Van egy összetett szó a médiában – olyan, mint a lochnessi szörny –, a „futball-huliganizmus”. Miért a labdarúgás lett a kiválasztott? Miért a focipályák környékére megy őrjöngeni, hőzöngeni és tébolyultan dühöngeni a sok szerencsétlen ifjonc? Hisz’ a kosármeccseken – bár komoly verbális fenyegetések szállnak a légtérben – jobbára nyugi van, a vízipóló meccsek után sincs jelentősebb összecsapás a szurkolók között. Kézilabda, jéghoki ugyanez, nem is beszélve a kerületi terhes torna döntőjéről, vagy a körzeti lengőteke-bajnokságról! Csak a foci környékén van galiba, a stadionok (jobbára omladozó romok) környékén, a lelátókon.

Mihailicenko Sergey felvétele

Képzeljük el ugyanezt a negatív társadalmi jelenséget egy nemzetközi sakktornán, Kaszparov és Anand indiai nagymester lélegzetelállítóan izgalmas, pörgő tempójú meccsén. „A világelső orosz lépése: d2 d4!”
Felhördül a közönség, vérben forognak a szemek, szotyis zacskók reppennek a szemközti lelátón helyet foglaló ellenséges tábor felé.
„B1 c3 – kicsivel később” (váratlan húzás)!
Ekkor már feltépik az ülőkéket, netán székek repülnek és állandósul a szitkozódó, becsmérlő kórus. Világos megbontja a fenyegető gyalogcentrumot! Ez nem sakk, ez sokk!
A sakk-fanatikusok tombolnak, néhány elszánt, merész néző már a bicikliláncot lóbálja, a többi izgatottan szorongatja a szalonba becsempészett fél-téglákat, fokosokat.
„G6 h4!”
Ezt már nem bírják elviselni, zakós, nyakkendős emberek, magukból kivetkőzve, mindennemű civilizált viselkedésformát felrúgva egymásnak esnek egy huszáros roham keretén belül, orgiát ül a káosz, törnek az ablakok és a csontok, gázspray, (valódi) lovasroham, kardlapozás. Bástya-jellegű tar melák vág ösvényt apró gyalogok erdejében, és persze akadnak futók is. 

