Halála után több mint 74 évvel még mindig indulatokat korbácsol. Az egyik oldalról feltétel nélküli imádatot, másrészről pedig merev elutasítást von maga után. Így létezik, így létezhet egy „fasiszta” és egy „demokrata” értelmezés, mintha maga Szabó Dezső is kétlelkű ember lenne, akiben – mint Jákob az angyallal -, viaskodik a demagóg és a plebejus demokrata.[1] Mindkét álláspont hihetetlenül káros és kártékony, megértéséhez egy cseppet sem visz előre, hogy két megcsontosodott és egymást kiátkozó szekértábor e két ellentétes véleményt hangoztatja. Ráadásul az életművet feldolgozó két monográfia, bár ma is jól használhatóak, de szemléletük elavult, egymással élesen ellentétes értékelést adtak.[2] 

Lassacskán száz esztendeje gomolyog a köd Szabó Dezső körül, s most, hogy életműve bekerült a kötelező középiskolai tananyagba, dolgozatomban a politikai viharoktól mentesen szeretném Szabó Dezső gondolati képét rekonstruálni az olvasónak, aki talán e rövid elemzés után végiggondolhatja, mennyire akar tüntetni érte vagy éppen ellene.
Ha korcsolyáznánk a felszínen, akkor megelégedhetnénk Szerb Antal odavetett félmondatával, miszerint hatása annyiban mérhető, amennyiben „a fiatalság, Szabó Dezső szuggesztiója alatt, virtussá fejlesztette az ész ellen való dühöngést”.[3]
Nem visz közelebb a megértéshez Fejtő Ferenc sem, aki a magyar irodalom egyik legkártékonyabb alakjaként mondott róla lesújtó véleményt.[4]
Hegedűs Géza roppant olvasmányos arcképcsarnoka alapján egy zavaros és kallódó ember portréja tárul elénk: „nincs az a jó, és nincs az a rossz, amit el ne lehetne mondani róla. Az ellentétek és a szélsőségek úgy kavarognak egyéniségében, mintha egy romantikus regényíró találta volna ki. Ő volt a magyar fasizmus legnagyobb hatású szószólója, és ő volt a fasizmus legdübörgőbb ellensége – méghozzá egyszerre. Életműve rádöbbent a nagy problémákra, és rossz megoldások felé viszi a gyengébb lelkeket.[5]
Az elsodort falu kapcsán érződik legjobban a Szabó Dezsőt körüllengő mítosz. A kortárs szemüvegén keresztül nézzünk néhány véleményt. A regényről elsőként a Juhász Gyula verseskötetét szemléző Babits Mihály emlékezett meg egy-egy odavetett félmondatban 1919 novemberében a Nyugat[6] hasábjain. Fülep Lajos még 1919 nyarán elkészítette, de a zavaros belpolitikai helyzet miatt csak 1919 decemberében tudta megjelentetni lesújtó kritikáját, amelyben jóformán ízekre szedte a regényt. Kifejezetten rossznak, felemásnak, a naturalizmus és a romantika fura elegyének tekintette, telve tengernyi jelzővel, „böfögéssel és öklendezéssel”, s így „az epikai végbemenés művészi totalitása helyett egymásután fűzött epizódok kronológiai totalitását kapom”.[7] A kritika kitér az egyik főszereplő mögött rejtőző Ady-kép torzságára és tendenciózus voltára is, mikor a regény célját Ady lírai kiáltásának prózai-publicisztikai megfelelőjének tekinti.[8]
A regényt ugyancsak szemléző Juhász Gyula szellemes kritikájában egyértelműen politikai tettként értelmezte Az elsodort falut. Ugyanakkor kíméletlen kritikát fogalmazott meg Szabó Dezső programjával kapcsolatban: „Vissza a faluhoz, ezt a megváltó igét hirdeti ön két köteten keresztül, mialatt hőse keresztül megy a modern városi író minden nyavalyáján, akárcsak ön, kedves kollégám, aki Székesfehérváron klerikális volt, Nagyváradon filoszemita, Székelyudvarhelyen református, Sümegen nihilista, Ungváron antiklerikális, Budapesten többek között kommunista”.[9] Ezt követően hozzáteszi, hogy a „letiport magyarság féltésében”, a jövő nem a faluba, hanem a városba és a kultúrába vezet, lévén elmaradottságunk oka, égető bizonyítéka a magyar falu.
A progresszív kritikával szemben (Juhásszal vitatkozva) Lendvai István gyűlölködő cikkében így írt: „A magyar probléma egészen más; vissza a falut nekünk és a falun át vissza a várost, mert mi vagyunk az a fajta, amelynek saját látszólagos birtokán nem volt önrendelkezési joga – tulajdon értékkifejtésének lehetőségét szívták el tőle Geszt és Lemberg felől”.[10]
Szabó Dezsőről és elhíresült regényéről az egyik legobjektívabb értékelést 1928-ban Németh László fogalmazta meg, véleményét így összegzi. „Tett akar lenni ez a regény. Kard, amelynek a hegye a történelem örök bűnei felé mutat. […] Célja a magyarság fölrázása. Eszméi, eszközei, érvei: tömegekre hatók. […] Sújtó, építő szerszámok az ő gondolatai. Kritikái igazságtalanságok, de az egyszerű ember számára is irány jelentenek, igazságai dogmák, de utat lehet törni velük.[11]
Az elharapódzó népies-urbánus vitában a Szép Szó hasábjain több értékelés és értelmezés is napvilágot látott Szabó Dezsővel kapcsolatban, melyekből kiemelném Simándy Pál és Fejtő Ferenc egy-egy gondolatát.
Simándy a Szép Szó különszámában, az elhíresült Mi a magyar most? kötetben református szemszögből Szabó Dezsőt Ady és Móricz Zsigmond mellé helyezte, ezzel szerepét progresszívnak minősítette. Mint írta, Szabó Dezső Móricz Zsigmond szépírói programjának egyszerűbb és népszerűbb olvasatát tudta adni, ugyanakkor, amíg Adyt és Móriczot, mint szépírót, addig Szabó Dezsőt tudományos és publicisztikai munkássága miatt méltatta, mint a Horthy-rendszer és a német eredetű, dzsentriskedő középosztály kíméletlen kritikusát. Fejtegetését azonban ezzel zárta: „sors keserű iróniája, hogy Szabó Dezső a maga faji mitológiájával és pogánykodásával önkéntelenül is útegyengetője lett annak a germán szellemű hódításnak, amelytől pedig, mint súlyos magyar veszedelemtől óvta az ifjúságot és fajtája életét.[12] 

Kókány Jenő felvétele

Fejtő Ferenc irodalomszociológiai vázlatában szintén megértő, de ugyanakkor távolságtartó Szabó Dezsővel szemben. Céljait, humanizmusát és demokrata voltát nem vitatja, de az író „lelkében fanatikus messianizmus vegyült kicsinyes, pathologikus hiúsággal. Sosem érezte az összeférhetetlenséget megváltó gesztusai s társadalomtudományi dilettantizmusa között.”[13] Hatását nem vitatja, de mint oly sokan akkor és azóta, Az elsodort falut inkább dühödt vádiratnak tekinti Budapest és a budapesti életforma ellen, mintsem irodalomnak. Elmélkedését azzal zárja, hogy Szekfű Gyulán és Szabó Dezsőn egyértelműen túlhaladott az idő.
Negatív véleménye az évtizedek során csak mélyült, a már említett és 1990-ben újra kiadott Mi a magyar most? utószavában Szabó Dezső, Szekfű Gyula és Németh László már együtt szerepel, mint zavaros, anti-liberális gondolkodók, akik kiengedték a szellemet a palackból és tőlük egyenes út vezetett Vitéz Kolosváry-Borcsa Mihályig. Az idős Fejtő velük szemben határozta meg a Szép Szó szerzőgárdáját (és még inkább saját magát), amikor a liberális-demokrata Eötvös József – Ady – Nyugat-örökségét szegezte ellenük.[14] Ugyanezen gondolatmeneten haladt tovább, mikor 1992-ben, Csoóri Sándorhoz írt nyílt levelében Szabó Dezsőt Lukács Györggyel és Németh Lászlóval egyetemben magyar szellemi közélet legnagyobb kártevőjének titulálta.[15]
Schöpflin Aladár 1937-ben megjelent irodalomtörténetében Fejtőhöz hasonlatosan fogalmaz, noha szemléletében Fülep Lajoshoz és Németh Lászlóhoz kapcsolódik. Mint írja „ez a legsajátabb könyv az egész magyar irodalomban, egy lángész és egy dilettáns közös műve. Kezdetleges utánérzések, két dimenzióban maradt, papírízű fejezetek váltakoznak benne egy nagy író tollára méltó részekkel.[16]
Ezzel szemben a Sarlós-mozgalom egykori vezére: Balogh Edgár, időskori visszaemlékezésében, némileg önmagát is mentegetve, csodálkozva állapította meg, hogy ifjú olvasóként nem faji elfogultságot, antiszemitizmust és valami ködös nemzeti messianizmust olvasott ki a műből, „hanem éppen ellenkezőleg: ez a regény volt az ellökő élmény, ez taszított el bennünket a magyar revans-irredentizmustól, a szentkorona-elméletes neobarokk horthyzás minden pózától”.[17] Ebben az esszéjében egyébként Szabó regényét közép-európai perspektívából vizsgálta, és más, rokon szellemű – válság-érzetes, válság-élményes[18], messianisztikus – alkotások mellé helyezte. Így rokonának mondta Liviu RebreanuAkasztottak erdeje, Miroslav KrležaA fekete sas árnyékában, valamint ehhez kapcsolódóan Oswald SpenglerA nyugat alkonya munkáját is[19], de ezen a gondolatmeneten továbbhaladva Iszaak BabelA lovashadsereg című kisregénye is ebbe a témakörbe vonható.
Ugyanerre a végeredményre jutott Száraz György is, mikor egyik írásában kísérletet tett az egykori Szabó Dezső olvasó portréjának rekonstruálására.[20] Mint írja, a jobboldalról érkező, talán paraszti gyökerekkel is rendelkező fiatalember lelkét Szabó Dezső „mentette meg” a fasisztáktól, hogy aztán 1945-ben „új honfoglalóként” földosztó legyen, aki később funkciót vállalt a Rákosi-rendszerben, hogy aztán Magyarország egyik távoli zugában „besavanyodjon”.
Az eddigiek alapján elmondható, hogy a kortársak elismerték Szabó egyértelmű hatását, ugyanakkor nem tudták egyértelműen hová elhelyezni sem őt, sem a könyvét, sem az életművét. A már említett Szerb Antal, aki az ész elleni dühöngőnek titulálta, mégis szorgalmasan hivatkozott tanulmányaira. A már említett Fejtő Ferenc, akire fiatalon komoly befolyást gyakorolt[21], idős korára az egyik legkártékonyabb szellemnek minősítette.

Könyvnapi dedikálás (1937)

A MODERN HALÁLTÁNC REGÉNYE
Most, hogy az olvasó elkalandozott a különböző vélemények és ellenvélemények erdejében, nézzük meg magát a regényt, a 21. század olvasójának szemszögéből. Először is nézzük meg ki volt a regény írója!
Szabó Dezső 1879-ben Kolozsváron született erősen református gyökerű családban. A református kollégium elvégzése után a budapesti egyetemen magyar–francia szakos hallgató lett, felvételt nyert az Eötvös-kollégiumba. Itt barátságot kötött többek között Horváth Jánossal, Szekfű Gyulával, Laczkó Gézával, valamint Kodály Zoltánnal.
