Rózsa Sándor alakját már életében, sőt mi több, ifjúkorában annyi legenda szőtte át, hogy képtelenség kideríteni, mi az, amit az Alföldön vitézkedő (vagy inkább rabló? – tessék, máris itt az első fejtörésre okot adó talány) valóban véghezvitt, s hány tettét színezte ki a nép, vagy a sorsa fölött ítélkező bírák. 

Rózsa Sándor – bár több forrás is Szegedet említi szülőhelyeként – a városhoz közeli Röszkén látta meg a napvilágot 1813. július 16-án. Apja, Rózsa András földet művelt, pásztorkodott, hogy ellássa családját. De korántsem csupán tisztes munkával kereste a kenyérre valót. Erre halálának körülményeiből lehet következtetni. A híres betyárt nemző férfit ugyanis felakasztották lólopásért.
Mondhatnánk: volt kitől örökölni a rablás, lopás fortélyait, de fogalmazhatunk úgy is: a fiatal, apja halálakor 12 éves Sándornak élete ezzel a családi tragédiával eleve elrendeltetett. Egy tény: anyja sem az ő, sem öt évvel fiatalabb öccse, András taníttatásra nem tudott költeni, mint ahogy akkoriban az alföldi tanyavilágot benépesítő szegények közül szinte senki sem engedhette meg magának, hogy iskolába járassa gyermekét. Rózsa Sándor sem írni, sem olvasni nem tanult meg soha.
Pásztorként viszont pontosan kitapasztalhatta, csak az erős, csak a bátor marad életben, csak az elszánt boldogulhat az Alföld Tisza-szabályozás előtti, lápos, mocsaras, mezős pusztaságában. Ott, ahol a XIX. század első felében mindennaposnak számított a fosztogatás, katonaszökevényekből, nyomorgókból, börtön elől menekülőkből, vagy éppenséggel onnan megszökött legényekből összeállt bandák sanyargatták a népet. Rájuk – akárcsak Rózsa Sándorra –, úgy emlékeznek a legendákat gyártók: csak a gazdagokat bántották. Nos, ebből hiba lenne arra következtetni, hogy a lovagiasság szabályai szerint, telve jó szándékkal lesték meg áldozataikat, hiszen csak a célszerűség parancsát követték, amikor válogattak „ügyfeleik” között. Szegénytől ugyanis nem volt mit elvenni. Ám ha az akkori gazdag fogalmát próbáljuk kibontani, gyorsan kiderül, a pusztán portyázó, lesben álló haramiáknak már az is tehetősnek számított, aki alól egyetlen lovát lehetett kilopni, netán tanyájáról két tehenet elhajtva már éhezős hétköznapokra kényszerítették az egész „gazdag” családot.
Ki tudja, hogy miért tért le a törvény által megszabott ösvényről? Egyáltalán letért-e, akkor, amikor először ítéltek felette? – vetődik fel a kérdés, azt a bűnügyet vizsgálva, amiért Rózsa András nagyobbik fiát először ítélték rabságra. A legendák ködéből egy biztosnak tűnő dátum sejlik fel: 1836. február 9. Ekkor kötötte el három rabló egy Kiskunhalas környékén élő tanyás gazda két tehenét. A vizsgálat során több ember is akadt, aki az egyik tolvajban Rózsa Sándort vélte felfedezni. Bár több tanú által is igazolt alibije volt erre a napra, a hatóság nem sokat teketóriázott: másfél évi börtönre ítélték Sándort, sőt mi több, azt is előírták, hogy raboskodása idején negyedévenként 25 botütéssel is neveljék jóra a betyárkodót.
A másfél év börtönt talán még kitöltötte volna Rózsa Sándor, de – s megint csak a legendákra kell hivatkoznunk – a megbotozással járó megaláztatást már nem állhatta ki az erős lelkű, büszke pusztázó. Így aztán, amikor egy napon, 1837 júliusában közmunkára vezényelték, megszökött, s ezzel el is kezdődött az a hányatott sorsú élete, ami mindig is a törvény elől rejtőzködők sorsa. Akkoriban megszámolni sem lehetett a Rózsához hasonlatos betyárokat, ám Rózsa hamarosan kitűnt az átlagból, a legrettegettebb betyárok soraiba verekedte fel magát.

A rendkívüli testi erővel megáldott fiatalember, aki az ellene kiadott körözőlevél tanúsága szerint „vékony, tiszta ábrázatú, szőkés hajú, olyan szemöldökű, kék szemű, hosszas orrú, bajuszos” legény volt, számtalan bűnnel lett megvádolva. De – mint később annyiszor – soha nem derült ki teljes bizonyossággal, tulajdonképpen melyiket is követte el. Mai szóhasználattal élve: minden kétséget kizáró bizonyítékokat Rózsa Sándor ellen a legtöbb esetben nem tudtak felmutatni, s ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy mind színesebb legendákat szőhessenek alakja köré. Az üldözői szerint minden esetre Rózsa azért volt különösen veszélyes, mert számos rablás mellett agyonlőtt két algyői pusztázót egy csárdában, végzett egy őt üldöző makói csendbiztossal.
Nem csoda hát, hogy az 1830-as évek végére már a legkeresettebb alföldi zsiványok közé sorolták, de elfogni nem tudták. Hogy üldöztetése közben hány marhát hajtott el a gulyákból, és hányan szomorkodtak azért a szegedi tanyavilágban, mert Rózsa Sándor és bandája meglátogatta őket, teljes képtelenség kideríteni.
Ennyi „rosszalkodással” még aligha emelte volna magát a népmesei hősök közé, ám 1844-ben egy meglepő kérelmével már elérte, hogy ott is beszéljenek róla, ahol korábban egyszer sem említették a nevét. A szegedi puszták vadkeleti kalandora ebben az évben nem máshoz, mint egyenesen IV. Ferdinánd császárhoz fordult, kérvén, bocsássák meg eddig bűneit, mert szeretne jó útra térni. Nem kevesebbet, mint hátralevő büntetésének elengedését kérte, valamint azt, kapjon védelmet maga és családja számára.
Hogy ki fogalmazta meg a kérvényt, ma már kideríthetetlen. A kérelem ügyében eljáró kancellária azonban elutasította a kérelmet, sőt mi több, a korábbinál is szorgosabb hajszára utasították a törvény szolgáit.
E parancs nélkül is szigorúbbnál szigorúbb intézkedéseket vezettek be az alföldi betyárkodás letörésére, aminek eredményeként sorra fogták el a szilaj betyárokat. De nem Rózsa Sándort, aki elmondhatta magáról: jó tíz évvel a szökése után is rettegésben tartotta a tanyavilágot, sem fegyver nem ártott neki, sem pandúr nem tudta kezére kattintani a bilincset. Ez a páratlanul hosszú betyár pályafutás, s persze levelezése a császárral, már a legnagyobbak közé emelte a népi legendáriumban Rózsa Sándort, aki úgy eltűnt üldözői szeme elől, hogy még nyomot sem találtak, mit bottal üthettek volna.
Ekkor köszöntött a világra az 1848-as esztendő, a forradalmak éve, amikor Európa számos országában ezrek és ezrek ragadtak fegyvert. A függetlenségért küzdő Magyarországon új hadsereg felállításán fáradoztak, miután kiderült: a Habsburgok korántsem adják oly könnyen a jogot a magyarnak, mint abban 1848. március 15-én, majd az áprilisi törvények kihirdetése után reménykedett a nemzet. A magyar kormány lemondott, Jellasics horvát bán seregei élén az országra támadt, várható volt, hogy hamarosan osztrák csapatok is a lázongó magyarság ellen ragadják meg a fegyvert. Kossuth Lajos a nemzet élére állva, mint az első független magyar kormány pénzügyminisztere szeptember végén megkezdte híres toborzókörútját, hogy minél több embert szólítson fegyverbe, s támogatókat találjon a magyar sereg felfegyverzéséhez. Az általános lelkesedés elérte a pusztai bujkálókat is. Rózsa Sándor sem tétlenkedett: egy közvetítő útján megüzente Kossuthnak: ha megbocsátást kap bűneire, 150 harcra kész pusztai legényből toboroz szabadcsapatot a hont védő háborúba.
Tagadhatatlan: nehéz döntésre kényszerült Kossuth, nem is akarta egyedül vállalni ennek felelősségét. Október elején, toborzó körútja akkori állomásán, Hódmezővásárhelyen kért tanácsot a városba összegyűlt tehetős polgároktól, mitévő legyen. Bár a jelenlévők közül mindenki tudta, Rózsával az alföldi betyárvilágot, vagyis a köztörvényes bűnözést kötik a szabadságharc ügye mellé, Kossuthot az amnesztia megadására buzdították, amit Kossuth meg is adott.
Nem minden előzmény nélküli ez az azóta is sokat vitatott döntés. Az Alföldön ekkor már hónapok óta tartott a háborúskodás, miután májusban kinyilvánították a szerbek Karlócán, hogy létre akarják hozni a Magyarországtól független szerb Vajdaságot. Ezt követően ki tudja hány halottja volt már a szerb-magyar háborúskodásnak, amikor az alföldi urak úgy vélték: ebben a szorongatott helyzetben még a haramiák segítségét is el kell fogadni. Kossuth tehát, mint az ország teljhatalmú népfelkelési biztosa, a Honvédelmi Bizottmány tagja állította ki az amnesztia levelet azzal a feltétellel, hogy Rózsa Sándor „a törvényhez és az erkölcsiséghez állhatatosan megtérjen, és fogadása szerint 150 lovassal magát a seregvezér rendelkezése alá adja”.
Ekkor nem kisebb személyiség, mint a magyar nemzet nagy mesemondója, Jókai Mór kapcsolódott be a legendaépítésbe. Kossuth ugyanis Jókaira bízta a levél átadását, aki ezt magára is vállalta, de később biztonságosabbnak ítélte, ha mást bíz meg e feladattal. Végül egy katona közbenjárásával vehette kézbe Rózsa a „bocsánathirdető levelet”.
Hogy később Jókai miért állította több művében is azt, ő volt Kossuth Rózsa Sándorral parolázó postása? Nyersebben: miért hazudott az írófejedelem? Ki tudja. Az viszont nagyon valószínű, hogy Jókai rózsasándoros-menleveles meséje minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy Rózsa – mint ma mondanánk – imázsa már a szabadságharc napjaiban igazán kiváló legyen, a Pesten megjelenő újságok hőst faragjanak a rablóból.
Visszatérve a tényekhez: Rózsa immár menlevél birtokában meg is szervezte szabadcsapatát, s hamarosan bekapcsolódtak a szerbek elleni harcokba. Az őrmesteri ranggal felruházott betyár Damjanich János hadtestébe kapott besorolást, s novemberben már ki is tüntették magukat a temesőri (Lagersdorf, akkor németek lakta település) csatában. Minden hadijelentés arról számol be, hogy a betyárcsapat lenyűgöző bátorsággal vetette magát a küzdelembe, nagy részük volt a győzelemben. Ám arról, hogy a betyárok a csatázás leple alatt gyújtogattak, fosztogattak is, akkoriban inkább csak a közvetlen környezetükben terjedtek a hírek. Mivel ezt bajtársaik sem nézték jó szemmel, Damjanich nem tehetett mást, mint más egységbe irányította Rózsa csapatát.
Ám a betyárvér – lehetett bármilyen magasztos eszméjű a szabadságharc – nem vált vízzé: Rózsáék nem sokkal később bizonyos Ezeres nevű, románok lakta faluban kegyetlenkedtek, közel negyven embert lemészároltak. Az Ezeres elleni támadást azért rendelték el, mert a faluban meggyilkolták a magyar jegyzőt, az is tény, hogy a falu lakossága nem éppen a magyarbarátságról híresült el, de Rózsáék itt végrehajtott gaztetteit ez sem indokolhatta. Különösen, ha azt is figyelembe vesszük, a rablás, fosztogatás itt sem maradt el, sőt mi több, a hadi tábor felé vezető visszaúton Rózsa legénysége több falut is kifosztott a Bánátban.
Bár hadbírósági eljárás nem indult a katonai körökben mindinkább megvetett betyársereg ellen, vezérüknek Pesten kellett számot adnia az elkövetett bűnökről. Rózsa Sándor arra hivatkozott: akármennyire igyekezett, csapatát nem bírta megfegyelmezni. Végül Kossuthnak jutott főszerep abban, hogy az ügyet december közepére elsimították, sőt mi több, Rózsa Sándort „végleges amnesztiában” részesítették.
De a Honvédelmi Bizottmány elnökének pártfogása is kevés volt ahhoz, hogy Rózsa betyárregimentje új erőre kapjon. 1848 végére, megint csak közfelháborodást okozó rablások, fosztogatások után, szétszéledt a Rózsa vezette „betyárdandár”. Vajon Rózsa Sándor, aki annyira bizonygatta Kossuth előtt, hogy a rablásokhoz semmi köze, s nemzet szabadságért akar küzdeni, miért hagyott fel nemzetmentő terveivel? Miért nem kérte, hogy osszák be más seregtestbe, miért nem küzdött együtt azzal a néhány egykori betyárral, aki szabadcsapatából a tisztességes utat választotta? Erre a kérdésre nem tud választ adni senki azok közül sem, akik a Rózsa legendát oly erősen életben tartották a csúfos kudarc után is. A tények alapján közel sem egy országáért mindent feláldozó Rózsa Sándor képe sejlik fel a messzi múltból.