Darren Staples felvétele

Pár felbőszült, őrjöngő, hisztérikus sikolyokat hallató, öltönyös alakot bilincsbe verve kivezetnek, a csatatéren nem marad más, mint néhány mágnes-táblácska, egy pár makkoscipő, félmaréknyi paraszt, bástya. „A sakk-huliganizmus legújabb fejezetét látták, szégyenletes, nincs mit mondanom, ez elképesztő, messze még Európa, a reklám után visszajövünk, stúdió!” – lihegi izgatottan a szpíker a mikrofonba, majd homlokát törölgetve nagyot húz a dobozos hűsítőből.
Lássuk be, ez így nehezen elképzelhető. Teniszmeccsen hátba szúrhatják az ember lányát, ha a nemzet Stefijével küzd, futballaréna lelátóján beletaposhatják az embert a betonba, mert más színű a sapkája, vagy mert nem énekelt meggyőzően – de a sakk még a béke szigete ebben a frusztrált, néhol beteges világban.
A megoldás amúgy pofonegyszerű.
A focimeccsre járó huligánok, ultrák, már hosszú ideje nem nézik a találkozókat, nyilván sejtik, hogy nem maradnak le semmiről. Némelyik pusztán egy-két játékost tud megnevezni a saját imádott klubjából, a legtöbb gólt szerzett csatárt, meg a legsutább hátvédet.
Előbbit harsányan ünnepli, utóbbit rendre szidja, mintha a kétballábas védő tehetne a munkanélküliségről és az inflációról.
Tehát maga a csapat, a játékosok, mondjuk ki, abszolúte feleslegesek, az egész csupán körítés, mellékíz, minimál zamat, díszlet. A klubokat fel kell oszlatni – amúgy is ez a tendencia, maguktól szétesnek – bezárni a pályákat, a gyepet felszántani – és áttérni a növénytermesztésre. A burgonyánk és a hagymánk jobb exportcikkünk lehetne, mint a középpályásaink, netán bal futóink!
A következő lépés, hogy szervezett keretek közé szorítsuk vissza a nézőtéri és a pályakörnyéki agressziót, úgymond alakítsuk át az utcai harcosok fesztiválját. Bár a klubok megszűnnének, a baráti körök, ultra-csoportosulások megmaradnának.
Egy szurkolói koordinációs iroda kibérli szombat este nyolcra valamely sportcsarnokot. Külön kapukon jutnának be a rajongók a komplexumba, a metró felől a lila-sárgák, a parkoló irányából a zöld-feketék. A büfénél a már-már pityókás drukkerek újabb szeszdózisokat vesznek magukhoz, mígnem eljutnak a félrészegség stádiumához, persze elkerülhetetlen, hogy kéttucatnyi lelkes hívő rajtaütésszerűen elszundítson a füstölgő hamutálak tőszomszédságában. A többi a ruhatárhoz siet, itt leadja a kabátját hajhálós, alacsony kisnyugdíjasoknak, kik a pult túloldalán serénykednek – jól hallható zsörtölődés közepette.
A bilétával átfáradnak a Fegyverelosztó Központba, hol magukhoz vehetik az est nélkülözhetetlen kellékeit, a gereblyéket, a vasdurungokat, a kalapácsokat, vasvillákat, golyószórókat és boxereket. Így felszerelkezvén, a Primitív Transzparensek Elosztójához mennek, itt uszító, lázító, fasiszta szövegű zászlókat vesznek át. Közvetlenül a lépcsőknél a kisebbrendűségi komplexusban szenvedők, kiknek csak hurkapálca vagy műanyag kiskanál jutott fegyverként, rendkívül baráti áron bérelhetnek pitbullt.
A csarnokban gondosan elszeparálva helyet foglal a két szurkolóhad, kezdődhet a mocskolódó, gyűlölködő nóták éneklése.
A nagy kivetítő vásznon a két volt csapat egyik régi meccse látható, ám ez voltaképp mindegy, mehetne akár Tom és Jerry is, senki oda sem bagózik, csak vadul lóbálja a kapát. Az előzőleg nagy összegre szóló életbiztosítást kötő játékvezető fúj egyet a sípba, ez a jel, az egyik horda leront a nézőtérről és elkezdi kergetni a bírót, ki a partjelzőkkel (újabban asszisztens néven „futnak” a szó legszorosabb értelmében) együtt menekül a tébolyult emberfolyam elől. Persze elérik, leteperik, és ütlegelni kezdik, ám addigra a szemközti lelátón türelmetlenül toporgó ellen-drukkerhad megelégeli a dalolászást és a verbális fenyegetőzést, a tettek mezejére lép és bekapcsolódik a játékba.
A bíró temporálisan megmenekül, érték-vesztett pályatartozékként bolyong a verekedő, egymást módfelett elszántan ütlegelő szabadcsapatok között. Sárga lapot mutat fel, ha két eltérő színekbe öltözött „fan” kedélyes kézfogás után, bunyó helyett a szappanoperák várható folytatásáról cserél eszmét. Piros lapot kapnak azon drukkerek, kik ellenségeik vállát átkarolván, békés szimbiózisban pálinkáznak, netán szidják a rendszert. Fekete lap felmutatása igazából csak halott ember esetén célszerű. Kétperces kiállítás jár, ha az ütés nem okoz csonttörést vagy – minimum – vérző sebet, személyi hiba, ha nem csattan nagyot a pofon.
Így a futballcsapatok helyett a szurkolók csapnának össze. Extra pénzért verhető rendőrosztagokat is ki lehet vezényelni, az egyenruhás, gumibotos közegek harmadik erőként kapcsolódhatnának a játékba, színessé tudják tenni az ütközetet.
Miközben dúl a harc a pályán (koncertjegyeken amúgy is küzdőtér szerepel) a csarnok meghitt zugaiban tréfás vetélkedőket lehetne rendezni. Itt több műsorszám szerepelne, mint például a „Sarokba Szorított Öregember”, akit téglával kell hajigálni (fej 2 pont, test 1), vagy a népszerű „Rugdosódó, hol a feladat a jól megfizetett ámde riadt statisztákat bakanccsal taposni és rugdalni.
A legszebb jeleneteket, legkorszerűbb támadásokat persze megismétlik a technikusok – lassítva, kikockázva láthatja a még ép szemmel rendelkező néző, már ha épp van ideje elugrani a géppisztoly-sorozat elől.
Néhány fontosabb csavar meglazításával és tartóoszlop meggyengítésével amolyan tribün-összeomlást is létrehozhatunk, felárral.
A parkolóban a rendezők felállíthatnak pár villamos- és metrókocsit, itt az individualista őrjöngők tombolhatnának kedvükre, letépkedvén a fogantyúkat és inzultálván a idős asszonykákat szimbolizáló kartonpapírból készített maketteket.
Korlátlan lehetőségek tárulnak elénk, lássuk be, a csihi-puhi pusztán a háttér! Másnap a sportlap – némi moldovai ízzel – megírná:
Lila-sárgák – Zöld-feketék: 14-9 halott, félidő 6-5, vezette Puhl, öt csillag. A biztonságos védekezésből induló veszélyes kontrákkal a hazaiak sűrűn veszélyeztették a vendégek életét. Főképp a test-test elleni küzdelem dominált. A súlyos sérülések miatt mindkét szakvezető sűrűn cserére kényszerült. Különösen a hazaiak skalpszerző középpályás sora vezetett élményszámba menő akciókat, míg a vendégeknél pályára lépett ifjú tehetség, Beton Gyula, egymaga kilenc KO-val mutatkozott be. Nagy tálentum a fiú!”
Remek móka lenne.