Amikor azon gondolkodtam, mivel is kezdjem Somogyi Réka kiállítási megnyitóját, egyszerre csak a híres pipát ábrázoló Magritte festmény jutott eszembe, amelyen a pipa alatt „ceci n’est pas une pipe”, vagyis „ez nem egy pipa” szöveg olvasható. „Egy képet nem szabad felcserélni a dologgal, amit az ember megérinthet”, magyarázta Magritte az alkotását. „Meg tudja tömni az én pipámat? Természetesen nem. Ez csak egy vázlat. Ahogy rá is írtam a képre, hogy ez nem egy pipa, az úgy is van. A narancsszelet másolata egyáltalán nem ehető.”

Az elme a szív felesége

 

Úgy vélem, ez a fenti gondolat csaknem az összes festményre érvényes, hiszen akármit is ábrázolnak a művészek, legyen az egy arckép vagy egy csendélet, a szokásos gyümölcsökkel, vagy egy dombokat, eget és vízpartot ábrázoló táj, végül is csak jelképeket láthatunk, az általunk ismert, vagy ismertnek hitt világ leképezését, vagyis bizonyos mennyiségű és színű, ilyen vagy olyan módon elhelyezett festéket a vásznon – illetve Somogyi Réka esetében a selymen –, amelyek az általunk ismertnek hitt emberekre, gyümölcsökre illetve tájakra emlékeztetnek minket. Így aztán minden kép így vagy úgy emlékeivel konfrontálja a nézőt, amennyiben a kép megszólítja, megérint benne valamit. Mert hiszen csak attól kezdve lép életünkbe egy-egy műalkotás, ha elkezdtünk gondolkodni róla.

Maga a művész is gyakorta emlékeket hív elő magából. Emlékezik, mondjuk az álmaira, az elmúlt idők bizonyos eseményeire, emlékezik egy-egy könyvben olvasott gondolatra, emlékezik, hogy egy-egy esemény, vélemény, vagy például egy-egy tárgy látványa, milyen érzéseket keltett benne, emlékezik a világra, amelyben benne él, aztán, mert festőművész, úgy dönt, hogy ezeket az érzéseket leképezi, megfesti. És fest, mondjuk egy pipát, ami alá odaírja: hogy ez nem pipa. Ám azonban a barna színfolt körvonalai mégis pipára emlékeztetnek minket, s a pipaszáron csillogó fények tovább fokozzák a pipaszerű folt valóságosságának érzését. Úgy hisszük, mert hinni akarjuk, hogy amit látunk: az egy pipa. Hiába figyelmeztet minket a festő, hogy nem az! A gondolatot tovább folytatva megérkezhetünk a legeslegmodernebb műalkotásokhoz. Találkozunk például egy olyan képpel, amin egy fölismerhetetlen barna foltot látunk, ami alá oda van írva: hogy ez egy pipa. Vagy a fehér vászon alatt az a szöveg olvasható: hogy azt látod a képen, amit akarsz… Akár pipát is! (Ha ilyen képpel találkozom, akkor én személy szerint nem látok a pipától, de ez most magánügy.)

Útban vagyok magamnak

Térjünk vissza Rékához! Ő azon művészek közé tartozik, aki látszólag ismert dolgokat ábrázol, például fákat, embereket, állatokat, hópelyheket, láthatunk a selymen, de amint alaposabban megnézzük, megvizsgáljuk a képet, azonnal rá kell jönnünk, hogy semmi sem az, aminek látszik. Itt van például az a festménye, amelynek „Útban vagyok magamnak” a címe. A képen egy szobabelső látható, egy szépen bevetett ággyal. A szoba falán, kötélen mászó nő látható. A nő, a festett nő, a falra festett mesés táj hegyeit mássza. A szoba falán két nyitott ablak. Az ablakon át egy vízesés vastag zuhatagára esik a tekintetünk. Nyilván innen úsztak be a szoba légterébe a halak. A kinti vízesés fölötti lila égen ugyanezen halak raja úszik, mintegy megkoronázva egy jógapózban, repülő szőnyegen ülő nőt, akivel majdnem minden rendben van, azon kívül, hogy nincs feje. Réka ezt írta e festményéről. (Zárójelben jegyzem meg: a szöveget kicsit lerövidítettem.) Tehát a szöveg: „Nem tudom, hanyadik hegyet mászom meg már, képzeletbeli szobám képzeletbeli falain, úgy tűnik, cipő feltöri lábam, a semmiben egyensúlyozok… A szobám ablakait sosem tudtam becsukni, egyszerűen elfogyott az erőm ehhez. Hiába toltam rá a spalettákat, hiába… Aztán egyik éjjel megérkeztek a halak. A szobámon úsztak át. Tátogták a semmit nekem a sötétben. Rajtakaptak, nem voltam az ágyamban, akkor is edzettem, előttem magasodott még egy sziklafal. Úgy hallottam, annak a tetején van az én célom, vár az én szerelmem… A semmi, amit a halak tátogtak sűrű volt, teli. A csend éppen csak betakarta ezt. S ha jobban odafigyeltem,  át-átszivárgott ebből valami szűnni nem akaró édes dal…”

