VÉLETLEN TALÁLKOZÁSOK

Hétfő reggel. Az előző hétvége inkább szólt a munkáról, mint a pihenésről, így kissé félve tekintettem az előttem álló újabb hét elé – nem éreztem magam túl produktívnak. Késve indulok, és a lámpákat is mintha direkt nekem állítanák vissza pirosra az orrom előtt. Csepereg az első, és éppen azon tűnődök, vagyon hogyan történhetett meg ez. Mármint, hogy hétfő reggel van. Hát ne már. Az előbb még péntek délután volt. De valaki hirtelen kizökkent.
The Better Angel
Egyszer csak előbukkan valaki egy buszmegálló mögül. Felismerem benne a saját közösségem egyik volt tagját, régen láttuk már egymást. A mi szokásainkhoz híven üdvözlünk: egy öleléssel. Leírnám, milyen ő, de a tekintet, a mosoly és az érdeklődő szavak összképét nem tudom a képernyőn keresztül átadni. Ezt átélni kell. Érkezik a busz, vége is a 2-3 perces találkozásnak: mégis, a hétfő reggel eztán más színezetet kap. Talán az eddig kevésbé intenzív kapcsolatunk ezután erősödni tud majd.
Hétfő este. Nyári időszak lévén egyedül vagyok az albérletemben – az egyetemista lakótársak legtöbb idejüket vidéken, otthonaikban töltik. A 15. emeletre kissé tompítva jut csak fel a város zaja, ezt leszámítva csend van. Próbálok elaludni, de még korán van, nem igazán megy. Egyszer csak hallom, hogy kattan a zár — bizonyára visszajött az egyik lakótársam. Ki más is jönne be, kulccsal?
Hátrafordulok: egy teljesen ismeretlen fazon lép be, egy óriási táskával a vállán. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Bemutatkozik és folyamatosan szabadkozik: *** József vagyok, a szobatársad (aki a lakás tulajdonosa) megengedte, hogy ma itt aludjak, most érkeztem vidékről és holnap reggel utazom tovább. Kérdezi, hová tehetné le a holmiját: beinvitálom, gondolom a szobatársam helye éppen megfelelő lesz neki.
Munkámból adódóan sokszor találkozom új emberekkel, így sikerült könnyen kapcsolatot teremtenem vele. Hamar kiderül: az, hogy egy éjszakára a szobatársam lesz, csak a C-terv volt, és egészen aznap délutánig még a B-terv volt érvényben. Megtaláltuk a közös hangot, főleg, amikor kiderült, hogy matektáborban is járt — mondjuk én ezt anno valamiért kihagytam. 15. emeleti lakosként pedig megnéztük minden lehetséges helyről a Budára és a Kelenföldi pályaudvarra nyíló kilátást. Hiába, nem mindennap jut az ember ilyen magasra — kivéve az olyan szerencséseket, mint mi, akik hegylakó üzemmódban élik mindennapjaikat.
A két történet legfontosabb közös pontja a véletlen. Ha a piros lámpák nem úgy váltanak azon a reggel, ahogy, elképzelhető, hogy korábban lettem volna a buszmegállóban, és éppen elkerüljük egymást. Vagy ha fél perccel később érek csak le a lifttel egy időközben beszálló miatt, szintén lemaradok erről a találkozásról.
Ha a hozzám betoppanó ismeretlen srácnak mégiscsak bejön az A- vagy a B-terv, akkor sosem ismerem meg — örülök, hogy nem így alakult. Azt nem tudom, mitől bukott el a másik két terv, de az biztos, hogy — akárcsak az első történetben — itt is hihetetlen nagy szerepe van a véletleneknek. Legalábbis látszólag…
Inkább filozófia, mint tudományosan bizonyítható tény, hogy véletlenek márpedig nincsenek. Biztosra vehető ugyanis, hogy ezek a találkozások nem véletlenül jöttek létre — akkor és ott éppen ezekre az emberekre volt szükségem. Hétfő reggel azért, hogy átessek a „hétfő-reggel-van” tény okozta sokkon, este pedig azért, hogy ne maradjak egyedül éppen aktuális gondolataimmal, hanem átadhassam valaki másnak. Persze így értelmezni a dolgot valójában inkább hit kérdése.
Ám megközelíthető a kérdés tudományosan is, ha az emberek mozgását véletlenszerűnek tekintjük, és a találkozásokat “ütközésnek” nevezzük. Ekkor ugyanis eljutunk a kinetikus gázelmélethez. Ismeretes, hogy egy gáz molekulákból áll, amelyek Brown-mozgást végeznek, ennek során pedig sorozatosan ütköznek egymással, és — zárt edény esetén — az edény falával. Kiszámítható, hogy egy molekula két ütközés között átlagosan mekkora ún. szabad úthosszt tesz meg. Ez függ a molekulák relatív átlagsebességétől (crel, átlag), a molekulák közötti ütközések számától (z), a hőmérséklettől (T), a gáz nyomásától (p) és az ütközési hatáskeresztmetszettől (σ) — ez utóbbi a molekula méretével négyzetesen arányos:

szabad_uthossz
Persze a molekulák két ütközés között egyenes pályán mozognak, az emberek esetén pedig ritkán van így, sőt, az emberek még ki is játsszák a fizikát olyan trükkökkel, hogy piros lámpa, STOP-tábla és hasonlók (ennek ellenére komoly ütközések is előfordulnak olykor). Egy ilyen viszonylag egyszerű képlet láttán viszont könnyen gondolhatnánk, hogy egy ütközés (=egyenlő találkozás) csak idő kérdése: előbb-utóbb úgyis találkozunk valakivel, hacsak nem megyünk a világ végére. Viszont nem mindegy, hogy kivel. A bevezetőben említett két történet különlegessége éppen abban áll, hogy olyan emberekkel futsz össze teljesen váratlanul, akik a) hozzád közel állnak, b) nem ismered őket, de lehetősége kapsz rá, hogy megismerd, és így később ő is közel állhat hozzád.

Susumi Yagi illusztrációja
Susumi Yagi illusztrációja

Sok hasonló véletlen találkozás volt már az életemben, és egyről-kettőről máig nem tudom, hogy vajon milyen célja volt annak. De nem valószínű, hogy mostanában fogok rájönni. Az élet idővel, éppen akkor, amikor szükséges, vissza fogja igazolni önmagát.
És akkor talán azt is megérthetjük majd, mi is lehet az értelme azoknak a bizonyos hétfő reggeleknek…

Author: Weisz Dávid

Tájékoztatás, értelmezés, tanítás - ez a három tevékenység a tudomány által elért eredményeknek a megszokottól kissé eltérő módon történő kommunikálására vonatkozik. Az aktuális tudományos hírek hátterének ismertetésére törekszem. Kapcsolat a szerzővel: weisz.david@prherald.hu