Élt Magyarországon, közelebbről Budapesten egy radikális történész, akinek életében egyetlen egy összefüggő monográfiája sem jelenet meg. 15 éve halott, idén lenne 80 éves. Sokrétű és gazdag életművéből – amely felölelte a legutóbbi viharos másfél évszázadot –, csupán két momentumot emelnék ki, az alábbiakban a nemzettudattal és a jobboldaliság megértésével foglalkozom.
Szabó Miklós

Szabó Miklós elsősorban eszmetörténész volt, munkáiban az emlékezet, a mítosz és a politika kapcsolatát kutatta, majd szembesítette őket a valósággal, mert hitte, hogy a történelem feladata a nemzeti önismeret kialakítása.
A rendszerváltás idején voltaképpen már búvópatakként fel-felsejlett, hogy az 1945-ben sírba tett neobarokk kísért újra környékünkön. Környékünk alatt nemcsak Magyarországot, a magyarságot, de az egész posztszovjet régiót értem: a „nemzet reneszánsza” és annak meglehetősen giccses vadhajtásai nem magyar kuriózum, gondoljunk itt a környező népek ködképes ön- és múltképére – és itt most nem feltétlenül a dákoromán elméletre vagy a bosnyák piramisokra gondoltam csak.

Ezt a kísértetjárást Szabó Miklós két tényezővel magyarázta: elsősorban a baloldaliság, mint olyan végletesen kompromittálódott a régióban és a világon egyaránt. Nem felejthetjük el, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a múlt század nyolcvanas éveiben tombolt legerősebben a neoliberális, tehát jobboldali ellenforradalom, amire a baloldali „harmadik út” válasza egyszerű marketingfogásnak bizonyult és nem átgondolt stratégiának.
A baloldaliság ráadásul nálunk, elsősorban a megvalósult gyakorlat és nem az elmélet kritikáját jelentette. Szabó Miklós is, mint megannyi kortársa, szintén a „megvalósult szocializmust” támadta, de minduntalan sietett hozzátenni: Kádárban nem a baloldalt utasította el, hanem a rendszer jobboldali tendenciáit (paternalizmus, autokrácia, „bizancizmus”).
A Kádár-rendszer „ideológiája” Szabó véleménye szerint két tényezőből tevődött össze: a történelem tagadásából és az apolitikus magatartásból: „a rendszer békén hagyott, ha békén hagytad a rendszert”. A történelem tagadása szerinte abban nyilvánult meg, hogy a Kádár-rezsim nem tudott mit kezdeni a történelemmel, sem annak (poszt)sztálinista értelmezésével. Így valósulhatott meg, hogy a magyar történelem (visszatekintve is) legliberálisabb évtizede a múlt század nyolcvanas éveire esett.

Visszakanyarodva témánkhoz: a neobarokk kísértetjárást indokolhatta az előző rendszer bukása és tökéletes csődje, de nem indokolja töretlen népszerűségét. Minderre Szabó válasza a következő: a nemzettudat problémája. Maga a nemzet már önmagában érdekes modern jelenség, kialakulása és kiterjedése-kiterjesztése a hagyományos társadalom eltűnésével és a polgári társadalom megerősödésével hozható összefüggésbe. A középkorban a nemzet kizárólag a nemesek összességét jelentette csak a XIX. században vált a nép, nemzet és állam egységgé (már ahol). A nemzettudat közösséghez tartozást jelent, sajátos mindenkire egyenlő erővel bíró tudatforma, élményszerűen megfogható – legyen szó akár az István a király rockoperáról, akár az  Üvegtigrisről – mindenkinek ugyanazt jelenti. A társadalom kooperatív oldalát emeli ki, a társadalom osztályszerkezetéből, munkamegosztásából, rétegződéséből, kulturális szintjéből való konfliktusait pl. osztályharc elkeni. – A jelen kormánynak nem hiába a „nemzeti közép”, a „nemzeti együttműködés” a filozófiája.
A fentebbi gondolat csapdája a következő: korunk uralkodó doktrínája a neoliberalizmus, ami mindent, de mindent kizárólag erőforrás(-menedzsment)ként képes értelmezni. Gazdasági válságok és nehézségek idején a nemzeti önértelmezésből kiinduló fentebbi álláspont a „nemzet testéből” kivetendőnek, feleslegesnek, élősködőnek, etnikai alapon kriminalizálhatónak bélyegezhet meg leszakadó vagy leszakadt csoportokat. Erre a szomorú tényre Szabó már 1993-ban figyelmeztetett!

