A villamos deres és mocskos ablakán bambult rá a deres és mocskos városra. Hideg volt, maradhatott volna még a menhelyen, de megszokta, hogy korán kel. A fővárosban sem volt ezzel másként. Hajnalban felpattant a szeme, gyorsan öltözött, szeretett a még sötét városban elindulni, élvezte, hogy rajta kívül még szinte mindenki alszik. Még az ellenőrök is ásítva intettek neki, ha kiszúrták a metrónál. Hajnalban még elnézőek, sőt szinte barátságosak voltak.

Az illusztráció a Balpárt egyik ételosztásán készült.

 

Amikor a tükörbe nézett, látta magán, hogy úgy néz ki, mint egy csöves. Hiába mosta a ruháit, vágatta a haját rendesen, valahogy mégis látni lehetett. A rossz vágányon nagyokat ugró villamoson eltűnt életére gondolt vissza.
Pár hónapja vagy pár éve, a választ néha már maga sem tudta, még saját házában lakott, saját családja volt, autója és minden, ami a körülötte rohanó embereknek. Dolgozott hajnaltól késő estig, hordta haza a pénzt, nehezen ugyan, de boldogultak.
Az apja – akit már eltemettek –, fejcsóválva figyelte kemény életét. Neki nem volt természetes a tizennégy órányi munka, amiből nem lehetett félretenni egy fillért se a nehezebb időkre. Az öreg sokat zsörtölődött, féltette gyerekeit, akiket csak vergődni látott, és amikor visszaemlékezett saját fiatalkorára, akkor könnyebb boldogulást és több jólétet látott még úgy is, hogy csupán traktorosként dolgozott a TSZ-ben.
Saját sorsa valóban nehéz volt, össze sem hasonlítható az apjáéval.
Az öreg a szakiskola után dolgozni kezdett, két évet lehúzott a katonaságnál, rá egy évre már az esküvőn ropta a násznép és pár hónappal később már fel is rakták a tetőt a házra. Neki ezzel szemben a szakiskola után az első útja a munkanélküli központba vezetett, elvitték ugyan néhány hónapra katonának, de onnan hazatérve ismét munkanélküli lett. Mivel erős volt és nyitott az új dolgokra is, ezért hamarosan egy ócska mikrobusz hátsó ülésén ült és várta, hogy tizenkét órányi út után dolgozni kezdjenek egy álmos német kisvárosban, néhány kilométerre a dán határtól. Szerette a munkát, szakmájában dolgozhatott.
Egész nap a tetőn volt, a német munkatársai gyakran szóltak rá, hogy lassítson, ne túlórázzon, mert az ott nem szokás, de ő bizonyítani akart. Annyira bedolgozta magát, hogy pár hónappal később már a kinti főnök házát csinálta és egyre több helyre hívták munkaidő után is. Volt ahol tetőt javított, volt ahol a lomtalanítást csinálta meg. Szerették, mert nem kért sokat, megbízható volt és bármikor lehetett rá számítani.
Aranyélete volt mindaddig, míg egy napon talán a fáradtság, talán a német munkatársak szándékos hanyagsága miatt lezuhant a tetőről. Hat métert esett egy frissen betonozott járdára. Kórházban két hónapig volt, anyjáéknál egy hónapot lábadozott. Még csak bicegve bírt járni, amikor újra elindult, vissza a német kisvárosba. Keményebben próbált dolgozni, mint korábban, de szervezete nem állt vissza a régi kerékvágásba. Dél körül fájni kezdett a dereka, estére pedig már üvölteni tudott volna a fájdalomtól, de mégis ment, csinálta a dolgát, gyűjtötte a pénzt. Házasodni akart, a kórházban megismerkedett egy kedves ápolónővel, akivel hamar össze is melegedtek. Végre volt hová hazasietnie havonta kétszer, így pluszmunkákat se vállalt. Az egyik ilyen hazaúton történt meg a tragédia. A mikrobusz agyonkopott gumija megadta magát az autópálya aszfaltjának.
Kollégája, az öreg kőműves megpróbálta még megfogni az autót, de nem sikerült. A szalagkorlátnak vágódtak, majd egy kamion elé kerültek. Hatan a helyszínen meghaltak, egyedül ő élte túl a balesetet. Ott ült beszorítva a roncsba, végighallgatta egy falubeli háromgyermekes szobafestő halálhörgését, aztán csak ült ott a csendben, hosszú perceken át, míg meg nem érkeztek a tűzoltók és ki nem vágták a roncsból.
