BOJÁR IVÁN ANDRÁS írását olvashatják  az 1987-es január eleji nagy havazásról, annak hangulatáról és egy találkozásról.

Síri csend ült a városon. Csak csizmák alatti puha ropogás hallatszott a magasra emelt hófalak között. Még az emberi beszéd is elenyészett a mindent ellepő fehérségben. Átázott Alföldi bakancsban vágtam át a Mártírok útján, hol ekkor még villamos sem járt. Egy könyvért igyekeztem, amit a hosszú és unalmas út antikváriumában rakattam el jobb időkre. Fizetésnap volt, tárcámban 3200 friss forint lapult. Kilencvennyolcat kellett volna otthagynom egy keletnémet Vermeer van Delft albumért.

Bojár Iván András művészettörténész, író, publicista - Fotó: Hajdú D. András

Bojár Iván András művészettörténész, író, publicista – Fotó: Hajdú D. András

Harmadik napja hullottak a hideg fehér pihék. Földet érve egymáshoz tapadtak, s lassan vastag réteg terült a városra, betemetve minden csúfságot, amit ezek az évek Budapest arcára hordtak.

Este is erre jöttem. Zitához mentem akkor. Érte jöttem le a Sashegyről, miatta tapostam nagyokat, olykor combközépig merülve az éjszakai friss hóban. Zita a szüleinek Héra-égővel felforrósított sárga cserépkályhás lakásában várt. Belépve, az arcomon széles vörös foltok gyúltak és a meleg letaglózott: álmosan dőltem el a nappalit uraló bársonykanapén.

Mentem tehát át a Mártírok útján megint. Elhagytam Fürst és Sallai mártíromsága, az egykori budai gyűjtőfogház hűlt helyét, melynek vidékéről az akkori tankönyvek még gondosan elhallgatták, hogy egyben a helyi ’56-os ellenállás, a Lövőház utcai Szabó bácsi, meg a 18. születésnapjáig halálos ítéletét beváró Mansfeld Péter mártíromságának helyszíne is. Egy lélek nem volt sehol, villany is alig égett az ostornyelek végein. A hó csinált fényt csupán, mintha nappal lett volna, olyan tisztán lehetett kivenni minden részletet. Gallérjai közé szorult zord sötétkabátos alak húzott el mellettem tompa léptekkel. A Május 1 mozinál jobbra fordultam egy folyosón, majd a Szász Károly utcánál balra. Valahonnan messziről, Pestről talán, panaszos mentővíjjogás hangja jött át érintetlenül. De semmi más. Néma volt az utca. És néptelen. Az antikváriumot zárva találtam. Kerestem a kirakatban a kiszemelt albumot. Reméltem még nem adtak túl rajta. Kissé megbújt egy 17. századi metszet mögött. Megnyugodva fordultam vissza a Moszkva tér felé, hogy majd holnap, ha majd Zitától eljövet reggel újra nyakamba veszem a várost, közvetlen nyitás után elhozom.

S ahogy térültem, az embermagas hófal tövén egy ülő embert vettem észre. Csendes kifagyott halottat. Kalapban, sálban, vastag posztókabátban ült időtlen mosollyal. Erős hatvanas férfi volt. Nagytestű, nem az a fajta, aki véletlenül megfagy egy nagyváros közepén. Most mégis itt ült békésen. Kalapja karimáján, vállán, gallérján, ölében és kinyújtott lábain fehér hó ült tíz centi vastagon. Teste kissé besímult a háttérbe. Negyed óra még és az embert teljesen bekebelezi a végtelen porcukor. Dermedten álltam előtte. Nem szoktam halottak látványához. A helyszín, ez a hirtelen elhagyatottá vált, máskor hömpölygő autó és emberáradattól zajos belvárosi út, most mintha valami bizalmas magánügybe vont volna bele. Ez alkalommal csak nekünk kettőnknek, a halottnak és nekem volt dolgunk egymással, s erről a néma megállapodásról senki más nem tudott. Néztem a mosolyát, és a halott házfal tövére szegezett üres tekintetét és úgy éreztem, ismerem. Meg azt, hogy mindez jól van így.

Nem tudom mennyi idő telt el. Némán beszéltünk. Megvártam, míg végleg belepi a hó. Aztán nem volt dolgunk egymással többé. Összehúztam a pufidzsekit magamon és a szorgos kezek vájta folyosókon visszasiettem a Kohó és Gépipari Minisztérium kietlenül ronda tömbje előtt, vissza a Moszkva tér felé. Ott halk morajlás, letiport havon bucskázó emberek beszédfoszlánya fogadott. A szűz havat kipuffogóikból mocskoló, kétségbeesetten köhögő buszok. Visszatértem a semmiből. A sehová.

(Bojár Iván András)

*

forrás:
Facebook – Fény – Kép – Regény

*

Bojár Iván András művészettörténész, művészeti szakíró életrajza:
1993: Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, művészettörténet szak. 1996: Suvenir-díj; 1997: Tell Vilmos-díj, MTV Képzőművészeti Szerkesztőség; 1998: Magyar Lajos-díj, Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MUOSZ); 1999: Ezüst szög-díj. 1981-1982, majd 1986-1989 között kisegítő, majd asszisztens a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárában. Részt vett a Magyar Narancs című lap alapításában (1989), majd főszerkesztője volt (1990-1991). 1994-ig képzőművészeti és filmkritikákat, riportokat, politikai interjúkat írt a lapba. 1989-től dolgozott a Magyar Rádióban, a Szabad Európa Rádióban, a Tilos Rádióban, rendszeresen publikált kulturális és művészeti tárgyú munkákat különböző napi-, heti- és havilapokban. 1990-től különféle televíziós csatornák részére szakértőként, szerkesztőként és műsorvezetőként egyaránt vállalt megbízásokat. 1992-től a Café Bábel című társadalomtudományi folyóirat művészettörténeti és vizuális szerkesztője. 1992-1997 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola film tanszakán művészettörténetet tanít óraadóként, majd adjunktusként. 1998-ban megalapította az Octogon architecture & design című lapot, aminek főszerkesztője is. Kortárs művészeti és építészeti kiállításokat rendez. (Forrás: artportal.hu)

Főbb művei:
Új magyar építészet (kiáll. kat.), 1998
Preisich Gábor (monográfia),
Építészek-Vallomások, Budapest, 1999
Virág Csaba (monográfia),
100 ház Budapesten a kilencvenes években, Budapest
Kortárs magyar építészet, Budapest.
Nagy Káli könyv (2015)

 

Bojár Iván András – Darabos György: Nagy Káli könyv bemutatója: