Szomorú dicsőség, hogy az egykori tiszazugi arzénes sorozatgyilkosság története még ma is időről-időre feltűnik a legnevesebb világlapokban is. De vajon mi történt ott pontosan? Beírva Tiszazug nevét a keresőprogramba, azonnal kiderül, hogy a hírhedt település a Tisza és a Körös folyók közötti területen található, nagy része a Körös-Maros Nemzeti Park természetvédelmi területén. A főbb közlekedési útvonalak elkerülik, számottevő ipara ma sincsen.

Bodó Béla archívumából

A terület 11 települést fog össze, köztük van Kunszentmárton, Szelevény, Csépa, Tiszaug. Tiszasas, Öcsöd, Mesterszállás, Cserkeszőlő, Tiszakürt, Tiszainoka, Nagyrév, míg néprajzi szempontból ide sorolják Tiszaföldvár és Martfű városokat is. Területe 526 négyzetkilométer, mintegy 35 ezer ember otthona. Ez utóbbi szám is jól mutatja, hogy leginkább kis népességű településeket talál az ide ellátogató. És ha valaki még Tiszazug történetére is kíváncsi, sok egyéb mellett megtudhatja: a 19. század végén lezajlott átalakulások számos kedvezőtlen hatására a lakosság jelentős része elszegényedett, amin tovább rántott az I. világháborút követő gazdasági válság. És itt jön az a rövid szöveg Tiszazug honlapján, amit érdemes szó szerint idéznünk:
„A megélhetési nehézségekkel is magyarázható a tiszazuginak nevezett, valójában döntően Nagyrévre korlátozódó úgynevezett tiszazugi arzénes per, amelynek azonban számos, máig sem teljesen feltárt összetevője is volt.”
Egy turistacsalogatónak szánt ismertetőtől nem is várhatjuk el, hogy nagyobb teret szenteljen Tiszazug „szégyenének”, pedig ha ez a terület szóba kerül, még sok-sok évtized távlatából is a legtöbb, magyar történelemben, krimiben járatos ember fejében az egykor világra szóló bűncselekmény sorozat kötődik Tiszazughoz.
Nem véletlenül. Ugyanis az 1912-től 1929-ig tartott „gyilkosságdömpinggel” Tiszazug beírta magát a kriminalisztika történetébe. Ha röviden szeretném összefoglalni az akkor történteket, így összegezném: az említett másfél évtized alatt öltek Tiszazugon fiatalt, öreget, háborúból hazatért rokkant, vagy éppen csak megunt férjet, a gyilkosságok kitervelője, előkészítője, lebonyolítója majd mindegyike nő volt, a gyilkos eszköz pedig a méreg, jelesül az arzén.
Csendőrök
Ám a tiszazugi gyilkosságok sokkal többet érdemelnek egy rövid összefoglalónál, ezért segítségül hívtam dr. Varga Árpádot, Jász-Nagykun-Szolnok megye főügyészét, aki rengeteg munkát fektetett abba, hogy alaposan és tényszerűen feltárja – már amennyire lehet – a gyilkosságok hiteles történetét.
– Az arzénmérgezések végigkísérték az emberiség történetét. Magyarországon, paraszti körökben az emberek csak a 19. század végén, a 20. század elején jutottak arzénes mérgekhez. A tiszazugi gyilkosságsorozat, bár megdöbbentő méretű, de nem páratlan, volt előzménye is – mondta el Varga doktor. – Ugyanis 1900 környékén Temes vármegyében zajlottak olyan mérgezési bűnperek, amelyek végén mintegy 260 embert ítéltek súlyos büntetésre.  Nem sokkal az I. világháború kirobbanása előtt, egészen pontosan 1912-ben pedig az Arad vármegyei Lippán fordultak elő tömeges mérgezések. A gyilkosok mindkét helyen egy bizonyos „Szerecsika” nevű arckrémet használtak fel, ebből vonták ki az arzént azért, hogy elsősorban a nem kívánatos családtagokkal végezzenek. A tiszazugi asszonyok más módszerrel jutottak méreghez. Ekkoriban jelent meg és terjedt el a „légykő” illetve légyölő papír, és ebből könnyen ki lehetett áztatni az arzént.