1905-től többször járt Párizsban, a francia kultúrából elsősorban a konzervatív és anti-liberális gondolkodók voltak rá hatással, míg progresszív oldalról egyedül az anarcho-szindikalista Georges Sorel hatott rá.[22] Hazatérte után, 1906-tól Székesfehérváron, 1908-tól Nagyváradon – itt került kapcsolatba Juhász Gyulával és a Holnap körével –, 1909-től Székelyudvarhelyen, 1913-tól Sümegen, 1914-től Ungváron, 1917-től Lőcsén tanított, és mindenhonnan botrányos körülmények közepette helyezték tovább. Az 1910-es tanármozgalomban éles vitába keveredett Tisza Istvánnal, ennek során került a Nyugat, majd a Huszadik Század körébe.[23] Tanulmányai, irodalomtörténeti dolgozatai, elbeszélései mellett harcos közéleti publicisztikája is e két folyóiratban jelentek meg.

Legfontosabb művét, Az elsodort falut a forradalmak alatt írta és Tanácsköztársaság alatt jelentette meg 1919 májusában. A forradalmakat lelkesen köszöntötte, könyve pedig a kurzus alapművévé vált. Első ránézésre egy politikai kalandor képe bontakozna ki, de ha megvizsgáljuk gondolkodásmódját, viselkedését, akkor indulati radikalizmusát következetesnek kell gondolnunk. A hierarchia, dogma, fegyelem volt gondolkodásmódjának valóságos szentháromsága[24], a társadalom elnyomott, kizsákmányolt rétegeinek felemelkedését és megszervezését ettől remélte, ezért nem nézte, milyen zászlóhoz csatlakozik, számára az közömbös volt. Az elsodort faluban a magyarság tragédiáját egyenesen a dogma-hiánnyal magyarázza: „a demokrácia nagy összeharapásában húsba égő dogmák kellenének, melyek tettre, tettre és célra hajszolnának mindeneken keresztül.”[25]
A regény első olvasatra mégis inkább meghökkentő nyelvezetével sokkolja az embert. Patetikus stílusa erőltetettnek hat, rendkívüli erővel áradnak a végtelenített mondatok és a többszörösen jelzős szerkezetek. Az erdő nála „nyüzsög, rohan, megostromolja a felhasadó sziklákat[26]; a parasztlány „rögnimfa”; a magyar ember lelke pedig megrugdalt, agyontaposott vad démonhoz hasonló, mely ledob „minden börtönt, törvényt, a rája fegyelmezett ezer éveket, dacos vállrántással rázta le a poklot és a súlyos Istent”,[27] ha a bortól kellően megmámorosodott.
E nyelvi zuhatag után nézzük magát a cselekményt. A regény egy Dantétól származó mottóval indul, amely Babits tolmácsolásában így hangzik:
Ó ti, kik éltek józan értelemben
Lessétek, mily tan látható keresztül,
Elfátyolozva különös rímeimben!
Különös mottó egy különös könyvhöz, annál is inkább, mert a szereplők a mottóban rejlő tant a regényben időről időre felfedik, jóformán az olvasó szájába rágják. Ezzel kapcsolatban egy példa: „A regény a századok nagy megraboltjának, Európa Hamupipőkéjének, a magyar fajnak regénye volt. Egy mesés arányú, János-féle hősbe bogozta egybe a mesét. Volt benne kétségbeesett roppant humor, kilüktető zokogás s kihullott jajszó. Hatalmas világító típusokban ontotta elé, mint egy megtárt bányából, a faj csodálatos gazdagságát. Gyors rohanásban villantotta át tragikus küzdelmét az óriásokkal, akiket legyőz s a piszkos, ravasz törpékkel, akik megeszik. Egy faj mélyének viharos, sodró előáradása volt ez a regény.”[28]
Szabó a „faj” fogalmát szellemtörténeti értelemben használta, tehát elsősorban egy adott kulturális és történelmi hovatartozást jelentett számára, így alapvetően különbözött a biológiai alapú, modern, rasszista fajelméletektől.