A baleset után hazaköltözött és néhány hónappal később megházasodott. Szegény volt a menyasszony, ezért saját félretett pénzét adta a lakodalomba, szüleinek azt hazudva, hogy a másik családtól van. Szerencséjére akkor még jobb idők jártak, talált munkát. Megint sokat kellett utazni, megint egy mikrobusz hátsó ülésén zötykölődött, most autópályát épített. Haza csak hétvégére járt, hétköznap este kibérelt falusi házakban húzták meg magukat. Megittak öt vagy hat sört, fáradtak voltak, de élvezték az életet, azt, hogy jó közösségben dolgozhattak. Később rászoktak a töményre is a sör mellett, de nem vette észre, hogy bármi baj lenne. Otthon jött a gyerek, több és több pénz kellett és ő vitte haza, amire szükség volt.
Egy év után döntöttek úgy, hogy elköltöznek a szülői házból. Három család volt összezárva, a felesége nem találta a hangot nővérével.
Mivel be volt jelentve, ezért az apjáéktól kapott kétmillió mellé tudtak felvenni hitelt is. Nem akart elköltözni a faluból, de sok unszolás utána beadta a derekát. A szomszéd városba költöztek, a kertvárosi részen tudtak venni egy sorházi másfél-szobás lakást. Le volt lakva, egy nyugdíjas özvegyasszony adta el, aki szociális otthonba költözött onnan. Volt rajta mit csinálni, de két hétvége alatt újszerűvé varázsolta a munkatársaival. Jól össze voltak szokva, fél szavakból is megértették egymást, még a főnökük is segített, a mikrobuszt és utánfutót adta nekik oda, hogy tudják hordani az építőanyagot. Büszke volt a házra, amikor beköltöztek. Eladósodtak ugyan, de úgy érezte, hogy megérte. Azon az úton járt, amin a szülei is jártak és büszke volt magára, arra, hogy kemény kétkezi munkával fészket tudott teremteni maguknak.
A kislányt a kórházból már ebbe a házba vitték haza, félénken pislogott a csöppség a hordozóban, amikor először lépték át vele a küszöböt. Később azonban kiderült, hogy egy fejlődési rendellenesség miatt légzési problémái vannak. Tucatnyi orvosnál megfordultak, mire sikerült kideríteni, hogy mi is okozza az éjszakai sípoló lélegzetvételt és az állandó zaklatottságot. Ekkor még az öreg opelt is megkapták apjáéktól, azzal hordták a gyereket rendelőről rendelőre. Mindenhová egy jó vastag boríték volt a belépő, de nem sajnálta a pénzt. Próbált többet dolgozni, de az utazások miatt egyre több szabadnapot kért, amiért egyre jobban neheztelt rá a főnöke, de nem gondolta, hogy ebből még problémája lehet. Kevesebb volt a munkájuk, így azt gondolta, hogy nem okozott nagy problémát azzal, hogy havonta néhány alkalommal elkéredzkedett.
Aztán lassan teljesen elfogytak a munkák. Hiába helyezkedett jól a főnöke, hiába kent meg a munkáért jó helyen lévő illetékeseket, egy idő után a tizennyolc emberből kilencet el kellett küldenie.
A kirúgott emberek első csoportjába került. Csak állt döbbenten az irodában és nem hitte el, hogy volt másik kilenc ember, aki jobban dolgozott, mint ő. Ment haza az autóval és életében először érezte, hogy bajba került. Otthon várta a felesége terhesen, a beteges kislányával és ő nem tudta hirtelen, hogy mit is csináljon. A hitelt így is alig bírták fizetni, kétszer is szülei segítettek már be a törlesztőbe, ráadásul a devizakölcsön miatt a házuk már nem is ért annyit, amennyit a bank követelt tőlük. Elbukták a saját pénzüket az utolsó fillérig és munkája se maradt.
Nem ment egyenesen haza, a kocsmába fordult be először. Csak ült a pultnál, nem szólt senkihez, megivott egymás után három felest két sörrel és elszívott egy fél doboz cigarettát. Próbált kiutat találni, de nem tudott. A kisvárosban, ahol laktak, nem volt olyan munkahely, ahol annyit fizettek volna, amennyiből ők ki tudtak volna jönni. Még a felét sem kereshette meg annak, mint amennyit az építési vállalkozó mellett megkeresett.
