Ha kisétálsz a bolhapiacra, egy- egy asztalról olyan bőségben ömlik rád a vizuális információ, hogy idő kell, míg szétszálazod a benyomásokat. Évtizedek hordaléka tárul eléd az asztalokról vagy egyszerűen a földre terített takarókról. A tárgyak többsége 20-30-40 évvel ezelőtti háztartások egykor megbecsült, mára feleslegessé, kacattá vált darabjai. Ezek hivatottak egykor ízlést formálni, akkori dizájnerek produktumai.
Hol láthatod egy asztalon együtt a régi, fafogantyús borotvaecsetet, a nejlonzacskónyi műanyag játékkatonát, a fa cipősámfát és a harckocsiperiszkópot? Hát a bolhapiacon! A felsorolt tárgyak még jópár másik békés társaságában hevernek előtted, s te egyiket a másik után kézbe véve elképzelheted történetüket. Mert a tárgyaknak is megvan a maguk sorsa…
Ha kisétálsz a bolhapiacra, egy- egy asztalról olyan bőségben ömlik rád a vizuális információ, hogy idő kell, míg szétszálazod a benyomásokat. Évtizedek hordaléka tárul eléd az asztalokról vagy egyszerűen a földre terített takarókról. A tárgyak többsége 20-30-40 évvel ezelőtti háztartások egykor megbecsült, mára feleslegessé, kacattá vált darabjai. Ezek voltak hivatottak egykor ízlést formálni, akkori dizájnerek produktumai. Például a valamikor nőnapra kapott kötelező kávéskészlet, amit soha senki sem használt, csak a vitrinben vagy a konyhaszekrényben porosodott. Egy jobb sorsra érdemes porcelángyár relikviái, a szocialista ipar egykori sikertermékei. Meg a nyaralásokról, kirándulásokról hozott emléktárgyak. Ontotta a kisipar az ilyen-olyan feliratú ajándéktárgyakat, amelyeket a kispénzű nyaralók a Balatonon, Szilvásváradon vagy Sopronban megvásárolhattak, bizonyságául annak, hogy ott is jártak, s magukon kívül még a rokonoknak is vásároltak belőle. Hadd gyönyörködjenek ők is! Szekrénysorok kötelező díszei voltak ezek, porfogók, soha, senki nem használta őket semmire. Kisnyugdíjas bácsik, nénik igyekeznek most túladni rajtuk, de nem kellenek senkinek. Ha felveszel egyet, hogy jobban megnézd, reménykedve kezdik dicsérni, milyen jó és szép, elmondják, mire használhatod, s hogy csak száz, kétszáz forint… Gyorsan továbbállsz, mielőtt a szánalom annyira erőt vesz rajtad, hogy megveszed a semmiresejó dolgot.
Egy idős néni gyerekcipőket árul. Amikor lelassítok előtte, így kínálja: az unokám már kinőtte ezeket, tessék megnézni, szép, tiszta cipők, orvosok a szülők… Ez utóbbi állításon elgondolkodom: mi van, ha igaz, s ha nem… Egy tízéves forma kislánnyal áll meg a cipőknél egy fiatal nő. A néni neki is gyorsan elmondja a ’csábító’ szöveget. Az anyuka kiválaszt egy sportcipőt, felpróbálják, a kislány, mikor látja, nézem, szégyenlősen rejti arcát anyja ruhájába. Nem öröm a ’bolhán’ cipőt venni… De hát nem is azért veszik itt.
Mindig van itt pár könyvárus. Igazi kincseket is lehet találni a hosszú sorokban lerakott kiadványok, újságok, képeslapok között, ha van elég türelmünk végigböngészni a kínálatot. Azon gondolkodom közben: a könyvek legtöbbje szinte érintetlennek látszik (az is?), nem sokat forgathatták egykori tulajdonosaik. Most hátha jobb gazdához kerülnek.
Igazi régiségek asztalánál állok meg. Polgári lakások díszeit kínálja itt a kereskedő: míves íróasztalkészlet, ezüstaljú, üvegtetejű cukortartó, réztalpú lámpa, szecessziós képkeret, a nagy múltú Zsolnay-gyár tányérjai… Értékes, ékes darabok. Itt is sok a nézelődő, de itt másért kevés a vásárló, mint az előző asztaloknál.
