Elvettek tőled mindent. Legfőképpen elvették az egészséges akaratot. Hogy mi az? Mindannak az ellentéte, ami körül egész létezésed forog. Egészségtelen akarat uralkodik munkádon és munkátlanságodon, fitogtatott műveltségeden és tudatlanságodon is. Érzékeidet és érzéketlenségedet uralja a társadalmi káosz mély-sötét oldala. Érzed te ezt, hogyne éreznéd, de pótcselekvések özönébe fojtod pánikos önmagadat ahelyett, hogy leülnél, megsiratnád és végül megszüntetnéd.

Siránkozol. Mindenki és minden miatt. Nincs benne semmi különleges, mert hiszen mi mást lehet toporgó emberként, mint siránkozni elcseszett önmagunkon, vagy másokban keresni saját hibáinkat. Minden variáció lehetséges. Éljük a totálisan félreértelmezett szabadság, szabatosság válfaját. Leggyilkosabb gyűlöletünket a legvadabb szitkok formájában öklendezzük egymásra. A félvilág érzi, hogy valami nagyon félrement. Nem is olyan régen a trágárul beszélő a társadalom lenézett embere volt. Akkoriban kizárólag a hasonló stílusban beszélők barátkoztak a köpködőkben. Legmerészebb álmaimban sem jutnának eszembe olyan méltatlan kifejezések, amikkel manapság egymást illetik az emberek a viták során.
Ülök Kanadában a gépem előtt, egyik pillanatban a keserves sírás környékez, „Mit művelnek a magyar nyelvvel és egymással?”, a másik pillanatban a hitetlenkedés és bénult tehetetlenség gyengít.

Gyakori kérdés: „Miért ilyen szörnyű a világ? Miért vált totál szenvedéssé az élet?” A válasz, a megoldás, a visszaút ott van mindenkiben. De ez a sziporkázó világ folyton kifelé hívogat, sürget, nincs idő semmire, ezer elvárásnak kell megfelelnünk…
Aki nem képes zökkenőmentesen megszégyeníteni, vagy nevetségessé tenni embertársát, az eleve kibukik a birkasorból. A józan ész elpárolgott és nem tűnik fel, hogy ez az egész, az emberi ösztön legalantasabb  megnyilatkozása. Tudatlanság műve a csodálkozás, hogy életünk kisiklott a normalitás medréből. Igen sokat tettünk, teszünk, hogy így legyen. Valóban így kell kommunikálnunk egymással? Tényleg arcátlanul nevetni kell azokon, akiben még a tisztelet szikrája megnyilatkozik?
Már William Shakespeare is felismerte ezt, amikor így írt: „Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében... (Ahogy tetszik II. felvonás 7. szín; fordította: Szabó Lőrinc.)
Ezen a forgószínpadon elsekélyesedett ripacsokká vedlettek a szereplők. Fokozatosan megjelent a félelem és nemcsak a színfalak mögött. Elhisszük amit kiokád a média, ész nélkül rohanunk a tobzódó bulik hamisan hívogató fényei után. Okostelefon nélkül ma már nem élet az élet! Azonnal és fulladásig kell minden, ami megszerezhető. Aztán gyorsan kiderül, hogy semmi nem elég. Több és több sem tömi be feneketlen akarásainkat. Mi a fene történt velünk?
Terebélyesedik mindennek a sznobos túlhajtása. Megfélemlítettként lehet blöffölni álságos indokokat, így aztán részben emiatt is erősödik a ripacskodás.
Kígyóként vedlik le minden, ami nemes, felemelő, értékteremtő, helyette fölkerül egy undorító álarc és a kihasználó, hatásvadász senkiháziak szereplői lesznek a legharsányabbak.