MEGÉRTENI A JOBBOLDALT, AVAGY KÖZBESZÉD LEGENDÁRIUMBÓL
Elérkeztünk gondolatunk második részéhez. A mai jobboldal a posztkommunista – sajnos nincsen jobb kifejezés sem a ’90-es évek sem napjaink ellenzékére sem, hiszen elsősorban még mindig a közös múlt, semmint a közös jövő igézete köti őket össze, tisztelet a néhány markánsan újbaloldali, anarcho-demokrata képződményeknek – történelemtagadással szemben erős történelmi mítoszban gondolkodik és mítoszban is fejezi ki önmagát. Itt most elsősorban nem az ízléstelen Holocaust- Turul- és Trianon-emlékművekre gondolok, az csak a fecsegő felszín. Idézem: „A köztársaság címerére helyezett korona jelzi, hogy a mai magyar állam szorosan kötődik azokhoz az évszázadokhoz, amelyekben a Trianonban elcsatolt területek Magyarországhoz tartoztak. Jelzi azt is, hogy a koronás címer mellett szavazók inkább érzik az új magyar államot a két világháború közötti <király nélküli királyság>, mint a problematikus és nem teljesértékű demokratikus kísérletek utódának. A Kádár-rendszer felszámolása nélkülözi a republikanizmus fiatalos pátoszát. A koronához ragaszkodók viszont nem merik vállalni a korábbi monarchiát. A harmadik magyar köztársaság története a még mindig befejezetlen rendszerváltás történetét jelenti. Érzelmi viszonyunk az új köztársasághoz a rendszerváltás lezárulása után fog csak kialakulni.”
A magyar politikai kultúra amúgy is szereti önmagát képekben és elődökben kifejezni, bővebb vagy tömörebb politikai programokat vagy téziseket sokkal inkább helyettesít és még inkább orientál, ha Kossuth vagy éppen Széchenyi mellett tesszük le a voksot. A probléma Szabó szerint akkor kezdődik, amikor társadalmi és gazdasági problémákat csak és kizárólag a nemzeti önértelmezés narratívájából, meglehetősen nagy érzelmi többlettel próbálunk megközelíteni szakpolitikai érvek helyett. De idézzük őt magát, milyen tendenciákra és veszedelmekre hívta fel nem sokkal a halála előtt a figyelmet: „…a magyar jobboldal is az antifasizmus revideálásával, a fasizmus szalonképessé tételével akarja minden ellene irányuló bírálat szellemi alapját megsemmisíteni. Ez elkerülhetetlen ahhoz, hogy a szegények elleni osztályháborúnak ideológiát adjon. A demokratikus antifasizmus kompromittálása a baloldali totalitarizmussal felismerhetetlenné akarja tenni a jobboldal esetleges diktatúratörekvéseit. A magyar jobboldali kormány meglovagolja a juttatásból élők elleni lincshangulatot. Mivel a juttatásból élők nagy része cigány, ez rasszista jelleget kap, a hivatalos kormánypolitikába ezen a csatornán át is beszivárog a szélsőjobboldaliság. Nyugaton a jobboldali offenzíva a maga elfajultságában azt leplezi, hogy a nyugati világ nem tudott még megoldást találni arra, hogy a munkafolyamatból kimaradtakat milyen módon integrálja a társadalomba. Magyarországon a jobboldal a juttatásból élők terhére akarja a rendszerváltás során károsult kereső rétegeket szanálni.”
Történetpolitikai tanulmányaiban Szabó Miklós Bibó István örököseként és folytatójaként lépett fel, elég utalnunk a zsákutcás fejlődési modell-használatára, amivel jól leírható a magyar történelem elmúlt időszaka, de Németh Lászlótól is tanult, amennyiben az „emelkedő nemzet” koncepcióját vallotta különösen könyvkritikusi minőségében.
Szabó Miklós demokratikus közéletünk egyik utolsó nyílt marxistája volt – abban a rendszerváltó pártban, amit SZDSZ-nek neveztek. És most jobboldalivá „nemesedett” demokraták ünneplik egykori közös harcostársukat, ha élne, talán nem menne el az ünnepségre, hanem – mint a ’70-es,’80-as években –, lakásszemináriumot tartana a magyar és a kelet-európai történelemről a jövő baloldalának.

(Forrás: Munkások Újsága)