A regény központi témája a Monarchia alsó-középosztályának tragikus lesüllyedése és ezen keresztül az egész magyarság pusztulása az első világháborúban. Hősei ezt a pusztulást akarják megállítani, de legtöbben csak konstatálják vagy megérzik a folyamatokat, melyért Szabó a kapitalizmust, a pénzt teszi felelőssé. A regény egyik központi alakja az Adyról mintázott Farkas Miklós. Hatalmas költőként jelenik meg, de erősen alkoholista életvitele miatt a magyar élet kihívásait csak megfigyelni, a tragédiát csak megsiratni tudja, de kiutat nem képes adni. A regényben többször megfogalmazza, hogy mit kellene tenni, tőle ered az új honfoglalás gondolata is, de mindannyiszor tehetetlennek bizonyul.
Az új honfoglalás-gondolatkör kapcsán érhető legjobban tetten Szabó indulati radikalizmusa. „Berontani a nyugvó agyak csendjébe, felkiáltani, felüvölteni az akaratot a demokrácia kikerülhetetlen birkózására. Meghódítani az egész életet, úrrá tenni a rablott, balek magyart minden piacon, szabad versenyen. De nem ököllel, és bitor törvényekkel, nem múlttal hazudni el az új életet, hanem az ösztön belső lökésével, mint egy megszállás, mint egy folyton tettbe égő rögzött gondolat. Beléitatni ebbe az ember-anakronizmusba a demokráciát.”[29] Ebben a „forradalomban”, fejtegeti tovább, hogy a bankártól a politikusig mindenkinek neki kell rohanni, s csak azután lehet egy egészséges új hazát teremteni.
De a program megvalósításához új erő kell: maga Szabó Dezső, pontosabban alteregója, Böjthe János, a „természetből felfakadt őserő”, a regény másik főszereplője. Erős, kérlelhetetlen, csupa szív és csupa megértés – elég könnyen rájöhetünk: nincs a földön ilyen ember. Böjthe-Szabó Dezső programja a parasztsággal való, szó szerinti eggyé olvadásban, egyesülésben adható meg, mivel Böjthe bár Farcády Juditnak udvarol, mégis Barabás Máriát, a szomszéd parasztlányt veszi el.
A regény éppen ezért a fentebbi program jegyében az egész társadalmat megismerteti az olvasóval. Nincs az a legjelentéktelenebb mellékszereplő, akinek ne tudnánk egész családi, érzelmi és intellektuális hátterét, s miután ilyen jól megtudtunk róla mindent, elmondhatja kétszavas jelenetét. A sok epizód így kissé megnehezíti az olvasást, noha a szerző tényleg őszintén mondott ítéletet a Monarchia, a Tiszák Magyarországa és a történelmi uralkodó osztály csődje felett.

Békés, 1957

A műnek aztán vannak egészen jól sikerült részei, filmbe illő képsorai, de unalmas és mérhetetlenül hazug leírásokkal is találkozhatunk. Az előbbire jó példa az öreg székely temetése, amely egy mérhetetlen duhajkodásba és groteszk erotikába süllyed. Ennek ellenpéldája a front leírása és a székelyek bátorságának szüntelen hangoztatása. Kínszenvedés ezeken az oldalakon végighaladni. Ugyanakkor a háború borzalmának, a sebesültek sorsának ábrázolásakor egészen megrendítően őszinte háborúellenességről tesz tanúbizonyságot, például a kórházvonat bemutatásánál.
