Czukor Samu kijárta azokat az iskolákat, amelyeket még boldog öntudatlanságban választott, de választása elvéről nem tudott volna számot adni, legfeljebb az érdeklődés szót mutathatta volna fel magyarázatként, de az senki sem kérte. A múlt kusza, életfa-tenyészetéből azonban valami új sarjadt, valami ismeretlen erő bontakozott, mely átrajzolta a világ értelmességébe vetett hitét. Az érzés csontvázig csupaszított értelmét új érdeklődési körnek mondaná valaki, aki nem ismeri a szív rejtett útjait, és kedveli a száraz szavakat. 

Czukor Samu fejébe vette, hogy intézményes úton fogja a Nagy Mestert tanulmányozni, hogy végre a kinn és a benn összhangba kerüljön. 
Barátnőjével többször átbeszélték ezt a különös vágyat. Czukor Samu ilyenkor úgy beszélt, mint aki tartalommal tölti meg a nagyon értékes időt, Tacskó Gabriella pedig hallgatta, és ahol tudott, mélyített rajta. Megértette, időnként áldozatot kell hozni, azt azonban nem tudta, miért mindig neki kell meghozni. A száraz tények azt mutatták, Czukor Samu ideje nagy részét egy messzi városban fogja tölteni, és ha Tacskó Gabriella látni akarja, a két pont közötti távolságot neki kell majd megtenni.

Travis Huggett fotográfiája

Ez neked is a nagybetűs út lesz – vigasztalta Czukor Samu, de Tacskó Gabriella egy kevéssé fennkölt tényezőre, az útiköltségre gondolt.

Czukor Samu ezért csináltatta meg Tacskó Gabriellának a hamis utazási igazolványt, amelyen az alkonyi éghez hasonlatos halványlila körpecsét kapta a főszerepet. A vezető azonnal láthatja, igazi okmánnyal van dolga. Tacskó Gabriella nem tudta, a sziddhártha-tekintetű vezető lát-e valamit a violaszín pecsét alatt, látja-e a hónalj alá csapott Mahájána-szútrákat, de amikor másodszor szállt fel, hogy megtegye az utat, nyomatékosítani akart, és egy kicsit játszani.

Nem ment hátra az ülésekhez, de senki sem szólt rá, mert vannak megszentelt pillantok. Ott állt rázkódva az első ülés mellett, de a kanyarban azért mindig leült. Amikor a sziddhártha-tekintetű vezető megkérdezte, nehéz-e ilyeneket tanulni, mert mégiscsak észrevette a kilógó könyveket, és a pecsét alatt az intézmény nevét. Tacskó Gabriella akarta, hogy a sziddhártha-tekintetű kérdéseket tegyen fel, amit az nem tudhatott, mégis kérdezett. Tacskó Gabriella pedig válaszolt.

Ha az embert érdekli, amit tanul, akkor nem olyan nehéz, bár vannak szárazabb részek, ilyen például a… Ezt a szót senki nem tudta kiejteni, de nem is volt rá szükség.
Érdekesek ezek a keleti vallások, meg jobbak is, mint mi, keresztények vagyunk. A sziddhártha-tekintetű mondta ezt félig nevetve egy nagyobb kanyarban, és Tacskó Gabriella visszamosolygott.
A vége mindkettőnek ugyanaz – mondta szárazon.

Pár kifejezést meg kellett volna még beszélni, de a felszállóktól nem lehetett, később meg nem volt rá alkalom. Tacskó Gabriella nem tanulni ment, mégis minden útra kelés előtt nem keveset olvasott a Mesterről. Tőle nem olvashatott, csak azt olvashatta, amit mások olvastak róla, de most ez is elég volt.
Dobogó szíve és ideges nevetése ellenére mesélt a tudás megszerzéséről. A hosszú hetek alatt közel kerültek egymáshoz a sziddhártha-tekintetűvel.
Útközben halkan szólt a kereskedelmi rádió. Egyik vezetett, a másik nézte a végeláthatatlanul hosszú utat, meg a sziddhártha-tekintetű kezét a kormányon, és egy pillanatra megértette, mi a szenvedés.

A sziddhártha-tekintetű az egyik út során elismerte Tacskó Gabriella erőfeszítését, hogy idősebb korban is lehet még tanulni, az ő felesége is levelező szakon végezte a tanítóképzőt, és pont ezen a járaton ismerkedtek meg egykor. Pont ott állt ő is, ahol most Tacskó Gabriella. Az ébenfekete sziddhártha-szem lassan közönséges szürkévé változott.
Tacskó Gabriella egyre ritkábban utazott, és Czukor Samu sem törte magát, ezért a tudás egyre kisebb lett, majd visszahullott oda, ahol mindig is volt, a nagy büdös semmibe.