Minden évben január 27-én tartjuk a Holokauszt Nemzetközi Emléknapját. Ebből az alkalomból olvashatják BOJÁR IVÁN ANDRÁS írását Budapest ostromáról, egy bérház lakóinak akkori életéről a pincében, emberek védelméről és másokért való kiállásukról, egy szerelemről, majd a végkifejletről.

A Fő utca az ostrom végén - a képet Ungváry Krisztián bocsátotta Bojár Iván András rendelkezésére

A Fő utca az ostrom végén – a képet Ungváry Krisztián bocsátotta Bojár Iván András rendelkezésére

Klárika szőke volt, dús és kékszemű. Tizenhét éves, érett a szerelemre. És zsidó. Ezerkilencszáznegyvennégy karácsonya óta immár nemcsak ő és édes szülei, Adlerék a másodikról, voltak a szenespince lakói, de a Fő utca 79 egész lakossága. Addig a szomszédok csak hébe-hóba telepedtek meg légiriadó idején a pincében, hová a ház légóparancsnoka, szeretett nagyapám, Dr. Sztankay András, a szemközti görögkatolikus templom pásztora terelte ilyenkor sietve a nyájat.

Kiterjedt gyülekezet gazdája volt. Egész Dunántúl ehhez a kis egyházhoz tartozott. Igaz, a görögkatolikusok, ezek a pápa alá bekéreckedett ortodox keresztények, keletről eredtek: Kárpátaljáról, Erdélyből, Felvidékről. Ma is jobbára a Nyírség, Szatmár, Zemplén, Borsod meg Hajdúság lakói. Vasban, Zalában elvétve élnek. Budapest persze sokakat felszívott a keleti végekről, akik aztán szívesen költöztek a templom környékére, de vasárnap a nagymisére messzebbről is jöttek: Óbudáról, Sasadról, a Svábhegy oldalából. Pesten a Rózsák tere, Budán ez a Bem térhez közeli, a Királyfürdő szomszédságában szerénykedő templom fogadta őket már 1940 körül is, mikor egy nyári vasárnapon a rádió déli híradása bemondta: a parochiára kandidált egyházfiak közül épp az én akkor negyvenötéves, nyolcgyermeket nemzett s a Rózsák tere káplánjaként működő nagyapám nyerte el a szolgálatot. Hatalmas büszkeség járt a megtiszteltetés nyomában. Az apró Lácacséke egykori fia, ki utóbb Ungvár és Munkács egyetemein jutott el a nagydoktori rangig, immár a kötelezően nőtlen püspöki cím utáni legmagasabb, ám családos méltóságot nyerte el. Parochus lett, püspöki helynök Budán! A beiktatási ünnepségről készült fényképeken hosszan kígyózó elegáns asztal körül ülő derűs társaság, köztük a főváros főpolgármestere, azon a forró napon még nem tudhatta hogy a következő harminc évre nagyapámnak kiutalt őrhely a legnehezebb szolgálat helyszíne lesz. Alig pár év telt el, hogy pásztori szolgálata nemcsak szorosan vett híveire, a görögkatolikusok idevetődött nyájára terjed ki majd, de a templom környékén élő, vagy a görögkatolikusokkal így-úgy családi kapcsolatokra jutott zsidókra is.

Klárika szőke volt és szüleivel közösen egy szénrakás mögött rejtőzött a pincejárat legmélyén az októberi nyilas hatalomátvétel óta. Nagyapám ezt megelőzően is szakmányban gyártotta a hamis keresztleveleket. A betérés, ami a negyvenes évek elején még előfordult, Magyarország márciusi német megszállása után már végképp semmit nem ért. Az oroszok Karácsony délutánja óta szakadatlan lőtték a várost. Budapest népe kazamatákban élt. Adlerék társasághoz jutottak, s ha előfordultak is antiszemita szomszédok, a család elfogadottságát a lakók között, védelmüket járőrözések idején, nagyapám jelenléte szavatolta. És nemcsak ők voltak bujtatott házbeliek. Más zsidó család is élt a Fő utcai házban, a környékről is keveredtek ide. Meg hát volt néhány katonaszökevény, köztük a nagybátyám, Laci bácsi is, akit szintén a hatalmas szénrakás takart el heteken át a külvilág elől.

Január közepén vált élessé a helyzet. Tizenhetedikén az oroszok „elfoglatákfelszabadítottákmegszállták” Pestet. Előrenyomultak a Dunáig. A város pompás hídjai ekkor már a nagyméltóságú önjelölt hazafi, Szálasi Ferenc engedélyével egytől egyig a folyóba rogytak. Buda legpokolibb harcai a Várban és annak szűk környezetében, például a Vízivárosban folytak, egészen február közepéig. Házról házra, olykor lakásról lakásra haladt a front a Krisztinaváros és a Duna közt. A nép kucorgott és rettegett a föld alatt. Félt, hogy utolsó élelmét is elviszik, félt hogy a nők becsületét, a bujtatott nagyfiút, az életüket. Többször ment át a front a Fő utcai házon is. Érződött, hogy ez a végjáték már, a környéken éjjel-nappal ropogtak a fegyverek. Egy tisztaegű téli napon, szabadságvágyó nagybátyám, Laci, előmerészkedett. Ismerte a házat, otthon volt minden zugában. Elhatározta, valahogy feljut a tetőre, lopva körülnéz, tájékozódik a környékbeli helyzetről. Ám ahogy felhajtotta a tető padlásablakát, féltucat mogorva vascső meredt rá és pattogós német vezényszavak utasították vissza. Ekkor derült ki, hogy egy német szakasz beszorult a házba, fel a tetőre, a környéket megszálló oroszok miatt már nem tudnak vagy féltek elmozdulni onnan.

Két középkorú tiszt és négy-öt ifjú közlegény alkotta a csoportot. Jelenlétük a házban történelmi léptékkel rövid idő volt, de családok sorsa dőlt el velük ott akkor. Később a nagyapám kereste föl őket reverendában. Szót találtak. Pár nap alatt a beszorult németek és a föld alatt hetek óta élő házbeliek élete összefonódott. A harcosok éppúgy rettegtek, mint a lakók. A nyugalom röpke óráiban otthoni életükről beszéltek, képeket mutogattak asszonyról, hátramaradt német kisgyerekekről. A haláltáncos végállapot, hangulat felgyorsította az életigényeket. Tán maguk sem tudták, vagy jelentősége nem volt többé a kijózanító körülménynek, hogy mennyire mást képviselnek az épp lángolva égő világban, az egyik ss-katona és az Adlerék aranyloknis Klárikája végzetesen egymásba szerettek. Közben a front rendületlenül hullámzott ide-oda. Volt, hogy részeg muszka tépte föl a pince ajtaját: kormosra maszatolt arcú nagymamámat és a ház asszonyait Kárpát-aljáról származó ruszin, oroszul kiválóan tudó, a hajdani Stankaninec-ből Sztankayvá lett nagyapám mentette meg magasra emelt kereszttel, reverendában a nyomakodó katonák elé állva. A davajgitáros muzsikok pedig csaprészegen rogytak a földre, áldást kérve maguknak a káromkodó pópától.

Klárika eltűnt a pincéből. Fölköltözött a ház felsőbb szféráiba. A bombatámadások során a mélység dohos falai közt szűkölő szülők félték is, örülték is, ha lányuk repülőgépzúgás, becsapódó s a házat megrázkódtató robbanások közepette egy harmadik emeleti lakás ágyában folytatott szakadatlan szerelem során pusztul el. Egy délelőttön aztán Klárika előkerült, sárgahajú csapzott nagykamaszt húzott magaután, Johannt, kinek zubbnyából vékony nyakkal kimeredő fején két riadt szem cikázott. Tisztelendő úr!, tisztelendő úr! – kérlelt Klárika. Adjon össze bennünket! Szeretjük egymást Johannal, szeretnénk összeházasodni. Gyereket akarunk, családot. A nagy télikabátjában kalapjában elvesző Adler úr és apró felesége szégyenkezve húzódott félre. Kevesebbek voltak annál, hogy a történelem és a szerelem egymásnak feszülő erői közt rendet tegyenek. Kárika, megbolondult? – próbált a józanság talaján maradni a nagyapám. Látja, mi van körülöttünk, teljes az őrület. Várjuk meg legalább az ostrom végét! De Klárika hajthatatlan volt, könyörgött, követelőzött. Csak a pillanatnyi nyugalmat megtörő újabb harci helyzet menthette ki nagyapámat, hogy megszökjön a nagyakaratú ám az élet bonyolultsága iránt kötelezően vaksi szereleméhes nagykamasz követelése elől.

Klárika és Johann soha nem lettek házasok. Pár órával később az oroszok újra előrenyomultak. Az offenzíva immáron általános eredményt ért el: a németek végleg kiszorultak a Bem tér környékéről. Johann és szakasza a két tiszttel együtt újra felszorult a tetőre. Feszült várakozás kezdődött. A ház már orosz fennhatóság alatt állt anélkül, hogy az új gazdák tudtak volna a tetőn rekedt ellenséges szakaszról. Másnap hajnalig legalábbis, amikor a németek talán kimerülve a reménytelen várakozástól, talán kétségbeesett félelemből, talán beléjükvert kötelességtudatból, tüzet nyitottak a Bem rakparton vonuló orosz katonai menetoszlopra. Tetőn kialakított tűzfészkükből fájdalmas veszteséget okoztak az ellenségnek úgy is, hogy tudták, nekik innen kijárásuk többé sose lesz. Miután az utolsó töltényüket is ellőtték, az oroszok fölmentek értük. Lehozták a németeket az utcára, s mialatt Klárika a szülei nyugtató ölelése közepette ordítva zokogott, Johannt és szakaszának maradékát rutinos gyors sortűzzel a Dunába lőtték. Anyám és a gyerekek nem lehettek jelen. Csak később mondta el nekik nagyapám, hogy a folyóba zuhanó testek távozó lelkeit bűneik alól még sikerült neki távolból feloldoznia.

Adlerék pár héttel később apró bőröndbe feszegették mindazt mi életükből megmaradt. Palesztínába távoztak. Senki nem hallott felőlük azóta sem.

(Bojár Iván András

*

Bojár Iván András művészettörténész író, publicista legutóbbi műve a Nagy Káli könyv, a linkre kattintva megtekinthető.

Bojár Iván András művészettörténész, író publicista - fotó: est.hu

Bojár Iván András művészettörténész, író publicista – fotó: est.hu