Ebből is látszik, hogy Az elsodort falu nem „jó” regény: az elbeszélés menete korunk olvasója számára túlfűtötten patetikus, sodrása rapszodikus, keveredik benne a szatíra, a pamflet és az erotika. Ez utóbbit Fülep Lajoson kívül egyedül Gróh Gáspár[30] jegyezte meg az elemzők közül. Ugyanakkor a téma mindenképpen megfilmesítésre vár, monumentalitásában egyébiránt számomra BertolucciXX. század című filmjéhez érzem közel.
Filmek kapcsán, azt hiszem, érdemes megjegyezni, hogy Szabó Dezsőt többen is szerették volna már megfilmesíteni. Radványi Géza már 1943-ban elkészítette Az elsodort falu forgatókönyvét[31], de a háború és később, politikai okok miatt a tervből nem lett semmi. Ezt követően Szőts István A kötél legendája, valamint a Feltámadás Makucsán elbeszéléseit szerette volna filmre vinni, de minduntalan falakba ütközött.[32] A Rendszerváltás után, 1994-ben Esztergályos Károlynak végre sikerült a Feltámadás Makucsánt megfilmesítenie. Ez a tévéfilm néhány rendkívül szép és erős képben jól visszaadta a novellát, kíméletlen kritikát adva nemcsak a Horthy-rendszerről, de az emberi gyarlóságokról.
A „GÖRÉNYKURZUS” BÍRÁLÓJA
Ha 1920-ban Szabó Dezső hirtelen meghal, akkor ma úgy emlékeznénk rá, mint kurzuslovagra, de mivel radikalizmusa tovább hajtotta, 1923-ra voltaképpen teljesen szakított a körvonalazódó Horthy-rendszerrel. Maró gúnnyal megírt pamfletregénye a Segítség! (1926) a „keresztény-nemzeti kurzus” elleni vádirat, csakúgy, mint több tanulmánya és novellája, köztük a már említett Feltámadás Makucskán (1931).
Bár rasszista alapon és nyelvezeten fogalmaz, következtetései mégis kilépnek a rasszista eszmerendszerből. Demokráciában és „szociál-protekcionista”[33] kistulajdonosi társadalomban kezd el gondolkodni. 1923-ban – a Rokámból romantika című írásában – leszögezi, hogy ha megvalósul a magyar demokrácia, és megszűnik a tömeges kizsákmányolás, „akkor a zsidókérdés és minden faji kérdés önmagától elesik. Mert akkor sem a zsidó, sem más faj nem zsákmányolhatja ki a magyar dolgozók millióit: nem, még a magyar zsiványok sem és nem akadályozhatják meg őket fejlődésükben.”[34]
Az antiszemitizmus lassú elhalványulása után egyre inkább a németségben és Hitler hatalomra jutása után a náci imperializmusban látta a magyarságot érintő legfőbb veszedelmet. A hivatalos revíziós politikával szakítva kisnemzeti nacionalizmust és a kelet-európai népek együttműködését hirdeti. Javasolja, hogy lengyel–magyar–román vezetés alatt egy „Kelet-Európai Egyesült Államok[35] jöjjön létre, mely magába foglalná a német és az orosz nyelvterület közötti régió államait, Törökországot is beleértve. Szabó szerint a nyelvi és etnikai sokféleség ellenére rendkívül sok történelmi, kulturális és pszichikai azonosság, illetve hasonlóság rokonítja az itt élő népeket: a gazdasági-társadalmi elmaradottság, a mezőgazdaság és a parasztság túlsúlya és a polgárosodás alacsony foka.
Az 1930-as évek végén a nyilas előretörés az antiszemitizmus teljes revíziójához vezet. 1938-ban megjelenteti Az antijudaizmus bírálata című írását, tiltakozásként az első zsidótörvény ellen. Ebben így ír: „Az antijudaizmus kétségtelenül a legkisebb ellenállást jelentő, a legkönnyebb út arra, hogy valaki a tömegeket saját uralmi célja eszközévé tegye, és hogy vele elvonja a tömegek figyelmét az élet többi problémáitól s a végzetüket megszabó egyéb igazságtalanságoktól.”[36]
Szabó Dezső Budapest ostroma alatt teljesen legyengülve vesztette el életét. Örökségét 1945 után a népi mozgalom balszárnya vállalta fel, a NÉKOSZ egyik kollégiumát róla nevezte el.[37] Rákóczi téri háza falán 1946 óta emléktábla áll.