A mozi, amely átégeti a vásznat

 

Érdekes hallani, hogy a művész, miként vélekedik az alkotásáról, mit szeretett volna megfesteni. Nekem például ugyanez a festmény egészen másról mesél. Én álmot látok. Halak úszkálnak a szobában, mert kinyitottam az ablakot, így a mély csendbe egy távoli vízesés hangja is bekúszik. Álmomban útra kelek, hegyeken át, hogy fölérjek az égbe, ahol felhők helyett halak úsznak az égen. Itt fenn végre lepihenhetek: a varázsszőnyegen nincs szükségem gondolatokra, a végtelen csendes térben oda mehetek, ahova a szőnyeg visz.

Réka alkotásai azért is kínálják meg a nézőt tág értelmezési lehetőségekkel, mert a képek alkotóelemei a legváratlanabb, mondhatni szürreális módon kapcsolódnak egymáshoz. Vannak ugyan fogódzkodók, a tér határait kijelölte, kapunk némi iránymutatást is, de azután magunkra vagyunk hagyva, nekünk kell befejezni az utazást. Ugyanakkor az is jellemző rájuk, hogy azonnal mozgásba hozzák a néző fantáziáját, csalogatnak, hívnak, hogy lépjünk be az általuk kivetített különös térbe. Megint egy hasonlat jutott eszembe, ezek az alkotások egy kicsit olyanok, mintha a mostanában oly népszerű láthatatlan kiállítások egyikén lennénk, ahol a koromsötét szoba berendezését, falait ki tudjuk ugyan tapogatni, de a szoba, ahol vagyunk, a mi fejünkbe áll össze bizonyos képpé. S talán ez a szoba minden néző fejében másképpen jelenik meg. De hát éppen ez a szép és izgalmas Réka művészetében is. Ahogy Lautrémont híres metaforája szól, amely szerint szép egy varrógép és egy esernyő véletlen találkozása a boncasztalon. Erről a bizonyos szépségről, ami Somogyi Réka művészetét is maximálisan jellemezi, Max Ernst így írt: “Amikor egy esernyő, amelynek ártatlan rendeltetése egyszer és mindenkorra adottnak tűnt, egyszer csak egy másik, tőle nagyon különböző és nem kevésbé abszurd tény, a varrógép társaságában találja magát, méghozzá egy olyan helyen, a boncasztalon, ahol egyikük sem érezheti magát elemében, akkor, és pusztán ezáltal, e dolog megszabadul ártatlan rendeltetésétől, és elveszíti önmagát; a relatív kerülőútján keresztül az abszolút hamisságból egy új abszolútumba jut, amely igaz és költői; az esernyő szeretkezni fog a varrógéppel. Ez a nagyon egyszerű példa jól megvilágítja az egész eljárás természetét. A szerelmi aktushoz hasonló tiszta cselekedeteket követő teljes átváltozás minden olyan alkalommal szükségképpen bekövetkezik, amikor adottak a kedvező körülmények – két olyan tény párosodik, amelyek nyilvánvalóan nem párosodhatnának, méghozzá egy olyan síkon, amely nyilvánvalóan nem felel meg a természetüknek.”

A csillagon és csillagban


Úgy hiszem, Réka művei ilyenfajta szürreális igazságokat is hordoznak magukon, magukban – amennyiben elfogadjuk az igazság és a szürrealizmus pajzán kettősét.
A lényeg az, hogy a Réka képein látható alakok, tárgyak, jelenetek, melyek semmit sem titkolnak, misztériumot hordoznak. A néző természetesen megkérdezi:
mit akar ez jelenteni? S mit válaszolt e kérdésre, a pipafestő Magritte mester? „Nem jelent semmit, mert a misztérium nem mást jelent, mint az ismeretlent.”
És ha már ennyi nagy művészt megidéztem, hadd fejezem be a megnyitót egy másik általam tisztelt nagy festő vallomásával, amely akár Rékától is származhatna. Talán ismerik az egyik híres
Edward Hopper képet, amelyen egy napfényben úszó üres szoba belseje látható egy csupasz, függönytelen ablakkal. 1963-ban, négy évvel halála előtt festette. És három évvel azután, hogy barátaival kiáltványban tiltakoztak a nagy New York-i múzeumokban az absztrakt művek dominanciája ellen. Tehát amikor egy kritikusa megkérdezte tőle, mit akart kifejezni, ábrázolni „A napfény egy üres szobában” című képével, azt válaszolta, hogy „önmagamat”…