„Már nem az a hír, hogy a postás megharapta a kutyát. De még csak nem is az, hogy a kutya megharapta a postást. Hanem, hogy a kutya harap. Vagy: kutya!” – szól Uj Péter parafrázisa. A mai, kevésbé értékelvű (vagy értéket nélkülöző?!), bulvárosodó újságírás világában mutat értékes irányt Tóth Szabolcs Töhötöm könyve, az Első leütés. Kezdő, haladó, sőt profi újságíróknak is kötelező!

A recenzens kutya kötelessége, hogy távolságot tartson a bírálat alapját képező műről és alkotójáról. Egy emocionális embernek ez többnyire nem egyszerű feladat – nekem most egyenesen lehetetlen. Lehetetlen egyrészt azért, mert kedvelem a szerző – a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjának egykori társszerkesztője – írásait, másrészt pedig, mert Első leütés című könyve zseniális. Nehéz sablonos, túlcsócsált szuperlatívuszok nélkül megfogalmazni, mi a véleményem a 434 oldalas, többkilós műről, de megpróbálom.

A szerző a Boston Globe ösztöndíjas riportereként tevékenykedett egy évet Bostonban, idén pedig fél évig az Oxfordi Egyetemen a Reuters Intézet ösztöndíjasaként tanult. Első könyve „abból a meggyőződésből született, hogy az újságírói mesterségből nagyon is sok minden megtanulható. Akár könyvből is.” A könyv megismerése előtt nem értettem volna egyet ezzel, ugyanis újságíró szakos főiskolásként akkor lehetetlennek tartottam a szakma majd’ minden csínját-bínját megtanulni például Bernáth László Műfajismeret című könyvéből, vagy hasonló száraz, elméleti szakirodalomból. Szerencsére nekem akkor ott voltak a szakma nagyjai, akik segítettek a gyakorlatban, most pedig itt ez a könyv, amely valóban a gyakorlattal is megismerteti az olvasókat. S a mai szakkönyveknek ennek hiánya a legnagyobb rákfenéjük: nem lehet egy szakmát gyakorlati példák megismerése nélkül elkezdeni tanulni. Az újságírásra ez fokozottan érvényes – szerencsére ezen a véleményen van a szerző is.

A könyv logikus szerkezeti felépítése (a hírrel kezdi, s az újságírás nyelvezetével zárja) támogatja, hogy egy kezdő, teljesen laikus érdeklődő is lépésről-lépésre ismerje meg az újságírást, s a könyv komplexitása, a szerző maximalizmusa miatt a szakma alfáját és ómegáját is. A könnyű tájékozódást az ikonok (megtörtént eseteket, műfajelméleti részt, online újságírást, tippeket és trükköket jelölő piktogramok), valamint a széljegyzetek segítik; ebben a nagy formátumú, vaskos könyvben ezekre szükség is van.

A Magyar Nemzet publicisztikai oldalpárjának sajtóműfajai.

Pontos adatot nem tudok, de az egész könyv legkevesebb háromnegyede tömény gyakorlat: a szerző saját tapasztalásai, illetve egyéb hazai és sok külföldi példa szerepel benne – az elmélet és gyakorlat aránya egészséges szinergiát teremt. Csak egy kiragadott példa: leír egy MTI-hírt, majd megmagyarázza annak elemeit (a gyűjtőcímtől kezdve, a hírtesten át, egészen a hír megjegyzéséig). Ugyanezt a hírt ki is bővíti saját megfigyelésekkel és nyilatkozókkal, hiszen a távirati iroda híre optimális esetben csak alapként szolgál az újságíró számára. A mai felgyorsult világban mindez azonban minimum utópia: ez az egyik hibája a könyvnek. Olyan vágyott állapotot ír le, mely egykoron de facto létezett, a mai copy-paste-világban azonban nem. Törekedni lehet arra, hogy egy hírt csak akkor jelentessünk meg, ha azt két egymástól független, hiteles forrás is megerősítette, ám ez a mai világban, sajnos a legritkább esetben van így.
Apropó, forrás: a források kezelésével, azok ellenőrzésével foglalkozó fejezet remek. Leírja például, hogy „ha nincs feltüntetve forrás, nincs sztori”, ám ha fel van, akkor is óvatosan kell bánni vele. Gondoljunk csak az emlékezetes GPS-szel szerelt tangabugyis álhírre, melynek az MTI is áldozatul esett, vagy az Index madzsarikokról szóló hoaxára (álhírére).
Tóth Szabolcs Töhötöm elhalmozza jó tanácsokkal az olvasót: javasolja, hogy „a hírügynökségi anyagot ne sztoriként, cikként kezeld, csupán olyan adathalmazként, ami segítséget jelent majd munkádhoz”. A szakmaiakon kívül egészen a legmélyebb részletekbe menő tanácsokat is ad: javasolja, hogy gyakran, különböző fájlneveken mentsük számítógépünkre cikkünk különböző stádiumait, de tippeket ad jó jegyzetfüzet és diktafon választásához is (utóbbinak – a szerző szerint – képesnek kell lennie 44 100 Hz és 128 kB/s minőségben rögzíteni). A könyv részletességéhez még egy példa: alaposan megmagyarázza, a forrásként használandó közvélemény-kutatási adatokat miként kell értelmezni, milyen módszertanok alapján készülhet egy kutatás, mire kell vigyázni az eredmények értékelésekor, vagyis egy rapid statisztikai gyorstalpalót olvashatunk néhány oldalon.