Amikor kiment a kocsmából, beült az autóba, a fal mögül két rendőr lépett ki, akik csak rá vártak. Hiába magyarázkodott, hiába kérte őket, hajthatatlanok voltak. Megszondáztatták és már a helyszínen elvették a jogosítványát. Este ért haza, a felesége érezte, hogy baj van. Elmondott mindent, a nő mellé húzódott, összebújtak, akkor még biztos volt benne, hogy ki tudnak valahogy evickélni szorult helyzetükből.
A szülei ismét, sokadjára segítettek, ők fizették ki az ittas vezetés miatti bírságot. Tudta, hogy az anyja már a nagyszülei temetésre félrerakott pénzéből fizette ki a százezres csekket.
Egy maszek gumisnál helyezkedett el. Nehezen bírta dereka a munkát, de csinálta. Itt mondták neki, hogy egy csapat megy Németországba munkára, szerencséjére pont ácsot kerestek és őt is bevették. Minden nap várták már a babát, mégis el kellett indulnia. Újra úton volt, újra egy öreg mikrobusz hátsó ülésén ült. Egy hideg téli napon éppen egy gyárcsarnok tetőszerkezetét rakták össze, amikor csörgött a telefonja. Felesége hívta, fáradt hangon közölte, hogy megszületett a fia. Nagyon boldog volt, félretett ebédpénzéből, mert fizetésig csak azt kapták meg, vett egy tálca sört és este megitták a gyerek jöttének örömére.
Három hétig szinte semmit sem tudott a családjáról. Telefonjáról lefogyott a pénz, abból a kevésből, amit ételre kaptak, nem tudott telefonálni. Bízott benne, hogy otthon minden rendben van és dolgozott hajnaltól sötétedésig a lassan épülő gyár tetőszerkezetén. Nem beszélt túl jól németül, de egyik reggel a lengyel és a román kollégái az őrökkel vitatkoztak a kapuban, valami olyasmit beszéltek, hogy nem kapták meg a havi pénzüket, a szállásukat sem fizették ki és azon tanakodtak, hogy mit csináljanak. Azon a napon több biztonsági őr jött, közvetlen főnökük pedig azt mondta, hogy a lengyelek és románok helyett is kell dolgozzanak, mert azok több pénzt követelnek, mint amennyi megilleti őket és a tulajdonos nem enged a zsarolásnak. Mivel amúgy sem szerette a hangos lengyeleket és románokat, ezért minden gond nélkül vállalta, hogy napi néhány eurós többletpénzért hétvégén is dolgozik az ő területükön. Örült, hogy annyival is több jut majd otthon a feleségének és gyerekeknek.
Aztán az első hónap végén egy este a bérelt lakás tulajdonosa mérgesen tört rájuk. Követelte, hogy azonnal fizessenek ki a háromhavi elmaradt lakbért és kifizetetlen számlákat lobogtatott. Hiába magyarázták, hogy ők még egy hónapja se laktak ott, az idős nő hajthatatlan volt.
A közvetlen főnöküket nem tudták elérni, de bíztak abban, hogy másnap vele minden elintézhető lesz, ezért az ételen megspórolt pénzük összedobva csendesítették le a tulajdonost. A felét sem fizették ki annak, mint amennyit követelt, de legalább nyugton hagyta őket egy darabig.
Másnap reggel nem jött értük a mikrobusz. Ott álltak munkaruhába öltözve a kapuban, hiába telefonáltak, a szám továbbra is ki volt kapcsolva. Egy órányi fagyoskodás után gyalog indultak el az építkezésre, de be már nem jutottak.
Biztonsági őrök fogadták őket a kapuban és ők pont úgy méltatlankodtak, mint egy héttel korábban a lengyelek és románok. Bentről pedig a néhány napja érkezett szerb munkások pont olyan bizalmatlanul méregették őket, mint ők méregették akkor a lengyeleket és a románokat. Sokáig nem akarták elhinni, hogy nem lesznek kifizetve. Páran úgy döntöttek, hogy bemennek a helyi rendőrségre panaszt tenni. Bent egy középkorú rendőrtiszt fogadta őket. Felvette a tört németséggel diktált adatokat, majd cinikus mosollyal a szája szélében a munkavállalási engedélyeket kérte tőlük. Ekkor tudatosult bennük, hogy be lettek csapva. Egy hónapig dolgoztatták őket, tudták, hogy ezután még reklamálni se tudnak majd, hiszen maguk is törvényt sértettek, amikor dolgozni kezdtek.