– Ha a gyilkosságok okait vizsgáljuk, arra a következtetésre juthatunk, hogy a XIX. század második felében tapasztalt társadalmi változások üteme elmaradt a gazdaságitól, és ez éppen olyan nagy zavart okozott számos közösségben, mint az első világháború és a trianoni békediktátum hatásai. Az elszegényedés nyomán egyfajta erkölcsi leépülés indult meg, a jog törvényeit felülírták az egyéni érdekek, és erre a tiszazugi gyilkosságsorozat kiváló és elrettentő példa.
Bár a gyilkosságok idején már semmi nem tiltotta a válást, az új törvény szerint élni korántsem volt olyan egyszerű egy olyan kis falusi közösségben, ahol egy évezreden át a válás főbenjáró bűnnek számított. Annyira, hogy egyszerűbbnek tűnt megölni a férjet, mint elválni tőle. Bármilyen furcsán hangzik, de a magyar öröklési jog is gyilkosságra ösztönzött. Hazánkban akkor a törvény szerint minden gyermek egyenlő részben örökölt a szülő hagyatékából. A 20. század elejére az átlagéletkor meghosszabbodott, a családok létszáma megnőtt, de ehhez a legtöbb helyen nem kapcsolódott a vagyon gyarapodása. Így joggal féltek attól az emberek, hogy a szétaprózott kis földek már nem tudják biztosítani egy-egy család megélhetését. Mivel a születésszabályozás korszerű módszereit természetesen nem ismerték, sokan a megszületett, de új családtagnak már fölöslegesnek ítélt újszülött megölése mellett döntöttek.
Cseri Lajosné

– A férjek meggyilkolására is találunk magyarázatot. Az I. világháború idején a családfenntartás terhét az asszonyok vállalták magukra. A háborúból hazatérő megfáradt, sokszor nyomorék férfiak gyakran italozásba merültek alá, és ezek miatt a sokszor erőszakosan is fellépők már nem tudták betölteni családfői szerepüket. A házasságban már semmi örömet nem lelő tiszazugi asszonyok közül többen ezért is döntöttek a gyilkosság mellett.
Dr. Varga Árpád szólt arról, hogy a gyilkosságok kulcsfigurája özv. Fazekas Gyuláné bábaasszony volt, aki a népi gyógyászatban is rangot vívott ki magának környezetében. Orvos hiányában már az 1910-es évek elejétől Nagyréven jószerével mindenki tőle várta a gyógyulást, miközben ő maga ajánlotta a gyilkosságot, mint végső megoldást a korábban említett esetekben. Mellette V. Takács Lajosné – aki hasonló okból már a saját férjével is végzett – segített a panaszkodó asszonyoknak, akik úgy gondolták, hogy a mérget nem lehet kimutatni, ezért bűnük soha nem derül ki.
Ennek tudatában egyre több gyilkosságot követtek el. A könyörtelen leszámolásokat az sem szakította meg, hogy 1925-ben Csongrádon a Tiszából egy meztelen idős nő holttestét fogták ki, akiről kiderült, hogy a halála oka nem fulladás, hanem mérgezés volt. Arra is fény derült, hogy Nagyréven lakó lánya mérgezte meg, Az anyagyilkost 1925-ben kötél általi halálra ítélték, bár végül büntetését életfogytiglani fegyházra változtatták.
Ekkoriban a hatóságok további három gyanús haláleset, Holyba Károly, Beke Mihály és Szabó István halála miatt is vizsgálódtak, ám egyik esetben sem emeltek vádat, ugyanis egyetlen olyan embert sem találtak, aki segítette volna a hatóságokat. Miért is segítette volna, hiszen az akkoriban 1700 lakosú Nagyréven a lakosság jelentős része vagy részt vett a mérgezésekben, vagy tudott az elkövetett bűnökről.
