ZALA SZILÁRD (JANIKA)

Rettenetes méretű pocakja volt, szakadt nadrágokban és pulóverekben járt, kopasz volt és szakállat viselt és mosolygott, kiflikkel a kezében beszélt csodás marhapörköltekről, balatoni halászlevekről és különleges rakott krumplikról. Mindezt úgy, hogy az ember azt hitte: menten elájul az éhségtől, elcsöppen a nyála, de aztán Janika hihetetlen érzékkel meg is főzte, amiről mesélt. És volt olyan jó, hogy nem ette meg mindet: adott az embernek belőle mindig… néhányszor főzött az egész csapatnak, pillanatok alatt elfogyott az egész. Egy rendszeresen összejövő, laza csoportban – „személyiségfejlesztés” ürügyén szerveződő társaság tagjaként –, ismertem meg őt.

Zala Szilárd

Janikával nagyon hamar mély barátságba kerültünk. Sokáig azt sem tudtam, mi a foglalkozása, aztán vendége voltam a BMGE R-Klubjában, amit vezetett, láttam milyen középponti alakja ő annak az életnek, vagy inkább mennyire ő volt a szervezője, spiritus rectora.

Ott nemigen lehetett vele beszélgetni, hiszen, ha végigmentünk a folyosókon, vagy beültünk a klubba, mindenki szólt hozzá, vagy neki volt mondanivalója, így aztán párhuzamosan zajlottak a beszélgetések, többfelé figyelt, de mégis az egész valahogy egyetlen diskurzusnak tűnt: hogyan adja át a fiatalokra a kultúrát, a színház, a performanszok szeretetét, rendkívüli érzékenységét, látásmódját ez a rendkívül művelt, különös ember…

Kiállítást, színházat szervezett, pályázatot és cikkeket írt, ügyeket intézett és főleg: mindenütt jelen volt.

Pécsett, a nyári színházi fesztiválokon is rendszeresen ott volt. Szinte mindent végignézett, mindenkit ismert, mindenhova hívták. A legeldugottabb faluba is elutazott, ha neszét vette egy-egy ígéretes előadásnak, hogy hol fog aludni, az eszébe sem jutott, de mindig került ágy és párna a feje alá, mindenütt volt ismerőse… Kecskemétre is eljárt, egy tavaszi fesztiválon produkáltunk hatalmas jelenetet vele együtt öten, barátok. Természetesen nem volt jegyünk a várva várt előadásra, előre küldtük őt, mondja azt, hogy ő a Színházi Élet című szaklaptól jött, és cikket fog írni a produkcióról. Megtette.

A jegyszedő néni beengedte (nem tudván, hogy az említett lap már akkorra rég megboldogult), mi meg négyen libasorban mentünk mögötte, és mondtuk, hogy vele vagyunk – a sajtótól… Bejött a trükk, ingyen volt a műélvezet. Remekül szórakoztunk, és az est persze egy borozóban, nagy beszélgetéssel ért véget.

Honnan tett szert ilyen finoman érzékeny világlátásra és briliáns intelligenciára? Miként tudott mindig pontosan olyan szavakat találni az egy-egy előadást dicsérő, vagy épp kritizáló cikkeiben, melyek eltalálták a valóságot?

Nemcsak a színházhoz, hanem a zenéhez is nagyon értett, különösen az operához.

A francia nyelv és kultúra volt a másik nagy szakterülete, vagy inkább, közelebb az igazsághoz a „szerelem” szó vinne… Csak azért vállalt minden nyáron egy-két társasutazást, hogy imádott Franciaországába kimehessen, vállalva minden fáradságot, munkát és nem-alvást, csak ott lehessen. Egyik utolsó útja a Loire mentére vitte, turistákkal járta végig a híres kastélyokat. Ahogy mesélte, csoportjain állandóak voltak a visszatérő emberek, akik miatta utaztak. Csodálatosan tudott mesélni, volt a szavaiban valami bájos derű, de ugyanakkor a szarkasztikus megjegyzéseivel mindig visszarántotta az embert a valóságba. Ha a csoportunkban arról esett szó, hogy mikor jövünk össze legközelebb, és Janika azt mondta, hogy nem tud jönni, akkor mindenki felháborodott és addig kerestük a megfelelő időpontot, míg neki jó lett.

Tőle szereztem tudomást a Hirdetés c. újság 32-es rovatáról is, ami úgy, ahogy volt, sajtótörténeti kuriózum: chat, fórum az internet előtti időben, nyomtatott formában. A kilencvenes évek elejétől, vagy 10-12 évig létezett, majd az újság megszűnésével el is tűnt, bár néhány kisebb csoport itt-ott fel-felbukkan az interneten és folytatja a közel 20 éves diskurzust.