A zsebében némi apró volt csupán. Abból kellett hazajusson. A többiekkel együtt visszament az albérletbe, ahol a tulajdonos fogadta őket. Az összes zárat lecserélte és a bezárt ház kapujában állva közölte, hogy személyes dolgaikat csak akkor kapják vissza, ha kifizetik a teljes elmaradást. Tudták, hogy ehhez nem lett volna joga, de ők ott és akkor jog nélküli emberek voltak, akiknek nem maradt más út, csak elindulni hazafelé éhesen, a koszos munkaruhában.
A társai a vasútállomásra mentek, hogy vonattal próbáljanak eljutni egy közeli nagyvárosba, ahol egyik kollégájának barátai dolgoztak. Nem tudtak sem címet, sem telefonszámot, ezért nem tartott velük. Úgy ahogy volt, elindult hazafelé. Gyalog, majd ezer kilométernyi útnak vágott neki. Hiába stoppolt, koszos munkaruhája miatt senki sem állt meg neki. Háromnapnyi vergődés után talált egy magyar kamiont, a fiatal sofőr fejcsóválva hallgatta történetét, de neki is volt panasza. Két hónapja volt már úton, hiába ért véget egy fuvar, kocsijában kellett napokat várnia, míg jött másik. Nem mehetett haza, hiába várták őt is otthon feleség és gyerekek. Szerencsére segíteni tudott, az ő telefonjáról szólt haza, hogy ne izguljanak miatta. Kapott tőle enni is és majdnem hazáig tartó fuvart is intézett neki másik kamionosokkal. Az út még így is újabb három napig tartott. Mások kegyelemkenyerére szorulva ért át a határon. Az utolsó harminc kilométert hazáig gyalog tette meg a szakadó hóesésben. Közel az otthonához sem volt senki, aki megállt volna neki. Sógorát hívhatta volna, de nem tette, mert nem engedte a büszkesége. Amikor hazaért bakancsa teljesen tönkrement, arcát hetes borosta csúfította és rémesen gyűlölte magát, mert a szó legszorosabb értelmében büdös volt.
A kislánya alig ismert rá, félénken állt a sarokban, amikor belépett, a fia pedig felsírt, amikor kiságya mellé lépett. Nem így képzelte el az első találkozást.
Este némán ültek otthon. Elmondta mi történt pontosan, a felesége nyugtatni próbálta, de hangjából már kihallatszott a düh is. A nő érezhetően mérges volt, mert a konyhaszekrényben csak gyűltek a sárga csekkek az elmúlt hónapokban.
Amikor kínossá vált a csend otthon, kivett a nő pénztárcájából kétezer forintot és köszönés nélkül elment a kocsmába. Sört kért és két felest hozzá. Amikor megitta, kicsit enyhült a feszültsége, ami feszítette már hetek óta belülről. Hamar elfogyott az otthonról hozott pénz, ezért hitelben ivott tovább. A háta mögött egy asztaltársaságban róla kezdtek beszélni.
Fiatal férfiak, helyi ügyeskedők, akiknek több pénze, jobb háza és jobb autója volt, mint neki, a melósnak, aki a két kezének a munkájából próbált megélni. Szándékosan úgy tett, mintha nem hallaná, hogy ő a téma. A társaság egyre bátrabb lett, fokról fokra gúnyosabb beszólások következtek, szándékosan ingerelve őt. A cérna akkor szakadt el, amikor egyikük megjegyezte, hogy ő „milyen jól kiöltözött németben”. Megfordult, odaugrott az asztalhoz és ököllel hatalmas csapást mért a röhögést még abbahagyni sem bíró társaság viccelődő alakjára. Öten voltak, így esélye sem volt. Hamarosan a földre került, de nem álltak le. Rúgták, ahol érték.
Amire a rendőrök kiérkeztek, ő már alig tudott magáról, szemfogait kiköpte, felhasadt arcából ömlött a vér. Mégsem vitték kórházba, hanem egész éjszakára bezárták a fogdába, csak másnap reggel kezdték meg a kihallgatását. Mindenki ellene vallott, annak, akinek az arcába csapott, a kórházi látlelet szerint nyolc napon túl gyógyuló sérülései lettek. Sokáig úgy volt, hogy ki sem engedik, de aztán délután szinte egyik percről a másikra az épület elé lökték.
