„Legyetek a szavak cselekvői!” – Ez az ihletett tanács Jakab Könyvében (1:22) olvasható, s az egyik – történelmi egyházakon kívüli – felekezet is ezt a mondatot választotta egyházi jelmondatának. Vallási hovatartozásunktól függetlenül, mindannyiunkat arra emlékeztet, hogy az igazság kimondása csak a kezdet, az üzeneteket akciók követik, s mindig egy morális parancs hatására próbáljuk meg kiterjeszteni a reális cselekvés határait.

Siddhartha Gautama – Hue Hang alkotása (Kína)

Az igazi kérdés az – mely a legtöbb embernek egyben dilemmát is jelent –, hol húzódik a határ helyes és helytelen döntéseink között? Mik a helyes – az adott helyzetben leginkább megfelelő – kifejezések, és melyek a helytelen mondatok, melyeknek egyáltalán nem lett volna szabad elhangozniuk? Mi számít ténylegesen helyes cselekvésnek, és hol van az a pont, amikor egy verbális közlés cselekvésnek minősül, vagy azzá válik?

A szó veszélyes fegyver” – visszhangzik dallamtalanul az ismerős sláger, és számtalan példát sorolhatnék, amikor költőket zártak elmegyógyintézetbe, írókat börtönöztek be, szabadgondolkodókat hurcoltak vizsgáló bizottságok elé, tanácsadó tudósokat végeztek ki analfabéta bugrisok, vagy a szavak művészeire tűztek ki vérdíjat vallási fanatikusok, akik csak szó szerinti jelentését voltak képesek felfogni ősi, szent szövegeknek.

Kétezer-ötszáz évvel ezelőtt Gautama Sziddhártha (páliul: Gótama Sziddhattha) herceg egy dúsgazdag családban látta meg a napvilágot az ókori Indiában. Miután találkozott egy aggastyánnal, majd egy beteggel, végül megpillantott egy holttestet: rádöbbent, hogy egyszer ő is megöregszik, bármikor megrokkanhat, és egyszer bizonyosan meg fog halni.

A théravádin szerzetesek azt vallják, hogy Gautama Buddhát követve el lehet jutni a teljes megvilágosodáshoz. Az „öregek tanítása” szerint a herceg emberi lény volt, aki számtalan élete folyamán nagy erkölcsi és szellemi fejlődésen ment keresztül.

A hinajána kolostorok lakói pedig azt vallják, létezni annyi, mint szenvedni, ráadásul a lelki kínlódások nagy részét a múlandó dolgokhoz való ostoba és makacs ragaszkodás okozza. A lelki nyomorúság eltüntetésének igazi útja a buddhisták szerint a következő: helyes szemlélet, helyes tudás, helyes viselkedés, helyes beszéd, helyes cselekvés, helyes foglalkozás, helyes vizsgálódás, végül a helyes elmélkedés, vagyis a meditáció.

Miképpen vélekednének vajon – e „nyolc parancs” szellemében – a théravadin szerzetesek a mi mindennapos érintkezési formáinkról?

Mert nem az a helytelen, ha valaki hibázik választott hivatásának gyakorlása közben (orvosi vagy ügyvédi műhibákat követ el), sokkal inkább az, ha nem elég erős beismerni a gyengeségeit és tévedéseit.

Nem az a helytelen, ha megbántasz valakit, hanem az, ha nem rendelkezel a bocsánatkérés képességével.

Nem az a helytelen, ha valaki nem tud pontosan fizetni, hanem az, ha hazudik és hiteget.

Nem az a legfőbb baj, ha valakit önzőnek, önimádónak és törtetőnek neveltek, hanem az, ha valószínűleg így is fog meghalni.

Nem az a helytelen, hogy nem adunk alamizsnát minden elénk vánszorgó koldusnak, hanem az a riport (riporter és alanya egyaránt), amikor az hangzik el a Magyar Rádióban, egy magát vélhetően felelősnek, és az adott problémát a mélységeiben értő és elemző szakértő szájából, hogy „soha ne adjunk kéregetőknek pénzt, mert ezzel erősítjük a fővárosba szisztematikusan koldusokat telepítő romániai maffia helyzetét.”

Nem az volt a helytelen Szabó Albert beszédeiben, hogy Prohászka Ottokár száz évvel ezelőtti gondolatait szajkózta: „…egész néprétegek keserves, verejtékes munkájának produktumát néhány tőzsérnek, s végül a Rotschildoknak a zsebébe juttatja, akiknek lábai előtt ülnek, mint megbecstelenített rabszolganők, a keresztény nemzetek…” (Sic!), hanem az a szomorú, hogy a neohungaristáknak általában sejtelmük sincs, hogy milyen összefüggés áll fenn a habzó szájjal kimondott demagóg mondatok, és a huszadik század haláltáborai között.

Nem az elképesztően magas sikerdíjat felvett magánszemélyt, hanem a pályáztatás körülményeit, a probléma feltárásának körülményeit, az utólagos kollektív felelősségre vonás tényét, a vélhető, de – egyelőre bizonyíthatatlan –, valós, mögöttes (párt)érdekek meglétét, az igazság kiderítésében indított ötféle (!) vizsgálat párhuzamosságát, az ártatlanság vélelmének időnkénti teljes semmibevételét, és az egyes meghallgatások során tapasztalható útszéli hangnemet kell hibáztatnunk és kritizálnunk.

Nem az volt a helytelen a rendőrség szervezett bűnözés ellen folytatott küzdelmei során, hogy Prisztás József feltételezett gyilkosait ukrán állampolgárok között keresték, hanem az, hogy „Kis Bandi” nyomtalanul eltűnhetett, miközben a meggyilkolt áldozatról és Lakatos Andrásról is úgy nyilatkozott annak idején az illetékes szóvivő, hogy „mindkettőjükről köztudomású (Sic!), hogy a magyar alvilág központi, irányító figurái.”

Nem az a helytelen, ha indoklás nélkül hozunk nyilvánosságra egy döntést, hanem az, ha valaki etikai (bizottsági) ügyet csinál egy látszatproblémából.

Egy olyan országban történik mindez, ahol „meztelen a király”, az előző király is az volt, sőt az azt megelőző is. A meztelenség, mint tudjuk, ezúttal is szalonképtelen. Ráadásul a kimondott szavak is legtöbbször meztelenek; a mondatok (a szlogenek) meg áttetszők, és van, akinek közöttünk még a gondolatai is hamisak.

A feladat tehát egyértelmű: a helyes és helytelen szavak és cselekedetek közötti kényes és sokszor nehezen meghúzható határ egyértelmű meghúzása, kijelölése és védelme.

Egyformán vonatkozik mindez a helyes szemléletre, … tudásra, … viselkedésre, … beszédre, … cselekvésre, … foglalkozásra, helyes vizsgálódásra és az elmélkedésre is.

Nem is kell ehhez buddhistának lenni.