Mintegy 450 viszonylag állandó részvevő vásárolta az újságot, ők az ingyenes kuponok segítségével 150 karakternyi szöveget (kvázi az sms-ek zigótáit!) tudtak ingyen beküldeni a lapnak, melyek cenzúrázatlanul jelentek meg az „Olvasók fórumá”-ban, ami a 32-es számot viselte (innen a bűvös szám).

A levelezők álneveket (ősi Nick neveket) használtak, egy-egy üzenetváltás eltartott vagy egy hétig, s minden hétfőn-szerdán-pénteken reggel rohantak a részvevők, hogy megvegyék a lapot, s megleljék benne a várva várt válaszukat, vagy a nekik szóló „kupon”-okat.

Janika itt a „Farkas Virág” és a „Jeride” álneveket használta, meg még ki tudja mennyit…, szóval többszörös volt az álcázás, az ugratás és a tréfa.

A részvevők közül több ember ma már rendszeresen publikál: írók, költők, festőművészek lettek, vagy éppen internetes hírportált működtetnek.

Egyszer majd talán valaki feldolgozza a gigantikus anyagot: a teljesen chat-szerű, ám nyomtatott szövegfolyamot épp az internet végezte ki, az a kommunikációs forma, amelyik aztán lemásolta, minden tekintetben, azzal a különbséggel, hogy ott ma már nem kell 3 napot várni a következő megjelenésre, olykor 3 másodperc is elég.

Zala Szilárd, illetve ahogy barátai szólították: „Janika”, az életben is ilyen mindent-kipróbáló alkat volt, mint álnevein ebben a különös, nyomtatott fórumban: mindenben elöl járt. Mindent és mindenről tudni akart, és mindenről tudott is. Nagyon nagy szíve volt, s mert annyira szeretett volna mindig, de épp ezért a családalapítás elmaradt valahogy, pedig élete utolsó tizenegynéhány évében társra lelt, aki szerette őt, s akit viszont szeretett. De talán ez a kapcsolat későn jött, a felelősség vállalása már önmagukkal szemben sem volt lehetséges egy idő után.

Nagyszerű, művelt asszony volt a hozzá méltó társ.

Mindketten nagyon régről, sok nemzedékkel előbb keletkezett terheket hordoztak, amiket a világnak ebben a boldogabb felében sokan ismernek is, hozzájuk hasonlóan. Azonban a szív nem tudta viselni tovább a terheket, és megszakadt – ahogy mondták volna régen, amikor még inkább voltak az emberek képesek arra, hogy önmagukat és másokat távolabbról is tekintsék. Ma már nagyszerű, hangzatos, orvosi, latin szavakkal idegenítjük el a halált, s egyben mutatjuk magunkat értőnek és okosnak. Janika meghalt.

Még mindig benne van a postafiókomban ez az e-mail, nem volt szívem törölni:

„Szomorú hírt kell közölnöm Veled: hajnalban, hosszas betegség után, elhunyt Zala Szilárd munkatársunk, a műegyetemi R Klub vezetője. Az új szívet már nem bírta kivárni legyengült szervezete. 1982-ben lett a Bercsényi Kollégium kulturális nevelőtanára (előzőleg a Miskolci Műszaki Egyetemen dolgozott hasonló munkakörben). Nevéhez fűződik a Kollégium »aranykora«. Ebben az időben – mára már legendává vált – zenekarok, képzőművészeti alkotóműhelyek, kísérleti filmesek mutatkozhattak be az ő szervezésében. A diákokkal mindig is élő, alkotó kapcsolatban állt, és ez jellemezte „R Klub”-béli tevékenységét is, ahová 1984-ben került. A diákok olyan partnerre leltek benne, aki nemcsak közösségi elképzeléseiket segít megvalósítani, hanem mindennapi problémáikkal is kész foglalkozni. Szilárd mindenütt ott volt, mindenki ismerte a folyosókról és a kollégiumokban. Korpulens alakja, kedves cammogása, derűje életszeretet sugárzott. A temetésről később értesítelek.”

A temetése a Fiumei úti sírkertben volt, először akkor vettem részt olyan szertartáson, melyben a szökőkút szórja szét a hamvakat. Sokan álltuk körül és fürdettük benne arcunkat, a permet és a könnyek minden valaha elmondott áldásmondásnál, ódánál, himnusznál és vigasztaló éneknél emelkedettebben és magasztosabban folytak össze.

A víz felold mindent, ha elég ideje van. De ezzel meg is tartja örökre.

Author: Szolláth Mihály

A PR Herald főmunkatársa (1955, Kecskemét – Pécs – Budapest) 0036 30 511 10 10

Vélemény, hozzászólás?