Ahogy a profi kocsmai verekedők, ebben a nemzedékben is először a legnagyobb fényerejű, a teljes teret bevilágító lámpát verték le hogy elkezdődhessen végre a balhé. Mostantól bárkivel bármi megtörténhet itt. János halálában nem öngyilkosság, sem baleset vagy túlvilágba ivás nem játszott szerepet. Komoly felnőttes halál ragadta el.
Az első, aki szervi probléma következtében távozott: szívroham, – ami eddig csak a szüleink nemzedékével fordulhatott elő. Farkasok órája, mondták többen este, ahogy nyomott hangulatban némán és meg nem fogalmazható értetlenkedéssel tébláboltunk virrasztásra összegyűlve a Petőfi Irodalmi Múzeum termeiben. Megjegyzem ezt a farkasok órája kifejezést. Hajnali három és négy között, ezt jelenti, sok cikkben olvastam már, a szívroham akkor szereti izzó fojtogató vassatuit az álmodók védtelen mellkasára feszíteni.

Térey János legutoljára írt könyve - fotó az író facebook - oldala

Térey János legutoljára írt könyve – fotó: az író facebook – oldala

János halálra írta magát. Nem zabolázhatatlan egzaltált szenvedély hajtotta. Pontos, fegyelmezett ember volt. A temérdek fölvállalt feladat. Hogy lehet, méltatlankodik mély indulattal egy régi barát hangját suttogóra fogva, hogy ebben az országban egy ekkora tehetségnek pénzgondjai legyenek?! Hogy mindenféle irodalmi különmunkákkal legyen kénytelen családját s magát fenntartani?

A PIM lépcsőháza, emeleti előadóterme telve. Egy külső teremben vászonra kivetítve lehet követni a benti felolvasásokat. Egy harmadikban további tömeg tévéképernyőn keresztül figyel. Én egy negyedik teremben álltam, Ady halálának dokumentumai közt: holt vonásait rögzítő gipszmaszkja, fotók nyugodt szép teteméről, utolsó papírra vetett életnyomai sorakoztak didaktikus rendben a falakon. “Sírja mellett pályatársai, Móricz Zsigmond, Babits Mihály és Jászy Oszkár mondtak beszédet” – suhan át a tekintetem egy soron. A százévvel korábbi kollektív gyász és a mostani egymásracsúsznak. Babits, Móricz és más pályatársak bent ülnek épp a megközelíthetetlenül zsúfolt teremben, vagy a folyosón, a lépcsőház fokain. Poós, Peer, Ficsku, Berg, Németh, Garaczi, Bán, Kepes, Péterfy, Cserna, Kemény és Kemény, meg még rengetegen, akiket lusta lettem leírni ide.

János életre írta magát. Két tárlóban másféltucat könyv. Korai vékonypénzű, önmagakereső bizonytalan borítójútól a kiérett, csúcsra érkezett pálya magabiztos megjelenésű példányáig, az összes. Ismertem őket, de most mégis megdöbbent a mennyiség: regény, dráma, versek és fordítások. Közben egy darabig esszészerű cikkek, értekező szövegek. Írásaival fúrta a valóságba bele magát, hogy ott állva a barátok, írókollégák, színészek és rajongók tömegében, az ítéletszerűen kimondható kegyetlen mondat: “az életmű lezárult”, egyben azt is jelentse: “megkerülhetetlen”. Lustán áramlik az este. A terem mikrofonja mögé négy-ötpercenként új felolvasó lép. Jánostól hozott kedvenc versek, szövegrészletek hangzanak el, nekem is van, illetve lenne a Protokollból. Más saját szöveget hoz ajándékba vagy hálaképpen.

Tudod mi lehet most a legérdekesebb? – súgja egy közös barát amikor a felolvasás mászkos és halk mormogása elfáraszt, s aki Jánost régebbről, jobban ismerte nálam. A napló! János minden nap írta. Benne van az elmúlt negyed század minden mozzanata. Olyan alaposan és pontosan vezette, hogy ha visszakérdeztem, dátum szerint volt képes annak a napnak a történéseit felmondani.