Ugyanis az őrmesteri ranggal, s persze a menlevéllel járó kötelességet gyorsan felejtő Rózsa – mit sem törődve a szabadságharc további kimenetelével – tisztes polgári foglalkozásba kezdett, ménesmester lett Szeged Alsóvárosán, egy közeli tanyán. 1849-ben összeköltözött (más források szerint összeházasodott) egy tápéi szolgálólánnyal, bizonyos Bodó Katalinnal, akitől akkorra már két gyereke is született. Egyiküket Györgynek, míg testvérét Sándornak keresztelték el.
De túl sokáig nem örülhetett a békességnek Rózsa – a szabadságharc bukása után már ősszel megkezdték felkutatását, hiszen a császáriak is pontosan tudták: Kossuth híveként milyen haditetteket hajtott végre szabadcsapata élén. Novemberben nem sok hiányzott elfogásához, de Rózsa megmenekült. Családját hátrahagyva ismét eltűnt az alföldi pusztaságban. Abban a pusztaságban, ahol ezernyi ember keresett még menedéket az osztrákok bosszúja elől. Tisztességes életet élő volt honvédek, tisztek, Kossuth seregét segítők éppúgy bujkáltak, mint a korábban fosztogató betyárok, s a magyarok üldözéséről elhíresült Bach-korszakban mindent meg is tett a hatalom azért, hogy az elfogottakat példásan megbüntesse.
Számtalan katonai akciót indítottak az 1850-es években az alföldi bujdosók ellen, nem is eredménytelenül. Szinte már talpalatnyi hely sem maradt a helybéli tömlöcökben, de Rózsa Sándor – akit ekkor már Kossuth barátjaként emlegettek sokan, s a balsikerű szabadcsapatos vállalkozás tetteiből is csak a szép emlékű cselekedeteket őrizte meg a nép – nem volt a rabok között. Pedig tízezer pengős vérdíjat is kitűztek a mindinkább legendává nőtt betyár kézre kerítése érdekében.
Hírek persze terjengtek Rózsa Sándor hollétéről, de mi sem bizonyítja jobban, hogy a hatóságoknak fogalmuk sem volt, hol bujkálhat Rózsa Sándor, mint az: kegyelem ígéretével szerettek volna nyomára bukkanni. Ferenc József 1853 augusztusában aláírt rendeletében mondta ki: elengedi Rózsa halálos büntetését, ha a betyárvezér feladja magát, és a bíróság előtt tisztázódhat végre, mi az, amit valóban elkövetett. De ez sem vezetett eredményre, mint ahogy a Rózsa felkutatására szervezett akciók is sorra kudarcot vallottak.
Végül 1857 májusában fogták el a betyárvezért, bizonyos Katona Pál Szeged közeli tanyáján. Itt Rózsa, attól tartva, hogy korábbi bizalmas embere elárulta, ezért házigazdájára támadt. Dulakodni kezdtek, lövés is dördült, majd a rettenthetetlen betyárt Katona felesége ütötte le egy fejszével. Nem sokkal később már a szegedi vár mélyén őrizték a betyárt.
Mivel az ellene indított vizsgálat során egyetlen vádat sem sikerült bizonyítani, a becses foglyot Budára vitették, s végül 1859 februárjában kezdődött meg a pere. A vádló azt a Rózsa Sándort, akiről olyan hírek jártak, hogy tucatjával követte el a szörnyű vad bűnöket, „csupán” ötrendbeli gyilkosság, két gyilkossági kísérlet, egy rablógyilkosság három rablás és hétrendbeli súlyos testi sértés miatt akarta halálra elítéltetni.
A bíróság nem is volt elnéző. Kötél általi halálra ítélték a betyárkirályt, s ezt a döntést a Legfelsőbb Bíróság is jóváhagyta. De nem úgy a császár: Ferenc József – akit tanácsadói arra figyelmeztettek, az akasztással mártírrá tennék a betyárt, vagyis sokkal jobb lesz „politikai szempontból” ha élete végéig egy börtön mélyén senyved – 1859 júniusában megkegyelmezett Rózsának.
A betyárvezér ezt követően megkezdte életfogytig tartó szabadságvesztés büntetésének letöltését, mégpedig a szökés biztos tiroli Kufstein várában.

