TERROR ÉS MAGÁNTÖRTÉNELEM

2001-ben történt. Vége volt egy megbeszélésnek és visszaültem az irodámban az íróasztalhoz, hogy beleolvassak a hírekbe. A hírportál nyitóoldalán az azóta ezerszer látott kép fogadott: a World Trade Center New Yorki-i tornyából füst gomolyog és lángok törnek ki. Azonnal szóltam a kollégáimnak, és megkövülten néztük a képet, valaki azt mondta, ez olyan, mint a szarajevói merénylet, ilyen baleset nincs. Aztán hazamentünk, még szinte semmit sem tudva, keserű szájízzel. Mire hazaértünk, már minden csatorna ontotta a híreket, amit az óta mindenki ismer. Borzalmas, mondhatni apokaliptikus képek jöttek a New York-i utcákról, ahol 30-40 emelet magasságig kavargott a por, gigantikus és megközelíthetetlen törmelékhalmokon keresztül próbáltak menteni, szinte hiába, és az arcokon, – szokatlanul sok közelképen – ott ült a többé letörölhetetlen fájdalom. A portengert még az űrfényképek is megörökítették.

 

Másnap az egész Kertváros Utcai Iskolán (Pécs) teljes lehangoltság ült meg, sokan, nem túlzás ezt mondani, sokkos állapotban voltak, volt olyan kollégám és gyermek is, aki sírt. Semmi másról nem tudtunk beszélni, és mindenki teljes értetlenséggel állt a történtek előtt. Ez elképzelhetetlennek tűnt addig. Úgy véltük, a nyugati civilizáció központja mentes az ilyen eseményektől, ott ilyen nem történhet. Most rájöttünk, hogy milyen törékeny is, ami állandónak tűnik és milyen közel is van mindnyájunkhoz az, hogy mindenünk és életünk, vagy szeretteink élete, minden, amiért dolgoztunk, semmivé válhat. Azonban nem az anyagi környezet lerombolása gyakorolta a legdrámaibb hatást az iskola közösségére. A legnagyobb rettenetet az váltotta ki, hogy voltaképpen a világ rendjét éreztük legtöbben megingani. Gyerekek jöttek be a tanáriba és rémülten faggattak bennünket, tanárokat, hogy mondjuk meg, most mi lesz? Nekünk ezt tudni kell, mi vagyunk a felnőttek, mi vagyunk azok, akik mindig tudjuk, mi a megoldás, mi a helyes. Én magam is szívesen fordultam volna valakihez, hogy ezt a választ megtudjam. Mi, tanárok úgy éreztük, hogy nem leszünk képesek hiteles választ adni, azonban valamit tennünk kell. Kedden délután történt a tragédia, s kellett pár nap, hogy a sokk első hullámából magunkhoz térjünk: pénteken, a nemzeti gyásznapon tudtuk mi magunk is a saját szerény módján kifejezni a gyászt és a döbbenetünket. A tanítás vége felé lementünk az udvarra, mindnyájan. Háromszázhatvan gyermek és körülbelül harminc tanár. Kis közösség voltunk, mindenki mindenkit ismert – ilyen lehetett valaha egy kis falu. Körbe álltunk, koncentrikus körökbe gyermekek, tanárok, a kicsik belülre, aztán a nagyok kijjebb, a legnagyobbak legkívül, vagy 6-8 kört alkottunk, kissé szabálytalanul. Hihetetlen volt az egész jelenet, mert az a gyereksereg, akiknek sokszor hiába mondtunk bármit, akkor se volt hajlandó sorba állni, most egyetlen szóra, néhány másodperc alatt a beállt körülbelüli helyére. Elhangzott egy rövid megemlékezés, majd csönd volt, hosszú csönd. A négyszáz részvevő némán gyászolt, pisszenés nem volt, majd lassan visszaballagott mindenki az osztályába, ki-ki a helyére, vagy hazafelé indult. Nagyon szomorúan indult a tanév. Később is, hetek múlva is vissza-visszatért a téma: a gyerekek nem tudták igazán feldolgozni a történteket, ami nem is csoda, hiszen valójában senki nem volt erre képes a világban, és a sajtó ébren tartotta az érdeklődést, folyamatosan jöttek a hírek, először a mentésről, majd a gyászról, később a tettesek kézre kerítéséről. Majd később az újjáépítés, vagy az emlékmű körüli tervekről. A merénylet napjától elkezdtem gyűjteni a napilapokat, igazából nem is tudtam volna megmondani miért. Nem dobtam el egyik újságot sem, nagy halomba gyűltek, több hónapon keresztül mindazok a lapok, amelyek valamit írtak erről a drámáról. Aztán körvonalazódni kezdett egy terv bennem, már a következő nyáron, s amikor a következő tanév elkezdődött, megbeszéltem a kollégáimmal, hogy az első évfordulóról úgy emlékezzünk meg, hogy rakjunk fel a falakra egy emlékeztető