Az első sorban ült végig Artemisz, a veszteség nehéz gondolatai után minden következő vele és a gyerekekkel foglalkozik. Túl kicsik. Számukra az apa a vitrin kötetei lesznek, meg egy legenda, ami átszövi majd az elkövetkező éveket. Erősnek látom a vadonatúj özvegyet, olyannak akire nem hiába pakol ekkora terhet a sors. Elbírja majd, bár a súly, súly marad.

Pár óra múltán már ott állt Artemisz a kapualjban, a két ember magas duplaszárnyú üvegajtó előtt. Halkan duruzsolva beszélgetett egy közeli hozzájuktartozóval. Derűje volt, aminek örültem. A felolvasásokkal teli búcsúest lement. Macskakő, faragott kőoszlopok sora. A reprezentatív lépcsőház közben kiürült. Gyerekként ezen a kapualjon siettem át nap-mint-nap az udvarról megközelíthető balszárny restaurátorműhelyébe, ahol anyám dolgozott. Ma étterem. A lépcsőház fényei megfogyatkoztak. Robi, még ott hátul is, tudja, aztán hozza be a kulcsokat legyenszíves – csattan fel egy hang. Az üveges nagyajtó mellett mécsesek hevernek a földön, sok közülük kihunyt. Fölöttük János állványra emelt képe, szép komoly fekete-fehér fénykép keretben. Ez áll szemmagasságban. A rávetülő fény János intelligens kézfejét emeli ki a fotón, meg az arcát, amin csillapíthatatlan huncut mosolya sugárzik. Artemisz itt áll most, túl az est érzelmi hullámzásain. Robi, a szürkeinges férfi bennfentes passszal, féltucat kulcscsomóval a nyakában húszcentis antik kulcsot fordít rá hangosan a zárra, ellenőrzésképp lenyomja a fénylő rézkilincset. Vége.

Számomra most is Németh Gábor a legpontosabb immár kint, bölcsészifjúságunk presszója, az Ibolya teraszán. Meleg este ölel. Visszaidézni sem tudom a hibátlan szófűzést, amivel Gábor meggyőz, hogy a fennmaradt szövegek érvényességének ereje, a János regényeiben megragadott valóság képe és igazsága annyira erős, hogy azokon át a fizikailag elvesztett személy mégiscsak sugárzóan jelenvaló marad. Jánossal megtörtént ez a csoda. Nem veszett el, csupán behatárolódott. Ki tudja most mi lesz a félbemaradt Debrecen-regénnyel, ami nagy lendülettel végzett kutatások révén János egykor volt családja históriáját kívánta a számára harcos-ellentmondásos érzelmekkel megélt szülőváros történetébe illeszteni. Tudod, meséli Gábor, az én nagyapám az Arany Bikában volt szakács, János nagyapja pedig ott kártyázott esténként. Sokat és kedvtelve fantáziáltunk e két felmenő egykori viszonyáról, egy bizonyos hidegtálról, ami vélhetőleg összekötötte őket.

Egy órája már hogy udvariasan behajtottak minket a teraszról is, mialatt apránként elszivárogtak a gyászolók. Már csak Garaczival ülünk hideg fényben. Üres lett az utca. Keressük még, hogy lehetne ezt az állapotot, amiben a ma összejöttek mindegyike pár napja egy koradélelőtti hírtől kerültünk, megragadni. Vagy megszabadulni tőle. Maradt még négy-öt korty a viceházmesterből. A helyiséget besugárzó óriásképernyőn két fiatal, testükre liánként kapaszkodó tetoválásokkal díszes inas férfi egy nyolcszögű ketrecben hangtalanul és keményen üti egymást. Végül az egyikük kezét egy öltönyös magasba emeli, a másik a képből bosszús arccal balra kifordul.

 

 

 

*

forrás: Bojár Iván András facebook-oldala, amely a linkre kattintva megtekinthető