URAM, ITT A SZAKADÉK, AMIT RENDELT

Daniel Kehlmann: El kellett volna menned (Magvető 2017)

Egy hely nem egyszerűen a tér valóságos pontja, hanem kulturális konstrukció, egyszerre tartalmazza a dialektikamentes tájat és a rousseau-i daccal terhelt dialektikus, ember nélküli természetet. Ember és természet egymásnak feszül, farkasszemet néz, majd dűlőre jut.

Daniel Kehlmann portréfotóját Christian Kielmann készítette

A hely az ember sorsát meghatározó lelkiállapot kivetülés, légkör, ahogy Heidegger mondja, A mód, ahogy vagy és vagyok, ahogy mi, emberek vagyunk a földön – a lakás. Föld és ég közötti világban halandók laknak, miáltal válik a világ bentté. A táj hatalmas projekciós felület, vajon ha kihívás érkezne a végtelenen túlról, köze lenne az embernek ahhoz?
Daniel Kehlmann: El kellett volna menned című kisregényében a hely szimbolikus jelölő. A látszólag paranormális aktivitással bíró minimalista designnal megépített tér nem oka, csak kiváltója az író-narrátor grammatikai féregjáraton való eltűnésének. Köztes léte, énjének fokozatos eltűnése a szövegből bontakozik ki, a gyanakvó olvasó pedig nyomolvasással követi.

A narrátor író feleségével és kislányával egy magas gleccserek közé ékelt alpesi házba költözik egy időre, hogy nyugodtan dolgozhasson legújabb forgatókönyvén. Házasságának és írói munkájának mégsem használ a téli táj, a problémák nem engednek fel, párkapcsolati dráma bontakozik ki, a valósággal való kapcsolat pedig egyre bizarrabb világba vezeti az olvasót.
A kisregény lineáris történetvezetése, az első személyű totalizált elbeszélő többnyire belső monológgal működteti a fikciós játékteret. A minimalizmus az építészetben és az irodalomban fokozza az érzékelést, segíti az írói invenciót, és helyzetbe hozza a befogadót. A tájjal nem konkuráló nappali szoba természetre nyitott felülete indítja el a kint és a bent megbomlani látszó egyensúlyát. A szem autonóm és hatalmi pozíciója elveszni látszik, egy alkalommal az író-narrátor nem észleli magát a tükörként funkcionáló hatalmas ablakfelületen, holott ez ellentmond a fizika törvényének. Hogy a pszeudó-jelenség a túlfűtött képzelőerő játéka kezdetben vagy az agyat rendre becsapó illúzió, nem lehet tudni. Az íróalak időnkénti eltűnését egy parancshallucináció kíséri (Menj el!), mely a fikciót működtető szövegnapló-jegyzetfüzet része, amit az író napi rendszerességgel vezet.

A kint és bent a szövegben posztmodern tér, nem hierarchikus, radikálisan mellérendelő. A magas hegyek és völgy övezte hely minden releváns pontja ugyanazokat az emóciókat hívja és mozgatja, eleinte apatikus fél-depresszív, később neurotikus, szorongó értelmiségi metaforák és nyelvi jelek felvonultatásával. A ház és a házon kívüli tér végig dermesztő atmoszférájú, a feszültség fokozódik a hiperrealista helytől, amely egy kisgyermekes család eredetileg otthonosan nyugodt világából is származhatna. Ez a fikció legerősebb pontja, mely később veszít erejéből. A testetlen fenyegetés egyszer sem oldódik fel attól, hogy egy négyéves gyermek nagyon is hétköznapi világa realista módon jelenik meg. A család időnként elhagyja a ház belső terét, hogy kapcsolatba kerüljön a kinttel, ám ezek az alkalmak az abszurd atmoszférát tovább fokozzák.

