A KAKTUSZ

Tudod, úgy képzeld el ezt a helyzetet, mint mikor elmentem az utazási iroda kirakata előtt, megálltam, megnéztem a hirdetett utakat, tengerpart, gyönyörű olasz városok, műemlékek… Aztán elmentünk a Balatonra a nagyapád vállalatának üdülőjébe… Nem teljesülhet minden, amit szeretnénk.

 

Már minden szállító elment, csak ketten maradtak. Az idős asszony a lakás ajtajában állt, még egy utolsó pillantást akart vetni a helyszínre, ahol oly sok évet élt. Az unokája, egy fiatal lány az udvaron nézelődött, már ment volna ő is, de leplezte türelmetlenségét. Akkor vette észre a növényt, amelyet valaki láthatóan félrelökött az útból: egy csenevész fa alatt hevert a cserép az oldalán.

– Ez itt marad, nagymama? – szólt a lány az asszonynak, aki ekkor odafordult, majd lesietett a virághoz, látható gyöngédséggel felemelte, óvatosan felállította a cserepet. A lány kicsit félrehúzta a száját, nem értette, a nagyanyja miért dédelgeti ezt a ronda kaktuszt. Az volt a cserépben. Itt-ott száraz foltok tarkították, imbolyogva kereste az egyensúlyát, mert a tövénél vékonyabb volt, mint feljebb, s mert vagy két arasz magasra nőtt. Ezért egy földjébe szúrt hurkapálca támasztotta meg azon az oldalon, amerre dőlni akart, a botocska végére, hogy ne sebezze meg a növényt, egy jókora vattapamacsot tekert egy gondos kéz.

– Azért hagytam a végére, mert kérni akartalak, vidd haza, és viseld gondját! Az otthonba nem vihetem magammal, erkély sincs, meg ketten leszünk a szobában, ki tudja, hogy fogadná a lakótársam.

– Ezt a paralimpiás kaktuszt? – csúszott ki a lány száján, de azonnal meg is bánta, mert a nagyanyja megütődve emelte rá a szemét.

– Majd meglátod hamarosan, miért érdemes törődni vele – mondta, s óvatosan egy kis csúcsos végű gömböcskét simított végig a növényen az ujja hegyével. A kaktusz gömbölyű tetején, kemény tüskék között, alig láthatóan bújtak meg szabályos körben a  kis bimbók.

– Hát jó – mondta kissé vonakodva a lány  – , ha ez olyan fontos neked…

Az asszony óvatosan letette a cserepet a bejárat előtti lépcsőre, ő is mellé ereszkedett, s csak ennyit mondott: emlék.

– Emlék? Egy kaktusz? – húzódott mellé a lány is.

Az asszony érezte az unokája hangjában a kíváncsiságot.

– Régi történet – sóhajtott egyet, s megérintette a virágcserepet, melyben a növény állt. Amikor ez   hozzám került, az anyukád annyi idős lehetett, mint most te.

 Gyengéden átölelte az unokája vállát.

–  Nem vagy már gyermek, bár még sok tapasztalat vár rád. A ti korosztályotok már másként gondolkodik a nő-férfi kapcsolatról, azért van, ami változatlan, ami örök –  s halvány mosoly jelent meg finom vonású arcán.

–  Akkoriban  a  Báthory utcában, a Mokka presszóban voltam felszolgáló. Egy régi, pesti bérházat képzelj el, a környéken is csupa ilyen állt. Jónéhány törzsvendég járt hozzánk, ismertem őket, mintha hozzátartozóim lettek volna. Naponta nagyjából ugyanakkor jöttek, aztán sokszor órákig folyt a beszélgetés mindenféléről. Tudtuk, mikor veszett össze valaki a feleségével, kinek vannak anyagi gondjai, kinek született gyereke vagy halt meg valakije, de szó esett ott mindenféléről. Meg sportról! Arról vég nélkül tudtak vitázni… Az apró asztaloknál folyó beszélgetéseknek úgyszólván mindenki fültanúja lehetett. Egyszóval bensőséges volt a légkör a Mokkában. Persze jártak oda ismeretlenek is.

