Wayne – féle hipermaszkulin nézőpontból látjuk a dolgokat, Chloé Zhao filmje totális női nézőpontot közvetít. Végre egy nő által rendezett film, ahol nem saját szerelem felfogásra épít valaki extrém narratívát, növelve az újrahasznosított kulturális szemetet, hanem esztétizálatlan középkorú és idősödő nőktől hallunk párbeszédeket életről és halálról.
10/7
A film Bechdel-tesztje pozitív
*
Engedélyezett másodközlés. Eredeti forrás: Litera−Túra Művészeti Magazin

Author: Nagy Mari Anna

Elbeszélései, könyv-recenziói és filmkritikái 2017 óta jelennek meg rendszeresen.

Vélemény, hozzászólás?