Kint a sógora és az apja vártak rá. Hazamentek, otthon a felesége nem szólt hozzá, kislánya megszeppenve nézet feldagadt és sebes arcára, fia a gyerekágyban megállás nélkül ordított. Elvonult a kisszobába, befeküdt az ágyba koszosan, ruhástól és mély álom nyomta el. Másnap délben kelt fel.
A felesége nem volt otthon, csak egy üzenet, hogy a sógorával elvitette magát a szüleihez.
Apja ült csak a konyhában egy üres kávéspohár mellett, kabátban, úgy, ahogy előző este megérkeztek a lakásba. Sötétedésig beszélgettek. Az öreg biztos volt abban, hogy fel lehet állni, sőt a család miatt fel is kell állnia, mert ha nem, elvesztik a házat és mindent, amilyük volt. Nem mondta, de tudta, hogy még többet is veszthetnek, mivel a bank – ha eladja a házat – a fennmaradó milliókat továbbra is követelni fogja rajta.
Az öreg telefonon hívta egykori kollégáját, aki hozzá hasonlóan traktoros volt a TSZ-ben, de egyéni gazdálkodó lett és tucatnyi mikrobusza árulta a termelői tejet a környékbeli településeken. Három nappal később már volán mögött ült. Hajnalban kocsin volt, keveset keresett ugyan, kevés volt a borravaló is, de legalább a gyereknevelésre, a fűtésre futotta belőle. A lakáshitelük egekbe szaladt törlesztőjét már hónapok óta nem fizették. Próbálkoztak ugyan egy bankon belüli adósmentési programmal, de emiatt csak rosszabb helyzetbe kerültek, megindították a végrehajtást is.
Amikor a téli kilakoltatási tilalom lejárt, házukat egy városi ügyvéd vásárolta meg, aki több tucat ingatlanhoz jutott így hozzá, mélyen a piaci értékük alatt. Több helyről is kaptak tanácsokat, hogy mit tegyenek. Zavarosan beszélő otthonvédő aktivisták még arra is készek voltak, hogy testükkel óvják a családot kilakoltatás esetén, de felesége nem kért a nyilvános megszégyenülésből. Ráadásul mindketten tisztán látták, hogy az ilyen dolog csupán arra jó, hogy néhány hetet nyerjenek.
Egyik este mindent megoldani látszott az új tulaj, aki személyesen ment ki hozzájuk. Hosszan beszélt arról, hogy mennyire együttérez velük, milyen igazságtalannak tartja a világot, ahol ilyen helyzetek alakulhatnak ki és ígéretet tett, hogy a családnak egy első emeleti panellakást bérel ki fél évre, vállalva az azzal járó költségeket is.
Miközben hallgatta a férfit, felesége némán ült a sarokban. Amikor az ügyvéd elment, ő hangosan méltatni kezdte a megállapodást, de a nő továbbra sem szólt. Két napig tartott ez a némaság. Ő rohangált, hogy a költözéshez teherautót szerezzen, elkezdte összepakolni a bútorokat is. A költözés napján, amikor már a pakolást segítő ismerősöket várta, a nő bejelentette, hogy ő nem megy sehová a férjével. Lassan, szemlesütve beszélt és ismerte be, hogy ő a szomszéd agglegényhez költözik a gyerekekkel. Ahhoz a férfihez, akinek néhány hónappal korábban halt meg az édesanyja, akivel együtt élt addig. Döbbenten állt, nem tudott megszólalni. Egyszerűen képtelen őrültségnek tűnt az egész. Az ő szép felesége a szeplős, vörös, pocakos férfival, akinek egyetlen jó tulajdonsága az volt, hogy fix és jól fizető buszsofőri állása volt a helyi volánnál. Leült a konyhaasztal mellé, nem szólt semmit, csak bámult ki az ablakon. Kintről hallotta, hogy megérkezett a teherautó, dudáltak is. Felállt, egy szatyorba belepakolta igazolványait és iratait a konyhaszekrényből, majd elbúcsúzott kislányától és a még alvó kisfiától. Feleségétől, az őt eláruló nőtől köszönés nélkül fordult el. Lenyomta a kilincset, hátra sem nézve lépett ki a sorház közös udvarára. Kint a szomszéd állt és nézett rá bambám, a vörös haja alatt vörösen égő arcával. Gyűlölnie kellett volna a férfit, de valamiért nem érzett dühöt. Odalépett hozzá és foghegyről elmondta neki, hogy a megállapodás szerint két napon belül kell kiüríteni a lakást, azaz vigyenek át mindent, amire nincs szükségük, azt dobják ki. Zsebre dugott kézzel, jobbján a himbálódzó szatyorral lépett az utcára. A teherautót és a költözést segítő barátait elküldte. Azok nem érdeklődtek, a helyzet magáért beszélt.