 Egyszer egy férfi jött be, a kora nyári zápor elől menekült, ami hirtelen eleredt odakinn. Egy kávét kért, s amikor kivittem neki, láttam, a hajából csöpögött a víz. Sűrű, sötét haja volt, egy fürt mindig a homlokába lógott, akárhányszor simította is hátra. Mondtam, jöjjön velem a mosdóba! Kicsit zavarba jött, de követett. Adtam neki egy tiszta törölközőt, hogy megtörölhesse a fejét. Magára hagytam. Kisvártatva ő is kijött. Megköszönte a gondoskodást, s hálásan mosolygott rám.  Lassan elkortyolta a kávét, s elment. Másnap azonban újra megjelent. Egyedül volt, s most, hogy nem verte el az eső, látszott, milyen jóvágású. Kávét rendelt, amellett üldögélt. Nem beszélgetett senkivel. Valahányszor odapillantottam rá, találkozott a tekintetünk. Nyíltan, kedvesen nézett rám, halványan el is mosolyodott. S ezután már minden délután megjelent.

 – Hát törzsvendég lett ő is? – karolt bele a lány a nagyanyjába. A  fejét is odafúrta a karja alá.  –Kitalálom: miattad ment oda…

A asszony nem válaszolt, mintha nem is hallotta volna a kérdést. Tekintetén látszott: újraéli annak a  régi nyárnak  benne még eleven történéseit.

– Én negyven elmúltam már, érett asszony, de édesanyád születése után is lányos maradt az alakom. Nem látszott meg rajtam a korom. Gyakran udvaroltak a presszóban a férfiak. Úgy ártatlanul, tét nélkül. Jókedvükben, hogy egy csinos nőt látnak. Megszoktam a bókokat. Jólestek, de semmi több. Az ismeretlen naponta jött, kérte a szokásos kávéját, lassan kortyolgatta, rég ki is hűlhetett  már, nem törődött vele. Ha ránéztem, mindig találkozott a tekintetünk. Meleg pillantása szinte simogatott, beleremegtem.  Ösztöneimmel megéreztem a vágyat, ami felém áradt. Éreztem: engem akar. Nem tolakszik, vár… Ez nem olyan volt, mint a futó bókok. Ettől felszalad az ember szemöldöke. Néma flört volt ez két felnőtt ember között. Észrevehette rajtam, hogy hatással volt rám.

 Nagyapád, anyád otthon vártak, bűntudatom támadt, ha ez eszembe jutott. Tennem kellett valamit. Elhatároztam, másnap hideg leszek hozzá. Miután kivittem a kávéját, egyszer sem fordultam felé. Megálltam, hogy egyszer sem pillantottam rá. Pedig szerettem volna meglesni az arcát, hogy mit szól hozzá: kerülöm a tekintetét. A szokottnál hamarabb szólt, hogy fizetni akar. Csak ekkor pillantottam rá, szemében kérdést láttam. Gyorsan elfordultam.

