Megnéztem Xavier Dolan filmjét, a Mommy-t (2014). Diane Després-nek (Anne Dorval) haza kell vinni magatartászavaros fiát Steve-et (Olivier Pilon) az intézetből, és ettől eléggé felfordul az élete, nyilván nem könnyebb lesz.
Az új helyzet kihívás Steve-nek is, de szereznek egy barátot a szomszédból, Kyla-t (Suzanne Clément), akinek az élete szintén nem könnyű, elég keményen dadog. A huszonhárom éves Xavier Dolan fogja magát, és csinál egy olyan filmet, aminek a főszereplői: két, élettel nyűglődő középkorú nő, és egy kiskorú srác, ráadásul a szomszéd Kyla férje és kislánya teljesen ki van hagyva a moziból, a nő kizárólag az anya-fiú mátrixban jelenik meg, sem családanyai, sem feleség szerepben nem értékelhető, mi több, nem derül ki a két éve meglévő dadogásának oka sem. Szerintem ehhez művészi bátorság kell.
Megint egy film, amiben nem képviselteti magát a férfi “identitás”, és mégis működik. Képileg erős film, a lassított jelenetek sem közhelyek, hanem széles asszociációs mezőket reprezentálnak, a jelentésadás; az álom, az életadás detektálható elemei, Jézus szenvedéstörténetének elemei minimum. És hát ez a fiatal srác képes volt olyan erős párbeszédeket írni, hogy néhány kortárs író egy heti vacsoráját odaadná érte, mi több a párbeszédek egy része két nő között történik, nem faszikról, hanem a reményről, ami szerintem kétes kategória ugyan, de vannak emberek, akiknek csak ez marad. Most szólok, Olivier Pilonnak pár éven belül helyet kell majd keresni a polcon az Oscar-díjnak