A theresienstadti börtönben

A theresienstadti börtönben

Innen 1865-ben vitték át a csehországi Theresienstadt börtönébe, ahol Rózsa már szabadulásában is reménykedhetett, mivel időközben a császár 15 évi börtönre enyhítette az eredetileg halálig szánt raboskodást. A kiegyezés után megismerkedhetett Pétervárad börtönével, majd 1868 áprilisában Mária Valéria hercegnő születésekor hirdetett amnesztia megnyitotta Rózsa cellájának ajtaját. Az akkor már „Sándor bácsiként” szólított betyárkirály legalább olyan megdöbbentő tervvel állt elő, mint amilyen megdöbbentő volt szabadulásának ténye is. Nem máshoz, mint egyenesen Andrássy Gyula miniszterelnökhöz utazott Pestre, hogy előadja: a jövőben pandúrként szeretne hadakozni a bűnözők ellen. Ez azért még a megbocsátásra császári kegyelemmel kényszerített magyar államvezetés számára is soknak tűnt – Rózsa nem kapta meg a kinézett nyugdíjas állást.
Ahogy ma mondanánk – bűnmegelőzési szempontból – ez bizony nem bizonyult jó húzásnak. Az alföldi betyárkodás, ha más szereplőkkel is, de még ekkor is félelemben tartotta a puszták népét. Így aztán Rózsa Sándor gyorsan talált olyan társakra, akik örömmel fogadták a nagy tekintélyű betyár segítségét. Kellett is a tapasztalat, mert igazán keménykezű bűnvadászt szemeltek ki az Alföld békéjének helyreállítására: Ráday Gedeon gróf, mint királyi biztos kezdte meg a betyárok üldözését 1869-ben. A gróf csakhamar elhíresült kegyetlenkedéseiről, a szegedi várban végrehajtott kínvallatások eltűréséről, kemény elszántságáról: semmilyen eszközt nem tartott elvetendőnek, ha az a nagy célt, a betyárság kiirtását szolgálja.
Rózsa Sándor – ki korábban évekig is orránál fogva vezette a pandúrokat – hamar Ráday kezére jutott. A látszólag békés életet élő Rózsa ekkor már több rablásban részes volt – többek között egy vonat kisiklatása is szerepelt bűnei között – ám a nem csak kegyetlen, de rendkívül ravasz Ráday grófnak mégis sikerült tőrbe csalnia. Hogy miképpen, máig nem tisztázott. Ami viszont tény: Rózsa Sándor szabad akaratából lépett be a rettegett Szegedi Vár kapuján, ahol elfogták. Az újabb perre éveket kellett várni, közben többször is sikertelenül szökni próbált.
Végül 1872 végén ült össze a bíróság a szegedi várban. A vádlók ekkorra ezernyi információból térképezték fel a betyárkirály egész „életművét” s végül 21 rendbeli rablás, 9 lopás és egy gyilkosság miatt kértek Rózsára példás büntetést. Bár mindenki úgy vélte, a számos bűnét bevalló Rózsa most már nem menekülhet meg a kötéltől, az Aradi Királyi Törvényszék kirendelt tanácsa „csak” életfogytig tartó börtönt mért ki Rózsa Sándorra. Az ügyész ebbe nem nyugodott bele, élt fellebbezési jogával, aminek eredményeként megszületett Rózsa utolsó bírósági ítélete: a Pesti Királyi Ítélőtábla 1873-ban halálra ítélte a betyárkirályt.
Rózsát ezúttal a Szamosújvári Börtönbe szállították, 1872 májusában, de hóhért soha nem rendeltek azért ebbe a börtönbe, hogy Rózsa Sándor nyaka köré tekerje a kötelet. Több mint egy éve raboskodott már a halál árnyékéban, amikor megérkezett Ferenc József újabb levele: a halálos ítéletet ismét életfogytig tartó börtönre változtatták. Kossuth barátjának Kossuth legádázabb ellensége adott kegyelmet.
Hát kell ennél több ahhoz, hogy az ezernyi szálból szőtt legenda olyan díszes ruhává álljon össze, amibe már méltó módon felöltöztethető az Alföld rettegett betyárja? Aligha. A ruha el is készült, de erre már egyetlen újabb öltést sem varrt a megöregedett férfi. Békés rabként élte le hátralevő éveit, a boncolási jegyzőkönyv szerint 1878. november 22-én, 65 éves korában gümőkór végzett azzal az emberrel, akit Rózsa Sándornak hívtak. Olyan vastag könyv viszont nem létezik, amelybe az emlékét őrzők nevét mind beírhatnák. Mint ahogy az a névsor sem lenne rövid, amelybe a rettegett rabló legendáját több mint 160 éve színesítők neve kerülne, oly neves magyar írók mellé, mint Jókai Mór, Arany János, Krúdy Gyula, Mikszáth Kálmán, Móra Ferenc és Móricz Zsigmond.