Az újságíróknak igenis nehéz dolguk van. Nem csak odakörmölnek, összevágnak és végigszántják a klaviatúrát. Ha van téma, akkor az a kérdés, azt hogyan fogják meg: keményen markolva, kibelezve, vagy csak szikár módon, a köz elé vetve, esetleg pikkelyenként kisilabizálva? Ha nincs téma… olyan nincs. Egy jó újságíró nem csak látja, éli is a világot – mindent megnéz, megrág, megszagol, bedobozol. A téma tehát csak apropó a viszkető íráskészségre.

A múltban is volt közönség, igényekkel és elvárásokkal, és persze emberek, vezetők, hősök, akik a magvakat a vályúba öntötték. Manapság, a kategorizált mechanikus kiszolgálás világában már kevésbé kifizetődő újságíróként Kosztolányinak vagy Márainak lenni: a tömeg a tömegtermelés alkotta tömegtermékekre specializálódott. A személyességet kiiktatni ugyan nem lehet, de a jelenkorban pulzáló domináns „mindent, gyorsan, röviden” hírműfajok megkövetelik az elrejtését.
A jó zsurnaliszta inkább szolga, mint úttörő-papírszaggató hang: át kell hatolnia a főszerkesztőn, laptulajdonoson, közönségigényeken, illetve a sablonokon. Mire ezen a csövön végiggyűrődik egy írás, nagyrészt a többi galacsinra emlékeztet csupán. Ki kell vívni, hogy kíváncsiak legyenek a gondolataidra.
A tehetséget felválthatja a tárgyilagosság, szakmaiság, tájékozottság – kellenek a szorgalmas tehetségtelenek is – a lelketlenül precíz munkához – és az első soron órákig tollrágós munkatársak is (illetve nem kellenek, de vannak).
Szerencsére azért akadnak tehetséges, kiváló íráskészséggel megáldott tollhuszárok is, ám számukra a rohanó világ tényközlő műfajai, a 24 órára szóló adatközlés nem a megfelelő táptalaj. Ma már a vezércikknek sincs akkora hordereje, mint korábban, az egyéni sorok is leginkább a jegyzet irodalmi köntösébe bújva préselődnek be egy vékonyka lapsávba.
Akik képesek egy nyílvesszővel odaszegezni az olvasót a papír fölé, akik ösztönösen érzik, amikor nem szabad fecsegni, ha muszáj kimondani, ha csak átadni, vagy kommentálni is kell. Nehéz kiküszöbölni az adott kereteket: egy lap profiljától nem célszerű eltérni, hiszen a hangvétel és a tartalom determinálja a közönséget (már ha tollforgató az igazságérzete nem kerekedik felül a havi fizetésen, mivel a gépezetben bármikor lehet pótolni a csavarokat).
A véleményműfajok – mint a jegyzet és a glossza – teret adhatnak olyan írásoknak, ahol a pontosságnál fontosabb a hitelesség – amiben akár valótlanságon, fikciókon is átvezetve az olvasót egy nagyon is hiteles konklúzió és súlyos mondanivaló várja a folyosó végén.
A lecsupaszított lényeg-váz mellett mindig akadnak, akik a mélyebb összefüggésekre vagy eredeti gondolatokra is vágynak.
Számukra pedig mindig lesznek majd olyanok, akik szerkesztve, tudósítva, ablaküvegen keresztül szemlélődve, vagy tótágast állva felszolgálják a kukacot a (hír)éhes fiókáknak.
Hogy milyen hosszút és milyen nyálkásat, részletkérdés: a lényeg, hogy ne vesszen ki az olvasás, a szépirodalom és a gondolkodás iránti fogékonyság.