Hazugságba fullad, lefáradt színdarabbá korcsosul az élet, a szereplők többsége pedig identitászavarban fetrengő ripacsként pózol. Kora reggeltől késő éjszakáig figyelem ezt a torz viselkedést. Bizonyos helyeken mintha egyre többen lennének ilyenek.
Tízévenként úgy alakul, hogy haza tudok menni Magyarországra. Két éve is ez történt – és mi sem természetesebb –, hasonlítgattam a helyzeteket, szokásokat, viselkedési formákat stb. Bevallom otthon több márkás ruhát és cipőt láttam az utca emberén. A kocsik megkíméltebb állapotban vannak, az emberek többet szórakoznak, lassabb az élet, több a panaszkodás, az idegesség, egymás agyon marcingolása. Magasabbak az árak. Kanadában nem hallom úton-útfélen a tömény szitkozódást. A politika nem napi téma, párthoz való tartozás miatt nem esnek szét családok, barátságok. Akármerre térültem-fordultam, az emberek zene helyett a híreket, parlamenti közvetítéseket, közéleti riportokat hallgatnak a rádióban, vagy a TV-ben.
Húsbavágó véleményük van egy-egy eseményről, politikusról, közéleti személyről vagy annak valamilyen kapcsolatáról. Szinte belengi az ország atmoszféráját a folytonos és azonnali véleményalkotás, a negatív kritika. Vagy egekbe emelni, vagy porba taposni. Főleg az utóbbi.
Itt kivételes eseménynek kell lennie ahhoz, hogy az emberek felkapják, hogy beszéd téma lehessen. Véres kritizálásig nagyon ritkán jutnak el a dolgok. Alapvélemény: „Ez van!” – és az átlagember utánanéz, mit tehet adott helyzetben, hogy zökkenőmentesen haladjanak a dolgai. A felsőbb döntések következményei itt is érintik a mindennapokat. Amióta itt vagyok, az árak folyamatosan kúsznak felfelé, a megszorítások miatt szigorú számvetések szükségesek a családokban. Gondok vannak az oktatásban, az egészségügyben, a közlekedésben és még sorolhatnám. A kanadai ember tudomásul veszi a változásokat de nem rohan vaktában tüntetni, hanem  szigorú mérlegelés után beiktatja napi életébe a szükséges változtatásokat.
A változások, változtatások, amik alatt az országok állampolgárai sínylődnek, világszerte bekövetkező folyamatok, globális problémák. A kétkezi munkával megtermelt pénz – furcsamód – eltűnik az országból, a kasszákból, a zsebekből. Az igazi értékek helyét idióta agyrémek vették át, Ami már megvan, annak kevés a becsülete. A modern idomítás csodájaként trendivé vált a pocsékolás és a harácsolás. Egyértelmű kérdésre nem stílusos egyenes és érthető válasszal kirukkolni. A mellébeszélés és butulás évtizedek óta itt is megy, de az főként a globális oktatási szisztémának köszönhető. És annak, hogy a generáció, akikkel elkezdték, már unokáját neveli, aki szintén butul egy picinykét, még többet mellébeszél, harsánykodik, kiterjeszti EGO-szárnyait. Ripacs repertoárjával ezer módon magához vonzza a hasonszőrűeket.
Embertelenné vált a világ. A világméretű eladósodás ennek csak egyik előidéző oka. Én komoly viselkedési problémákat tapasztalok. Az ember valami gnóm létezési formát alkotott és szenvedései miatt másra, másokra mutogat. Különleges akar lenni egy minden értékét elvesztett világban. Lehetséges ez? – sokan kérdezik. „Igen, lehetséges, hogy igazán különleges legyél! Légy önmagad! Olyan mint te, nincs több ezen a kerek világon.”
Ébredj fel!”, „Világosodj meg!” – harsog mindenfelé. Az egyszerű ember meg agyal, vajon mi lehet az a „Megvilágosodás”?
Megvilágosodás = Megértés. Megérteni, hogyan működik az embervilág. Felébredés = Tudatossá válás. Tudatossá válni személyes életed legapróbb cselekvéséről, gondolatáról, érzelmeiről, minden pillanatában. Azt kapod, amit adsz. Ha gyűlölsz, téged is gyűlölnek. Vedd le az álarcaidat, s ha még emlékszel ki vagy valójában, légy az! Vállald fel önmagad! Ilyen egyszerű volna… Ha megérted, hogyan működik a világ, ha tudatossá válsz arról, hogy miféle mocsokba löktek bele tégedet, a családodat és az egész emberiséget, akkor bombázhatnak ezer oldalról, te képes vagy hátat fordítani. Hiába hívogat, csábít kifelé, hiába fenyeget vagy jeges félelemmel tölt el… te már tudod, mire megy ki a játék. Vége a ripacskodásnak, a színjátéknak, a hazugság-világ okozta fájdalmaknak. A tudásod és megértésed az, ami megvéd, visszaállítja benned a békét és a belső nyugalmat. Ez az egyetlen mód arra, hogy megállítsuk a minden napjaink káoszát. Könnyű békés, szeretetteljes, őszinte embernek lenni, amikor béke van, amikor viszont szeretnek és őszinteség vesz körül. Aki viszont háborúskodás, gyűlölködés és hazugság közepette is megőrzi belső nyugalmát, békéjét, aki a káosz közepette is őszintén képes odafigyelni és segíteni embertársainak, az az igaz ember.

Rám itt azt mondják: „Furcsa. Kicsit különc”. Soha nem hordtam ugyanis álarcot, mindig vállalom magam. Ellenszenves számomra a harsányság és szenvelgés minden válfaja, főként a jelenleg nagyon is tomboló hatásvadászat. A túlzás nem kenyerem. Tisztelem az egyenes, egyszerű embert. Fáraszt a hadonászás, a grimasz, soha nem éreztem késztetést, hogy többnek lássanak, mint aki valójában vagyok. Mély tisztelettel fogadom el az embereket, akik körülöttem vannak. Ők (bár rám ragasztották ezt a semmitmondó jelzőt, hogy „Furcsa”) már megszokták a harcot, a képmutatást, a gyűlölködést, az egymásra-mutogatást. Megszokták, hogy megaláznak, féltékenykednek, aggódva félnek. És amíg nem ismerik fel, hogy egyetlen másodperc alatt kiszabadulhatnak a börtönükből; ameddig nem veszik vissza testi, lelki békéjüket, addig én fogom jelenteni számukra azt a „furcsaságot”, aki nem ripacs, „csak” igaz.