Mikor elment, megkönnyebbültem… Persze, minden nőnek hízeleg, ha egy férfi észreveszi. A házasság hosszú évei alatt a megszokás eltompítja az érzéseket. El tud szürkülni mindaz, ami eleinte színes, izgalmas volt… Az ismeretlen férfi közeledése – bármilyen visszafogott volt is – felkavart. De hogy is történhetett volna köztünk bármi ott, a törzsvendégek előtt? Mindjárt  pletykálni kezdtek volna. Tartózkodó maradtam. De csak én tudtam, nyugodtnak tetsző arcom mögött milyen ellentmondásos érzések viharzanak. Mert mindennek ellenére félve vártam a másnapot. Eljön-e? Nem jelent meg a szokásos időben. Nyugtalan lettem. Végül mégis eljött. Később, mint szokott. Miután rendelt, újságot vett elő, azt olvasta. Módszeresen, oldalról oldalra. Telt az idő, s úgy 9 óra tájban tudatosult bennem, hogy a zárásra vár. Fél tízkor volt záróra. Akkorra – ahogy mindennap –  megérkezett a főnököm, aki napközben csak rövid időre ugrott be olykor-olykor. Kasszát zártunk, az üzletet is becsuktuk, s hazavitt, mert egymás közelében laktunk. Amikor beszálltunk az autóba, láttam a kapualjban álldogáló árnyékot. Az ismeretlen férfi volt az. Örültem is meg nem is, hogy nem tudtunk beszélni egymással. Többször nem várt meg záráskor, de ezután is mindennap ott ült a kihűlő feketéje mellett. Soha nem ivott alkoholt. Néha nagyon fáradtnak látszott, de akkor is kitartóan jött, ült, nézett. S ezután, mikor fizetett, mindig szótlanul odatett egy apró virágot a pénzzel együtt a tálcámra. Nem volt feltűnő, nem is vette észre más ezt az üzenetet. Egy féldecis pohárban gyűltek a virágai, látta, hogy vízbe tettem őket a pultra.

Az asszony arcát finom pír vonta be, míg mesélt. Szeme fiatalos fénnyel csillant, amint felidézte a múltat. Látszott, sokszor végiggondolta a történteket, hogy hiánytalanul megőrizzen mindent.

– Az egyik idős úr, aki az utca végi házból járt hozzánk, egy alkalommal róla beszélt. Hallottam, persze, mikor elmondta, hogy az ő házukban lakik ez a férfi, albérlő, de nagyon tartózkodó, nem tudnak róla semmit.  Elnevezték Virág úrnak, mert egyszer, amikor az albérletébe ment hazafelé, megállt  pár másodpercre a felesége függőfolyosóra kitett virágai előtt, s megjegyezte: szépek. Ha az ismeretlen  később jött, mint többnyire szokott, már valaki biztosan feltette a kérdést: hol marad ma Virág úr? Egyszer–kétszer invitálták magukhoz, ő azonban udvariasan elhárította az ismerkedést. Ezután is ugyanúgy  egyedült ült le, senkivel nem barátkozott.

– Nem is beszéltetek egyszer sem? A nevét se mondta meg? – kérdezte elkerekedő szemmel  a lány az asszonyt. Látszott, máshoz szokott, ha férfi-nő történetekről hall. – Megelégedett azzal, hogy naponta ott ült a közeledben? Meg se érintett soha?

– Kicsi volt az a presszó, nem lehetett ott feltűnés nélkül beszélgetni… Csak rendeléskor, fizetéskor pár közömbös szót… De, megérintett… – simított végig a baljával a nő a jobb kezén. Ha letettem elé, amit kért, könnyedén odatette a kezét az enyémhez. Egy pillanat volt csak, mégis, néha még lefekvés után is megsimogattam ott, ahol hozzám ért… Mert magamnak se mertem bevallani, vártam már én is mindennap, jön-e. Néha, mikor a fekete hajfürtje a homlokába hullt, úgy szerettem volna elsimítani onnan. Bennem is felébredt a néma vágyakozás…

Gustav Klimt: Kora tavasz

Az asszony elhallgatott, sóhajtott, rápillantott unokája elgondolkodó arcára.

– Tudod, úgy képzeld el ezt a helyzetet, mint mikor elmentem az utazási iroda kirakata előtt, megálltam, megnéztem a hirdetett utakat, tengerpart, gyönyörű olasz városok, műemlékek… Aztán elmentünk a Balatonra a nagyapád vállalatának üdülőjébe… Nem teljesülhet minden, amit szeretnénk.

A lány tűnődve nézett maga elé. Talán megtapasztalta már ő is azt az érzést, amelyről a nagymamája beszélt. Kezét az asszonyéba kulcsolta.