Most az orrom után megyek: szó szerint egy illatot követek. A bolhapiac állandó résztvevője, kihagyhatatlan figurája, az illatos pipafüst előidézője előtt állok meg. Bár jó negyvenes korú, jól szituált, jóképű férfi, mindenki csak Lacikának szólítja. Nála is van minden a könyvtől a kitudjahányéves, félig telt üvegű kölniig ( Krasznaja Moszkva!), a nyomásra nekilendülő kisautótól a faragott nyelű hajkeféig… Keresgélek a dobozokban, ládákban. Közben megbeszéljük, ki hogy bírja a kánikulai napokat, elmondja, mit nézett meg tegnap az olimpiai közvetítésből, s közben sajtos tallérral is megkínál. Egy szép formájú, gyönyörű türkiz színű, kézzel fújt üveget választok ki az üveggyűjteményemhez. Egyebet most nem találtam, ami tetszene. Ekkor Lacika kedvesen rám mosolyog, s közli: ha egyéb nem lesz, akkor ezt most ajándékba adom. Ebből tudom, számít még rám mint vásárlóra. Ő nem a keresetért van itt vasárnap délelőttönként: elbeszélget a vevőkkel, a szomszéd asztaloknál áruló férfiakkal (mindig egymás mellett pakolnak ki) jóízű diskurzust folytat, egy-egy történeten harsányan nevetnek, az is jókedvű lesz, aki megáll mellettük. Persze szóba kerül a politika is, harsányan szidják, ami nem tetszik nekik, elhangzik egy-két szaftosabb kifejezés, indulatosabb mondat is.
Műszaki tárgyak alkatrészei, valamikori gazdálkodók kerti szerszámai, elavult telefonok és telefontokok (ki vesz ilyesmit?), Barbie babák, plüssjátékok halmai tornyosulnak a következő asztalokon.
Még nem láttam a régi bútorok árusát, Jenőt. Szeret csavarogni: az asszonyt odaülteti a portékák elé, ő maga megy kapcsolatokat építeni, bámészkodni. Ha komoly vevő akad, azt valahogy megérzi, rögtön ott terem, az üzletet nem szabad elszalasztani. Egy szép formájú varróasztalkát vettem nála legutóbb hosszú alkudozás után. Előtte meg két szép Thonet széket. Egyszóval törzsvevőnek számítok. Ha ott csípem Jenőt, vele is elbeszélgetek, milyen a piac, hogy s mint van mostanában. A szomszédjában egy roma fiatalember, tele az asztala szép formájú és mintájú Zsolnay-bögrékkel. Dicsérgeti, kínálja őket, mert persze ezeket is megnézem, jópár van nekem is otthon, hátha találok olyan mintájút, ami még nincs. Akkor veszem észre a csészék között a kiskanalat. A feje hagyományos, a szára azonban a kanál anyagából való, hat fémszálból készült fonat, amely egy csaknem gömb alakú holdkő köré csavarodik művészi alakzatban a szár végén. Különleges, még ha mindennapi használatra nem is való. Felveszem, nézegetem. A fiatalember szó nélkül vár. Ennek mi az ára, kérdezem, s akkor nem várt fordulat következik: maga szép asszony, odaadom magának ajándékba, mondja a férfi. Mi tagadás, jó érzésekkel teszem el a kiskanalat.
A legkedvesebb ’szerzeményem’ mégsem ez, hanem egy kis könyvecske, amit évekkel ezelőtt találtam egy bolhapiaci nézelődéskor. Fedele világoskék, közepén egy ovális képecskével, mely biedermeier modorban ábrázol egy kislányt valami vidéki udvar közepén. A képecske alatt a felirat: ’Notes’. A lapokon halvány, ceruzás írás, ahogy belelapoztam, nem is láttam jól, mit tartalmaz. Csak majd otthon, nagyítóval, lámpa alatt olvasva bontakozott ki előttem a sorokból egy férfi fiatal korában kezdett, az évek során szűkszavúvá vált naplója, a legfontosabb élettörténések feljegyzései. 100 forintot kértek érte. Ekkortól vagyok a bolhapiacok lelkes látogatója.
A kis noteszt ma is őrzöm, olykor bele-beleolvasok. S olyankor elszomorodom: végül minden noteszből 100 forintos kacat lesz a bolhapiacon?