kiállítást az újságokból, s kérjük meg a gyerekeket, hogy rajzoljanak, írjanak az eseményről és az esemény utóéletéről. Így is lett. A folyosón, tablókon sorakozott a sok újságkivágás, és a gyerekek a tanév első néhány hónapjában rendszeresen foglalkoztak a témával: rajzoltak, modelleket készítettek, festettek és írtak. Közben az történt, mindettől teljesen függetlenül, hogy az egyik osztály egy országos pályázaton vett részt az előző tanévben, s ennek az értékelése és eredményhirdetése áthúzódott a következő tanév elejére. A Civitas Alapítvány a Polgári Társadalomért hirdetett iskolai közösségek, osztályok számára egy olyan projektet, amelyben a saját iskola és a közvetlen lakókörnyezet, intézmény és fenntartó együttműködésével kellett 14 éves gyermekeknek elérni egy iskolai fejlesztést. A projektet P. Kovács Tiborné, a Pécs Város Érdemes Tanára címmel elsőként kitüntetett tanár vezette, ő volt osztályfőnökük. Második helyezést ért el az osztály az országos pályázaton indult száznál több pályázó közt. A díjkiosztóra meghívást kaptunk, és felutaztunk Budapestre, ahol is a Nádor-teremben volt az ünnepség, s az Amerikai Egyesült Államok Nagykövetsége adott fogadást. Akkor már hosszú ideje nem volt Budapesten amerikai nagykövet, Ms. Janet Garvey konzul asszony, a helyettes misszióvezető adta át a díjakat. A svédasztal mellett egymás mellé kerültünk és beszédbe elegyedtünk, aminek a vége az lett, hogy meginvitáltam őt Pécsre, legyen az iskola vendége. Garvey asszony elfogadta a meghívást, s abban maradtunk, hogy később egyeztetjük az időpontot. Így is lett. Az iskolában nagy volt az öröm, hogy ilyen prominens vendéget fogadhatunk, s hamar meg is fogalmazódott az ötlet: nyissa meg Garvey asszony az emlékkiállítást, látogatása alkalmából. Következő év januárjára sikerült megfelelő időpontot egyeztetni, s addig el is készültünk a kiállítással, befejeztük a projektet, amit a humanisztikus és kooperatív tanulásszervezést, komprehenzív, integráló pedagógiát nagy sikerrel alkalmazó iskolai közösség létrehozott. Garvey asszony magyarul köszöntött megnyitójában mindenkit, miután végignézte a tárlatot. S bár erős asszonynak tűnt, profi diplomatának, (2007-től Kamerunban képviseli nagykövetként Washingtont), mindnyájan láttuk meghatottságát és háláját: ilyen messzire hazájától is osztoztak a gyermekek és a felnőttek abban a gyászban, amit az Egyesült Államokban éreztek az emberek korábban a terrorcselekmény miatt. A konzul asszonyt leginkább az érintette meg, hogy az egyik gyermekkel a Pennsylvaniában lezuhant gépen utazó emberek hősiességéről beszélgetett, akik tudták, hogy meg fognak halni, s inkább a földbe vezették a gépet, leszerelve a támadókat, semhogy a lakott terület fölé jutva ott okozza a gép emberek százainak-ezreinek halálát. A pedagógiai folyamat, amit kényszerűségből, a tragikus világesemény hatására voltunk kénytelenek beindítani, befejeződött. Kezdetben azért fogtunk hozzá, hogy feldolgozzuk a gyermekek (és a magunk) sokkos érzéseit és a kiállításra való készüléssel, a projekt folyamán gyakorolt tevékenykedtetéssel, alkotások létrehozásával mindez a tárlaton és Garvey asszony látogatásával véget ért. Nemsokára kitavaszodott, bár ez az iskola számára nem sok jót hozott: el kellett hagyni az addig használt elöregedett épületünket, a szeretett iskolát Pécs Öreg-Kertváros negyedében, s el kellett költöznünk egy új, modern épületbe, amelyről a felelős vezetők akkor azt mondták: mindennel ellátott remek iskolaépület, ami csak 45 %-os kihasználtságú, s így bőven elfér benne két iskola is. El is fért. A World Trade Center helyén ma emlékmű és új épületegyüttes, az One World Trade Center áll, annak az összefogásnak az eredményeként, amelyet az amerikai nép mutatott a rettenetes terrorcselekmény után, a jövő számára örök mementóként. Az én emlékeimben így egyesül egyetlen történetté történelem és magántörténelem képeinek egymásutánja.

Author: Szolláth Mihály

A PR Herald főmunkatársa (1955, Kecskemét – Pécs – Budapest) 0036 30 511 10 10

Vélemény, hozzászólás?