A szövegtartalom kint és bent oppozíciója a narrátor karakterében is tetten érhető. A fokozatosan felbomló szimptomatikus énben a kisebbrendűségi érzés nárcisztikus egóval keveredik. Fokozatos énfelszámoló eljárása a fikció folyamán szürreális és pszichés toxikózisba fut. Egy lezárásra váró életszakaszból a narrátor visszajáró kísértet-alakmásai bolyonganak. A szubjektum végső, de fel nem tett kérdése az lehetne, létezik-e egyáltalán? Az álom-motívum, mint jelenség, a tartalmat képező szöveganyag leggyengébb eleme, nem sokat bíz az olvasóra, míg a lassú önfelszámolás jelentésadása nagyon is a befogadó képzeletére épít. Ez az ellentmondás a minimalista szöveg felületén rendre felfeslik.
A regényvilág ökonómiai stratégiája, hogy a forgatókönyvírás munkáját és a privát jegyzetelést paralel módon, montázsszerűen ábrázolja. Audiovizuális elbeszélésmódra alapoz, filmes esztétikára emlékeztető vágással az olvasó mozaikszerűen látja az eseményeket. A forgatókönyvírás csak tartalmilag integrált része a műnek, szövegstilisztikailag labilis és felületes marad. A jegyzetelés napi rutinja a szubjektum önintegrálása, öndokumentációja azért, hogy az én nem integrálható része ne lehessen további zavarok forrása. Nyilvánvalóan nem sikerül, a valóságdeficit rendre visszaköszön.
A naplószerű jegyzetelés eleinte önreflexív, kifejezetten didaktikusan mutat rá az írás manipulatív jellegére. A fikcióból való kizökkentésnek ez a gesztusa később kifullad, a fikció fikciójává válik. Az író-narrátor már képtelen definiálni a körülötte lévő világot, nem tud elszámolni vele sem önmagának, sem az olvasónak. Artikulációképtelensége miatt bomlik meg írói és személyes énje, és saját világában reked.

Beowulf Sheehan felvétele

A kisregény végéhez közeledve egyre világosabb, a metafiktív áldokumentum lelki tartalma, a határélmény, mely párhuzamos univerzumok lehetőségét involválja, de az őrület közelebbről meg nem határozott formája csak a felszín tapogatása, mert a történés elmarad, nemcsak az író-narrátor megy süllyesztőbe, de a történet is. Tandemező lányoktól eljutni a létezés féregjáratáig, van ebben valami fura.

Hiába vannak a közelben hatalmas szakadékok, a mélység mégis hiányzik a műből, van viszont modoros értelmiségi férfihang. Az világos, hogy a megroggyant elme/szubjektum a fennálló viszonyok visszatükröződése, de a fikció androcentrikus világában miért várnánk mást? Nem az univerzum nyílik meg egy ponton, nem a genius loci követeli a magáét, hanem egy név nélküli nárcisztikus férfi nyűglődik kilencvenhárom oldalon keresztül. Amíg a narrátor a világalakító, világértelmező író férfi szerepet sajátítja ki, addig felesége érzelmi és fizikai gondoskodásra van kárhoztatva. Ugyan az alkotáshoz és a kreativitáshoz ontológiai biztonságra van szükség, ezt a biztonságot nem a világértelmet birtokló férfi teremti meg, ő semmi mást nem akar, csak látszódni. Cserébe mindketten magányosak, mert a veszekedés a magány posztmodern metaforája lett. Valójában nincs idő- és tércsapda, a problémák e világiak lennének, csak ez reflektálatlan marad, mert a nárcisztikus férfi úgy kezeli az életet, hogy hierarchikus helyzete megmaradhasson. Mindig látszani szeretne, és bár érzi az új valóság szükségét, nem tudja a hogyant, ezért esik atomjaira a könyv végén.

Archeológiai rétegfúrással sem találni szövegmélységet, végig egyetlen stiláris regiszterben marad ez a gondolatmentes, artisztikus elemek nélküli szövegnyomat, mely sem esztétikai sem intellektuális csodálatot nem kelt. Írói/emberi válság összeolvasása olyan thrillerrel, amelyből minden valódi összetevő hiányzik, és amelyből Jack Torrance posztmodern mása bólogat. Modoros értelmiségi egotrip, melyben eltűnik egy forgatókönyvíró. Hiányzik valakinek?

(Nagy Mari Anna fenti írása első díjat nyert litera.hu által meghirdetett “Büszkeség és balítélet” című kritikapályázaton, 2017-ban. Elsőként a Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat Könyvaláfutás elnevezésű állandó rovatában közölték. Az itt olvasható pályamű a Holdkatlan által hivatalosan engedélyezett másodközlés. A Szerk.)

Author: Nagy Mari Anna

Elbeszélései, könyv-recenziói és filmkritikái 2017 óta jelennek meg rendszeresen.

Vélemény, hozzászólás?