Nem költözött be az albérletbe se.
Szinte menekült városból, hazaköltözött a szüleihez. Jó volt velük lenni, de már nem érezte mellettük sem azt a biztonságot, amit korábban.
Az apjáról nem tudták, hogy mi a baja, de már hónapok óta nagyon beteg volt. Hamuszürke arccal, egyre soványabban ült a teraszon, szívta egyik cigarettát a másik után és aztán ugyanott köhögött majd egész éjszaka, küzdve a slájmmal.
Nővére és sógora nem örült annak, hogy ki kellett költözzenek miatta az egyik szobából. Pár hónapig próbálta élni új életét, de egyre nehezebben ment minden. A bank letiltotta jövedelmének harmadát, a válás után a felesége is követelte a gyerektartást. Amikor megkapta a fizetést, az arra is kevés volt, hogy otthon beszálljon a költségekbe.
A sógora egyre irritálóbb módon tette szóvá mindezt. Ott akart maradni haldokló apja mellett, de már nem volt maradása. Felmondott munkahelyén és újból nekivágott a nagyvilágnak. Még bízott önmagában, bízott abban, hogy képes lesz újrakezdeni az életét. A fővárosba érkezett, ahol az egyik gyerekkori játszótársa cégénél kezdett, mint segédmunkás. Becsülettel és keményen dolgozott, ismét megbízott valakiben és ismét pórul járt. Két hétig naponta rendben megkapta a bérét, majd apró gondokra hivatkozva kért tőle az egykori barát előbb egy hét, majd egy újabb hét haladékot a kifizetéssel. Már harmadik hete dolgozott ingyen, amikor eltűntek mellőle azok, akik hasonló helyzetben voltak és megunták a hitegetéseket. Amit megkapott és félretett, abból kifizette a munkásszállót az egyik este, majd nekivágott a nagyvárosi éjszakának. Sétált a sápadt lámpák alatt egy villamossín mellett és egyszer csak beléhasított a hajléktalanság tudata. Nem volt hová mennie, nem volt munkája, nem volt családja se már és életében először azt sem tudta, hogy merre induljon. Céltalanul kóválygott, zsebében ismét csak marék apró volt csupán.
Aznap este egy külvárosi pályaudvar padján próbált ideiglenes otthonra lelni.
A csípős novemberi időben egész testében remegve aludt el a kimerülten. Amikor magához tért nem találta a feje alá tett táskáját, amibe az iratait és agyonhasznált, értéktelen mobiltelefonját tette. Nem sokkal később rendőrök álltak meg mellette. Nem voltak agresszívak, sőt kifejezetten segítőkészen fordultak hozzá. Ők mondták meg, hogy merre van a menhely, ahol legalább meleg és tisztálkodási lehetőség várta.
Ködös szombat este volt, amikor a beengedésnél először beállt a sorba. Odabent rémes szag fogadta, de tényleg meleg volt.
A férfi aki beengedte, egy üvegablak mögött ülve rögzítette bemondott adatait a számítógépbe. Nem kapott saját ágyat, keresnie kellett magának. Amikor a harmadik üres ágyról is felállították azzal, hogy foglalt, inkább visszament az előtérbe és leült egy koszos műanyag székre és az asztalra borulva aludt el.
