Elégtelen a szókincsem ahhoz, hogy hangsúlyozzam, mennyire fontos Krekó Péter könyve. Nyilván elsősorban a témája miatt – a tömegparanoia ugyanis már egy ideje nem pusztán frenetikus tréfa, alkalom arra, hogy a közösségi oldalakon felhőtlenül kacarásszunk a chemtrail vagy a laposföld-féle butácska agymenéseken. A konteó ugyanis szép csendben a XXI. század hibrid háborúinak hatásos fegyverévé vált, amit nagy sikerrel használnak az ellenséges kormányzat iránti állampolgári bizalom aláásására, és belpolitikai eszközként is pazar, ha a cél, hogy saját szavazóink az őket körülvevő világot veszedelmes helynek lássák, amitől csak mi, választott politikusaik tudjuk őket megvédeni*. De fontos ez a könyv azért is, mert olyan kevés profi, egyszerre szakszerű és gördülékeny magyar ismeretterjesztő munkát találni, és most végre itt van egy – ez nem azért öröm, mert dagad tőle a honfiúi kehes kebel, hanem mert egy magyar szerző nyilván kiemelten foglalkozik a specifikusan magyar problémákkal is, és hát azok ugye vannak dögivel**.

Krekó Péter

Krekó egyfelől kézikönyvszerűen összeszed mindent, amit a konteókról tudni érdemes befogadói és terjesztői oldalról egyaránt, és külön kiemel néhány specifikus összeesküvés-elméletet az orosz „harci konteóktól” kezdve a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvéig. Nyilván akik eddig is érdeklődtek a téma iránt, azok számára több dolog ismerős lesz, ugyanakkor megfizethetetlen, hogy mindezt egy helyen, a friss kutatási eredményekkel megspékelve találjuk. A szerző abból indul ki, hogy téved az, aki a konteóhívőket és nem-konteóhívőket két világosan elkülönülő halmazként kezeli. Az effajta „jó-rossz” dichotómia sok mindenre jó, például magunkat és csoportunkat erkölcsileg magasabb rendűnek és intelligensebbnek gondolhatjuk segítségével***, de a probléma megértésében alig segít. Ám valójában mindannyiunkban ott van egy pici (minimum egy pici) konteóhívő. Hisz mind szívesebben olvasunk olyan dolgokról, amelyek a saját világlátásunkat támasztják alá, csak éppen képesek vagyunk (jó esetben) felülvizsgálni ezeket az információkat. Lehet, az segít leginkább a probléma megoldásában, ha ezt a bennünk lévő piciny konteóhívőt minél jobban megismerjük – és megismerve őt talán arra is rájövünk, hogy hol sebezhető.

Nem egy szívvidító olvasmány – fizikai fájdalmat okozott látni például, hogy a népesség milyen tekintélyes százaléka hisz olyasféle marhaságokban, amit én hajlamos vagyok egy harsány kacajjal elintézni. Ezen alig enyhít, hogy Krekó a végén néhány stratégiát is elpöttyint, amivel esetleg mérsékelhetőek a károk****, pláne mert ezen stratégiákhoz masszív kormányzati és oktatáspolitikai szándékok szükségeltetnek, és hát valljuk meg, bizonyos kormányzatok és oktatáspolitikák mintha nem lennének érdekeltek abban, hogy olyan embereket bocsássanak ki az iskolapadból, akik meg tudnak különböztetni egy hoaxot egy releváns információtól. A helyzet tehát sötét, de Krekó könyve lehet az elem a zseblámpába – csak hát azt a zseblámpát először meg kell találni.

Tömeghisztéria

* Ezen a ponton ez a könyv ezer szálon elkezd kötődni Jan-Werner Müller “Mi a populizmus?” c. könyvéhez. (Update 2020. 03. 01-én: Épp most 500 Ft-ra le van értékelve, csak szólok. De nem mondom meg, hol, mert az már reklám volna.) Nyilván mert a politikai módszertanok közül a populizmus az, ami leginkább felhasználja eszközként az összeesküvés-elméleteket. És azért is, mert a populizmusra és az összeesküvés-elméletekre is jellemző, hogy a velük szemben álló csoporttal kapcsolatban tagadják, hogy azoknak akár elméletben tiszteletreméltó céljaik lehetnének, így végső soron zsigerből pluralizmus- és demokráciaellenesek.
** Hogy mást ne mondjak: bár nyugaton is elképesztően népszerűek a konteók, de azok mindig valami underdog médiumon, vagy a közösségi oldalakon keresztül terjednek – ezzel szemben egyes kelet-közép-európai országokban a mainstream, sőt: a közmédia hozza le egy az egyben az orosz agytrösztök által legyártott hazugságokat, ezzel is növelve azok hitelét.
*** Ironikus, hogy a konteó-hívők pont ugyanígy tekintenek ránk, nem-konteó-hívőkre: jobb esetben naiv, butácska, rosszabb esetben kifejezetten kártékony entitásokként, akikkel szemben ők képviselik az ún. „igazságot”.
**** Krekó említ egy friss kutatást, amiben azt vizsgálták, hogy az összeesküvés-elméletek hívőire 1.) az észérvek 2.) gondolataik kigúnyolása 3.) vagy az empátiájukra apelláló érvek hatnak-e jobban. (Nos, a közhiedelemmel ellentétben: az észérvek. Az empátiára ható érvek teljességgel hatástalanok (ami így belegondolva elég riasztó), a nevetségessé tétel pedig a fiatalabbakat elbizonytalanította ugyan, de a hardcore hívőket radikalizálta. És az észérvekkel kapcsolatban is érdemes hozzáfűzni, hogy a „horizontálisan” érkező cáfolatok hatottak rájuk jobban – tehát ha egy finnugor nyelvrokonság-tagadót a finnugor tanszék próbál meggyőzni, az elég esélytelen (hisz a tanszék ugye maga is az összeesküvés része), de ha egy random beszélgetőtárs a kocsmában, az mindjárt más. Érdekes.)

Járvás Péter további cikkei.