Végül 1929-ben egy névtelen feljelentő levél adta meg a lökést ahhoz, hogy a már régóta gyanakvó csendőrség és ügyészség komoly erőkkel kezdje meg a vizsgálódást. Nem volt könnyű lebontani a hallgatás falát, és bár a teljes igazság soha nem derült ki, eljött a vádemelések és az ítéletek ideje is. Köszönhetően például a csendőrség cselvetésének is.
Varga doktor egy konkrét példát említett, amikor a kihallgatás egy parasztházban zajlott. Amíg az egyik szobában a mindent tagadó gyanúsítottakkal foglalkoztak, a másikban egy csendőr elbújt az ágy alá. Ekkor – megszakítva a kihallgatást – a két asszonyt átkísérték abba a helységbe, ahol a hallgatózó már várt rájuk. Mivel a két nő mit sem sejtett arról, hogy más is van rajtuk kívül a szobában, nyugodtan beszélgettek bűneikről. Amikor a csendőrök visszatértek értük, az ágy alatt rejtőzködő megfogta az egyik asszony lábát, hogy tudassa: titkaik már nem titkok többé. A pórul járt gyilkosok ezt követően már jegyzőkönyvbe mondták bűneiket. 
– Összesen minimális nyolcvanhárom személyt hallgattak ki gyanúsítottként, ebből hetvenkét asszonyt és tizenegy férfit. Öt tiszazugi asszony – közöttük Fazekas Gyuláné, a bábaasszony – a gyanúsítások elől a halálba menekült, öngyilkos lett. A szolnoki Királyi Ügyészség tizenkét „arzénos” ügyben végül huszonnyolc személlyel szemben emelt vádat, akik közül kettő volt férfi. A megvádoltak közül sokan nem a gyilkosság elkövetőjeként, hanem bűnrészesként álltak a bíróság előtt, ugyanis a rendelkezésre álló bizonyítékok szerint az áldozatot nem maguk mérgezték meg, hanem a tettest vagy rávették az emberölésre, vagy a mérget adták a gyilkoláshoz. Többeket felmentett a bíróság a vád alól, de születtek elrettentő ítéletek is.
A teljesség igénye nélkül soroljunk fel néhányat a számtalan ítélet közül. Az első arzénes ítélet – mint már említettük – 1925-ben, a Tiszába dobott holttest megtalálása után született, amikor Bukovenszki Jánost kötél általi halálraítélték, de végül büntetését életfogytig tartó fegyházbüntetésre enyhítették. A második per – amikor már ország-világ tudta, hogy sorozatos gyilkosságokról van szó – 1929 decemberében kezdődött, aminek végén Holyba Károlyné (egy rendbeli gyilkosság miatt) és Lipka Pálné (három rendbeli gyilkosság, egy rendbeli felbujtóként elkövetett gyilkosság bűntette, és egy rendbeli bűnsegédi bűnrészesként elkövetett gyilkosság bűntettének kísérlete) életfogytiglant, Sebestyén Bálintné (felbujtóként elkövetett gyilkosság) 15 év fegyházat kapott. Köteles Istvánnét egy rendbeli gyilkosság bűntette miatt életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélték.

Az első halálos ítéletet Kardos Mihálynéra szabták ki 1930 januárjában, őt egy évvel később, 1931. január 13-án kísérték a bitó alá. Kötélen végezte Szabó Lászlóné és Csordás Bálintné, az ő nyakukba 1931. június 21-én vetették a hurkot. A kivégzésekről pontos feljegyzések maradtak fenn.