– Néha, mikor késő este hazaértem a Mokkából, ugyanide ültem le a lépcsőre, hogy kicsit végiggondoljam a dolgokat. Nagyapád és anyád többnyire már aludtak. Nagypapa korán járt dolgozni, korán lefeküdt. Olyan egyformán teltek az évek egymás után…

A lány most egészen közel hajolt a nagyanyjához, egészen a vállára hajtotta a fejét. – Aztán… aztán…

– Aztán közben nyár lett. Szép, meleg, napos délutánok. Ő szerette a fehér ingeket. Lesült bőréhez, sötét hajához nagyon jól illett a fehér. Ha néha rám mosolygott rendeléskor, látszott hibátlan, fehér fogsora. Jóképű volt, na…

Egy délután nem jött. Nem tudtam, mi történhetett, megkérdezni se volt kitől. Teltek az órák, egyre az ajtót figyeltem, nem tűnik-e fel mégis. Már teljesen besötétedett, amikor megjelent. Nem ült le, nem rendelt, egy doboz volt a kezében. Egyenesen hozzám lépett, halk fojtott hangon annyit mondott: csak otthon nyissa ki, s a kezembe nyomta a dobozt. Annyira szokatlan s váratlan volt mindez, hogy azt se érkeztem megkérdezni, mi ez, csak a hátát láttam már, mikor felnéztem, ahogy kilépett az ajtón. Alig vártam, hogy hazaérjek. A konyhában nyitottam ki a dobozt. Egy kis gömb alakú kaktusz volt benne, a tetején körben gyűrűt alkottak a gyönyörű, vérpiros virágok.

– Ez a kaktusz? – kiáltott a lány, felugrott, s odaguggolt a lépcsőre állított növényhez. Úgy nézte, mintha először látná.

– Ez – válaszolta a nagyanyja.

– Akkor ez már… akkor már elég öreg – nevette el magát az unoka.

– Akárcsak én – állt fel óvatosan az asszony, s kinyújtóztatta a derekát. De minden évben meghozza a gyönyörű virágait azóta is.

– Nagyapa mit szólt hozzá?

– Nem mondtam el neki… Kaptam, ennyit tudott a kaktuszról, s nem kérdezősködött.

– Női titok?

– Ennél nagyobb titkom soha nem volt – mosolyodott el szomorkásan az asszony.

– S … ő … ? – kérdezte a lány. Találkoztatok még?

– Soha többet. De hallottam róla… A megszokott vendégek közül az öregúr, akivel egy házban lakott, másnap délután méltatlankodva adta elő, hogy a felesége virágát ellopták. Egy kaktuszt. A felesége nagy becsben tartotta, mert igen szép a virága, épp most kezdett virítani, s tessék! Majd’ kiesett a tálca a kezemből, gondolhatod! Az én kaktuszom az a kaktusz! Aztán az öreg így folytatta: „Azt is hallottam, hogy Virág urat áthelyezték. A főbérlőjének csak annyit mondott, parancsot kapott, hogy még aznap utazzon el! Így vette a holmiját, és sebtében elutazott.”

 Az idős nő tétován lépett párat a kapu felé, mintha a házzal együtt azt a régi nyarat is itt hagyná. Amint lehajtott fejjel megállt, a lány szorosan megölelte, s odasúgta neki:

– Majd eljössz megnézni, mikor kivirít…

 

 

 

Author: Molnár Zsóka

Csodálatos a nyelvünk. A magyar nyelv hajlékonysága, gazdag szókincse, képszerűsége, kifejezéseinek finom árnyalatai mindig lenyűgöznek, mióta birtoklom ezt a kincset. Először a tudomány eszközével közelítettem hozzá. Magyar szakos hallgatóként pontosan azonosulni tudtam azzal a véleménnyel, mely szerint „a nyelvtudomány az a diszciplína, melyben az emocionalitás, az esztétikum és a ráció harmóniája a legnagyobb.” Aztán magam is írni kezdtem, s akkor új dimenziói nyíltak meg számomra a nyelv birtoklásának. Írok…

Vélemény, hozzászólás?