A beengedő férfi ébresztette, elég barátságtalan hanggal szólt rá, hogy nem aludhat, csak ágyon. Ketten gyorsan találtak is egyet, arra feküdhetett, amelyikre először is leült, de most nem szólt senki arról, hogy foglalt lenne. Nem vetkőzött le, elaludt a koszos munkásruhában. Másnap reggel arra kelt fel, hogy körülötte mindenki pakol, kint kávét főznek és élénken diskurálnak az emberek. Már nem érezte azt a visszataszító szagot, amit akkor érzett, amikor belépett. Kiment, ötvenesért vett egy frissen főzött kávét, majd leült egy koszos fa asztalhoz, mellette egy középkorú férfi sodorta a cigarettákat. A halomban álló csikkmaradványból látta, hogy a dohányt azokból szedte ki. Napok óta nem gyújtott rá, megkívánta a cigarettát. A kávét lassan kortyolta, nagyon megörült annak, hogy a cigit sodró férfi megkínálta egy kész szállal. Meglepődve fogadta el, pár perccel később már az épület előtt füstöltek és elegyedtek lassan beszédbe. Aznap már együtt járták a várost. Megtudta például, hogy hol lehet ingyen ételhez jutni. Mivel napok óta nem evett rendesen, ezért a friss margarinos kenyeret fejedelmi lakomának érezte. Pár nap múlva már nem csak a barátja hajolt le egy csikk vagy egy eldobott sörösdoboz után, hanem ő is, így szinte saját ritmusa lett a napjainak. Reggel felkeltek, megkávéztak, aztán nekivágtak a városnak. Nem éheztek és estére volt még annyi pénzük is, hogy meg tudtak venni egy üveg bort belőle. Nem ittak sokat, csak annyit, hogy kicsit jobb kedvük legyen. Úgy, ahogy a munkában is tette régebben. Fiatal volt és erős, így néhány hét múlva már nem szóltak be neki, nem kóstolgatták, befogadták a menhelyen élők.
Baja csak a rendőrökkel volt. Ha tehették megbüntették. Hol azért, mert szelektív kukából szedték az aludobozokat, hol csak azért, hogy egy adott területtől távol tartsák őket. Nem tudta, hogy mi lesz a kirótt bírságokkal, de nem is érdekelte. Csak azt látta, hogy neki az egész élete amúgy is egy nagy végrehajtási határozat. Tudta, hogy nem tud megkeresni annyit soha többé legálisan, hogy abból mindenkit kifizessen. Próbálkozott még egy darabig a munkával, de sehol sem járt sikerrel. Tele volt a menhely hozzá hasonló emberekkel, akik arra vártak, hogy legyen munka, legyen boldogulás. Többségük évek óta várt a csodára, ami egyre csak késett és nem akart eljönni. Néha kaptak ugyan néhány hónapnyi utcaseprést aprópénzért, de azt már senki sem tekintette munkának.
A segélyt, amit kapott nem költötte el. A pénzt az utolsó fillérig feladta felesége nevére, pénztárcájában gyűjtve a rózsaszín feladói íveket. Nem mondta senkinek, hogy hol és hogyan él. Nem akarta, hogy otthon őt bárki szánja amiatt, ami történt vele.
Amikor az apja meghalt, a menhelyen lakók közösen dobták össze neki a vonatjegyre valót, egyiküktől még egy öltönyt is kapott kopottas kabáttal.
Fodrásznál is akkor volt utoljára. Úgy ment haza, mint egy távolba szakadt fiú, aki nehezen ugyan, de boldogul a fővárosban. Szomorú volt, amikor látta összeroppant az anyját, szomorú volt, hogy gyermekei nem lehettek ott nagyapjuk temetésén. Mivel volt ideje a vonat indulásáig, este elsétált egykori háza felé. Az ablakban már karácsonyi fények világítottak, valaki már otthonra talált ott, ami egykor az ő fészkük volt. Összerándult a gyomra, amikor a szomszéd ablakban is egy hasonló fénysort látott. A puffadt, vörös fejű agglegény lakása békés, családi jólétet sugárzott. Oda akart menni, be akart pillantani, hogy legalább kívülről lássa azt, hogy milyen a boldogság, amit ő elvesztett. Percekig állt a szemközti járda szélén, nézett maga elé, de nem ment oda. Megfordult és bár nem kellett volna sietni, mégis szinte rohant a vasútállomásig. Sötét volt, senki sem láthatta az arcán leszaladt könnycseppeket.
A váróterem ajtajában megállt, öklével megtörölte szemeit, megköszörülte torkát és könnyeit visszanyelve lépett be oda.
Amikor jegyet kért, már senki sem láthatta, hogy néhány perccel korábban még két könnycseppel egy egész életet siratott el.