Tóth az újságíró táskájának tartalmára is ad tanácsot.

A könyv – ahogyan a leadben is fogalmaztam – értéket ad, és (értékes) irányt mutat a kezdő vagy gyakorló szeriőz újságíróknak. A fejezetek elején található idézetek (Camus-től, Orwelltől, Máraitól, vagy éppen Mikszáthtól) kiváló felütést adnak, a sok képregény, fotóillusztráció okosan szabdalja a könyv egységeit, a sztorizgatós hangvétel pedig könnyebben olvashatóvá teszi a művet. A problémamentes megértést támogatja az érthető, világos nyelvezet, a tömör fogalmazás és a szakzsargonok azonnali definiálása is.

Halter András remek képregényeivel élmény kikapcsolódni.

Komoly érdeme a kézikönyvnek, hogy az amúgy száraz sajtóműfajokat érthetően és szemléletesen írja le. Fajsúlyos hibának érzem viszont, hogy a riport műfajára csupán 7 oldalt áldoz, de a portrét is rövidke 3 oldallal intézi el – a 434 oldalból én többet szántam volna ezekre, már csak azért is, mert a könyv nemcsak kezdőknek, hanem haladóknak is szól.
Az egyre inkább pongyolává váló zsurnálnyelvvel, a durva, képzavaros megfogalmazásokkal felveszi a kesztyűt: hosszasan értekezik az egyszerűsítés, a tömörítés, a közhelyek, a divatszavak és a „halott metaforák” problematikájáról, felhozva néhány negatív példát. A kedvencemet az ORFK „követte el”: „01.45 órakor a megyei nyomozóosztály őrizetbe vette azt a két tatai lakos középiskolás fiút, akik alaposan gyanúsíthatóak azzal, hogy 01.20-án 14.30 órakor Tata, Tópart sétányon egy 38 éves nőt személyi szabadságától a testi épsége ellen irányuló közvetlen fenyegetéssel megfosztottak és szabadon bocsátását követelés teljesítésétől tették függővé”. Ennyit a rendőrségi bikkfanyelvről, de persze az újságírók is tudnak érdekeseket alkotni. Az egyik kedvencem egy legalább 10 évvel ezelőtti bulvárlapos megfogalmazás, miszerint „az egész család meghalt gombamérgezésben, csak az anyuka nem, mert ő csak tunkolt a szaftból.” Aki pedig még e fejezet után sem tanul meg helyesen fogalmazni, s továbbra is a „magad alatt vágod a fejszét”, vagy a „macska fel van mászva a fára” típusú mondatokat böffenti, az tökéletesen menthetetlen…
Kellemes meglepetést okozott, hogy Tóth Szabolcs Töhötöm könyve nem volt politikailag elfogult; a politikailag korrekt fogalmazásról szóló részben sem lehetett nyomát lelni annak, hogy a szerző Magyar Nemzetes szerkesztő, sőt mi több, lapjából sok negatív példát is citált.
A legújabb, modern újságírói kézikönyv nem egy strandolvasmány (jóllehet, én ott olvastam), befogadása mégis éppoly könnyű, mint a kötet elolvasása után megírni egy hírt, vagy épp egy recenziót. Hogy utóbbi mennyire sikerült nekem – amolyan kristófattilásan –, én nem tudom…
Értékelés:
–    Küllem, dizájn, tördelés: 10/9
–    Tartalmi, strukturális felépítés: 10/9
–    Áttekinthetőség: 10/8
–    Nyelvezet, stílus: 10/10
–    Használhatóság: 10/10
–    Ár/érték arány: 10/10
A kiadványt a Másfél Flekk Kiadó jelentette meg, könyvesbolti ára 4600 forint.