KÖZÉPISKOLÁS FOKON
Végezetül most, hogy kötelező tananyaggá vált, puszta kíváncsiságból megnéztem, hogy a rendszerváltás után Szabó Dezső milyen formában szerepelt idáig a középiskolai irodalom tananyagban. Életműve legteljesebb értékelése a Szegedy-Maszák[38] és társai által szerkesztett gimnáziumi tankönyv harmadik kötetében olvasható. A fejezet szerzője, Szörényi László a novellistát állítja előtérbe, mivel „regényei nemcsak túlzottan oktató jellegűek, hanem a – különben eredeti – expresszionista képalkotás is túlteng bennük. Ezért csak azok a kisebb terjedelmű szatirikus elbeszélései bizonyultak maradandónak, amelyekben az indulatok és a karikírozást szolgáló retorikus elemek elnyerik valódi szerepüket.[39]” Így a nagy regények helyett a Feltámadás Makucsán és az Ecce homo elbeszéléseket ismerteti és értékeli.
Pethőné Nagy Csilla tankönyvében szintén az 1931-ben írt és az előbb említett elbeszélését hasonlítja össze a Mikszáth-hagyománnyal.[40] Madocsai László Szabó Dezső kapcsán a kispolgárságra és a majdani népi írókra gyakorolt hatását tartotta fontosnak megjegyezni.[41] Végezetül a Mohácsy-féle tankönyvben szintén Az elsodort falu hatástörténete és művelődéstörténeti helye tárul a tanuló elé. A szerzők így fogalmaznak: Szabó Dezső műve „kifejezte azt a jobboldali, a magyarság és a parasztság iránt vonzódást mutató fordulatot, amely nacionalizmustól és antiszemitizmustól sem volt mentes, ugyanakkor az indokolt nemzetféltés irányította, amikor a nemzet felemelkedését a faj mítoszán keresztül képzelte el.”[42]
Szabó Dezső a „magányosság zordon vánkosán” várja az olvasókat. Zárásként szeretném megjegyezni, hogy Szabó híres-hírhedt regényét magam nem tartom „valódi irodalomnak”, de Sinkó ErvinOptimisták-jával egyetemben, aki meg akarja érteni a 20. század magyar történelmét, annak feltétlenül érdemes és ajánlatos mindkét regényt elolvasnia. Tanulságosabb és szórakoztatóbb, mint a tévé, vagy mint a Facebook… már akinek.

[1] A találó hasonlatot Juhász Gyula írta. Vö.: U.ő: Résen. In: Juhász Gyula Összes Művei 6. k. Bp., 1969. 364.
[2] Nagy Péter: Szabó Dezső. Bp., 19792.; Gombos Gyula: Szabó Dezső. New York, 19753.
[3] Szerb Antal: A magyar irodalom története. Bp., 1978. 515.
[4] Fejtő Ferenc: Miért népi és miért nemzeti? S ha nem az, miért nem az? Népszabadság, 1992. júl. 25.
[5] Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka. Bp., 1995. 343.
[6] Babits Mihály: Az egyetlen verseskönyv. In: Nyugat 1919. 14.-15. sz.
[7] Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III. Bp., 1998. 151.
[8] Szabó Dezső mitizált-félremagyarázott Ady-képe a kortársak és az irodalomtörténet egybehangzó véleménye szerint az író szándékának megfelelően Adyból egy „elő-Szabó Dezsőt” faragott.
[9] Juhász Gyula: Szabó Dezsőhöz. In: Juhász Gyula Összes Művei 6. 1969 Bp., 240.