A szolnoki mérgezési perek során halálra ítélt Kardos Mihálynén ma reggel 7 órakor végrehajtották az ítéletet. A szolnoki fogház udvarán felállított bitófa alá két szuronyos fogházőr pontban 7 órakor kivezette Kardosnét. Dr. Kovács Géza törvényszéki bíró felolvasta a törvényszék ítéletét, amelyet úgy a tábla, mint a kúria jóváhagyott. Dr. Kovács Géza ezután a kormányzó végzését olvasta fel, amelyben a hozzá benyújtott kegyelmi kérvényt elutasítja és az ítélet végrehajtásának szabad folyást enged. Dr. Kronberg János ügyész felszólította az állami ítéletvégrehajtót, hogy teljesítse kötelességét. Kozarek állami ítéletvégrehajtó 7 óra 5 perckor végrehajtotta az ítéletet. Hét óra 10 perckor Kozarek jelentette az ügyésznek, hogy az ítéletet végrehajtotta. Hét óra 22 perckor Wintner Vilmos dr. és Halász Sándor dr. törvényszéki orvosok konstatálták a halált. Soós László református lelkész mondott ezután imát az elhunytakért. Kardosné az utolsó éjszakát a legnagyobb nyugalomban töltötte. A fogházőrrel nyugodt hangon beszélgetett egész éjjel. Nyugodtság az utolsó percben sem hagyta el. Utolsó kívánsága ez volt:
– Nagyságos urak! Csak addig kegyelmezzenek, amíg lányomat még egyszer láthatom.
Lányát azonban nem láthatta, mert az nem jelent meg a kivégzésen.

Utolsó szavai a bitófa alatt ezek voltak:
– Istenem, segíts meg!
Holttestét ma délben temetik el.” /Szolnok, 1931. január 13./
Ma reggel vették el a földi igazságszolgáltatás által kimért halálbüntetést a szolnoki fogház udvarán egymás mögött háromméternyire felállított bitófákon az arzénes gyilkos asszonyok. Reggel már fél hat órakor elfoglalták helyeiket a csendőrség, a rendőrség és a fegyházőrség által vont kordon mögött az újságírók és az egyéb polgári egyének, akik feszült figyelemmel várták az ítélet végrehajtását.
Pontban hat órakor megjelent dr. Borbély László törvényszéki bíró, dr. Kronberg János ügyész, dr. Elek István, dr. Halász István tisztiorvosok és dr. Dunszt Géza kórházi orvos. Az ügyész rendelkezésére Valzer Alajos fogházgondnok elővezetteti a halálra ítélt Szabó Lászlónét, akit két fogházőr ölben hoz ki, mert saját lábán nem tud kijönni. Dr. Borbély László törvényszéki bíró felolvassa előtte a halálos ítéletet, majd a Kormányzó leiratát, amely szabad folyást enged az ítélet végrehajtásának. Az elítélt teljes kimerültséggel, szótlanul hallgatta mindezt végig. Azután az ügyész felszólította az állami ítélet végrehajtót, hogy teljesítse kötelességét. Hat óra két perckor Kozarek átveszi az elítéltet, és hat óra négy perckor az ítéletet már végre is hajtotta. Hat óra tizenkét perckor az orvosok megállapítják a halál beálltát. Ezután Soós László református lelkész imát mond a meghalt lelki üdvéért.
Majd spanyolfallal elválasztják a felakasztott Szabóné bitófáját.
Ezután Kronberg ügyész elrendeli özvegy Csordás Bálintné elővezetését. Már az épületből kihallatszik a kétségbeesett, folytonos jajgatás. Két fegyőr karon fogva vezeti elő özvegy Csordásnét, majd dr. Borbély László törvényszéki bíró felolvassa előtte is a halálos ítéletet, valamint a kormányzói leiratot, mely szabad folyást enged az ítélet végrehajtásának. Azután dr. Kronberg ügyész az elítéltet átadja Kozareknak.