[10] Lendvai István: A harmadik Magyarország. Bp., 1921. 141.; újabb megjelenés: SZDE Bp., 1993, 11.
[11] Németh László: Két nemzedék. Bp., 1970. 157.
[12] Simándy Pál: A mai magyar kálvinizmusról. In: Mi a magyar most? Bp., 1990. 129.
[13] Fejtő Ferenc: A háború utáni magyar irodalom. In: A szép szó. Vál. és szerk. Bozóki András. Bp., 1987. 379.
[14] Vö.: Fejtő Ferenc: Utószó. In: Mi a magyar most? Bp., 1990. 205-215.
[15] Lásd: 4. lábjegyzet
[16] Schöpflin Aladár: A magyar irodalom története a XX. században. p., 1990. 357.
[17] Balogh Edgár: Magyarok, románok, szlávok. Bp., 1986. 90.
[18] Lackó Miklós ebben a tanulmányában sorra veszi korban ható európai válságelméleteket és az arra adott (jobboldali) radikális válaszokat Hamvas Béla, Szabó Dezső és Szekfű Gyula vonatkozásában. Lásd Uő: Válságkorszak – válságelméletek. In: Múltunk 2007. 3. 4-39.
[19] Uo. 369.
[20] Vö.: Száraz György: Történelem jelenidőben. Bp., 1984. 170-174.
[21] Vö.: Agárdi Péter: Értékrend és kritika. Bp., 1982. 28.
[22] Vö.: Szabó Miklós: Szabó Dezső, a politikai gondolkodó. In u.ő.: Politikai kultúra Magyarországon 1896-1986. Bp., 1989. 209.
[23] Szabó Dezső és a progresszívek kapcsolatáról a legfrissebb szakirodalmi összefoglaló Balázs Eszter: Az intellektualitás vezérei. Bp., 2009. 172-173. A tanármozgalmakra vonatkozólag lásd: Kelemen Elemér: Pedagógusmozgalmak az első világháború előtti évtizedben. In Nagy Péter Tibor – Vargyai Gyula (szerk.): Történelem, tanítás, módszertan. Tanulmányok a 75 éves Szabolcs Ottó tiszteletére. Bp., 2002. 153-160. 
[24] Szabó Miklós: ld. mű, u.o.
[25] Szabó Dezső: Az elsodort falu. Debrecen, 1989. 110.
[26] U.o. 26.
[27] U.o. 72.
[28] Uo. 264.
[29] Uo. 112.
[30] Gróh Gáspár: Az egész Szabó Dezsőért. In: Hitel 2009. jún. 105.
[31] Az elsodort falu. I. rész: A meglódult világ. Szabó Dezső regényéből filmre írta Radványi Géza. Bp., 1943.
[32] Fazekas Eszter – Pintér Judit: Vér nem mossa le a vért! In: Filmvilág 1998. 6. 23.
[33] Szabó Miklós: ld, mű 212.
[34] Szabó Dezső: Az egész látóhatár. I. Bp., 1991. 495.
[35] Vö.: Uo. 211-236.; A témával kapcsolatos szakirodalom: Romsics Ignác: Regionalizmus és Európa-eszme a 19.-20. századi magyar politikai gondolkodásban.
[36] Uo. 503.
[37] Szabó Miklós: ld mű. 215.
[38] Szegedy-Maszák Mihály – Veres András – Bojtár Endre – Horváth Iván – Szörényi László – Zemplényi Ferenc: Irodalom a gimnázium III. osztálya számára. Bp., 20034.
[39] U.o. 348.
[40] Pethőné Nagy Csilla: Irodalomkönyv a szakközépiskolák 11. évfolyama számára. Bp., 2005. 109.
[41] Madocsai László: Irodalom a középiskolák 12. évfolyama számára. Bp., 2004. 133.
[42] Dr. Mohácsy Károly – Dr. Vasy Géza: Irodalom a középiskolák IV. osztálya számára. Bp., 2000. 96-97.