Kozarek hat óra tizenkilenc perckor a halálraítélt szakadatlan jajgatása közben megkezdi az előkészületeket. Ekkor még Barsi Lajos református hitoktató lép az elítélthez, hogy átadja lelkét Istennek, akinél még az utolsó pillanatban is van kegyelem. Ezután hamarosan elfullad a jajgatás, Kozarek tenyere elnémítja Csordásnét, aki megszűnt élni. Hat óra harmincöt perckor jelentik az orvosok a halál beálltát. Ezután Barsi lelkész mond imát az elhalt lelki üdvéért. Majd Kronberg dr. ügyész elrendeli, hogy a kivégzett két asszony holttestét kilenc órakor kell levenni a bitófákról.” /Szolnok, 1931. június 17./

Az ítéletek közül érdemes még kiemelni V. Takács Lajosné ügyét, akit első fokon halálraítéltek, ám végül – többek között idős korára (72 év) tekintettel ezt életfogytig tartó szabadságvesztésre változtatták. V. Takácsnéval együtt ítélkeztek Beke Mihályné ügyében is, akit végül 15 évi fegyházra ítéltek. Pápai Lajosné vádlottat azért nem lehetett elítélni, mert az eljárás alatt megőrült.
A Szolnoki Törvényszéken, vagyis első fokon egyébként hat asszonyt ítéltek halálra, vagyis három ítélet az eljárás során később enyhült, míg jogerősen heten – közöttük a két férfi vádlott – kaptak életfogytiglani fegyházbüntetést. Négy asszony tizenöt évre, egy nyolc évre vonult a fegyházba, míg az ügyész két személlyel szemben elejtette a vádat. Összesen tíz személy mentettek fel a vádak alól, mert nem sikerült egyértelmű bizonyítékokat szerezni a bűnösségükre. Amin nem is lehet csodálkozni – mondta dr. Varga Árpád –, hiszen a gyilkosságok és a vizsgálatok között nagyon hosszú idő telt el, így elvesztek a nyomok. Például a temetőben sok sírról azt sem lehetett kideríteni, pontosan ki nyugszik benne… Ahol csak a beismerő vallomásokra alapozhatott volna a bíró, sok asszony a tárgyalás idejére meggondolta magát, és mindent tagadott. És persze a kor bűnfelderítési technikája is messze elmaradt attól, amivel a 21. század nyomozói dolgozhatnak.
Sokan most azt kérdezhetik: végül mégis hány emberrel végeztek a tiszazugi asszonyok? Erre senki nem tud pontos választ adni. A legtöbb helyen az írások 162 áldozatot említenek. Varga doktor úgy véli, ennyi embert talán mégsem öltek meg, a 162 a gyanús halálesetek számát jelenti, tehát azokat, ahol felmerült a gyanú, hogy az illető mérgezés következtében halt meg. A vizsgálat során több mint negyvenöt hullát exhumáltak a nyomozást megindító névtelen levelek alapján és mindben találtak arzént, 41 esetben a halál oka kizárólag arzénmérgezés volt az országos bírósági vegyész véleménye szerint. Legalábbis a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Lapok, 1930. október 26-i cikke erről tudósította olvasóit.

Összegzésként Varga doktor a következőket mondta a világhírnévre szert tett ügyről:
– Tiszazugban a mérgezéses ügyeknek két gócpontja volt Nagyrév és Tiszakürt, jórészt annak is köszönhetően, hogy a nagyrévi és a tiszakürti bába testvérek voltak. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy ez a módszer nemcsak a térségre jellemző specialitás volt. Az itt kétségkívül tömegesen jelentkező mérgezéses esetekkel azonos időszakban az ország több megyéjében is történtek hasonló indítékból fakadó, hasonló módszerrel elkövetett gyilkosságok, például Berettyóújfaluban, Csökmőn, Kerkanémetfaluban, Vésztőn, Fajszon.
– A vádlottak döntő többsége egyszerű gondolkodású, szegény sorsú, tudatlan parasztasszony volt. Belőlük a korabeli „bulvár” sajtó kiszínezett tudósításai csináltak démonokat, lidérceket, boszorkányokat. Igaz ez a magyar, de még inkább a külföldi híradásokra. Az arzénes perekről szóló tudósítások kapcsán Szolnok igen gyakran szerepelt a világlapok címlapján, így például a New York Times-én is. A tiszazugi arzénes ügy időről időre visszatérő témát ad a médiának, és fel-feltűnik még napjainkban is a világlapokban.