REGULY ANTAL – SZALKAI ZOLTÁN FILMJE

Reguly Antal jelentőségében Kőrösi Csoma Sándorhoz hasonlít, ha bármilyen hasonlításnak van értelme. Szalkai Zoltán ötvenperces filmje – a „Reguly Antal északi utazása” –, napjainkban mutaja be Reguly egykori útját, s külön érdekessége a produkciónak, hogy a rendező-forgatókönyvíró is egyedül dolgozott, ahogy hajdanán a nagy előd. Vajon ez a film megnyitja-e a lehetőséget Reguly életművének méltó értékeléséhez, hagyatékának teljes feldolgozásához?

Reguly Antal szobra

Szalkai Zoltán filmjében rénszarvasok vontatta szán, kutyák, prémek, távoli horizontok az első képeken, amilyennek valószínűleg eddig is elképzeltük közeli-távoli rokonaink földjét az Ural közelében. Ameddig a szem ellát, rónaság, enyhe dombok, hegyek, erdő és erdő, határtalan vidék, amit csak patakok és folyók szabdalnak. Szánon utazunk, olykor olyan közeliek a képek, hogy a néző azt érzi, maga ül a szánban, szinte érezni a hideg párát, a szarvasok leheletét. Jurta-állításhoz érünk, ami olyan, mintha távoli őseinket látnánk valamilyen csodálatos időgép segítségével.

Közben folyamatosan halljuk a beszélő hangját, miközben két tudósasszony párbeszédében leszünk részvevők: Kerezsi Ágnes, a Magyar Néprajzi Múzeum munkatársa és az ELTE Finnugor Tanszékéről Szíj Enikő elevenítik fel a kort nagy hozzáértéssel.

Ők mesélik a húszas évei elején járó fiatalember életét, aki pesti egyetemistaként 1836–39-ben jogtudományi képzésben vesz részt, majd a magyarság eredete lesz kiolthatatlan szenvedélyévé. Miután a tudományok akkor még nem váltak külön, nem határolódtak el egymástól, ebben az érdeklődésben semmi különös nincs egy akkori joghallgató részéről. Igen hamar felismeri, hogy őneki e titok kutatása az igazi feladata, célja, s ennek érdekében részben Sajnovics János nyomán Svédországba és Finnországba, majd Szent-Pétervárra utazik.

Karl Ernst von Baer akadémikus – Reguly mestere, és támasza a pálya indításában és később a kutató támogatásában. A nyugat-európai, skandináviai és orosz utak voltaképp az urali és nyenyecföldi utazás előkészületei lesznek. Szíj Enikő lenyűgöző tudással sorolja az adatokat, szinte szó szerint idézi a legkülönbözőbb korabeli forrásokat a beszélgetésben: megtudjuk tőle, hogy Reguly hihetetlen lényeglátó képességgel rendelkezett. Néhány mondatos, remekbe szabott megjegyzései mások tollán 10-20 oldalas dolgozattá hígultak. Nincs értelme a mai tudományfelosztást visszavetíteni a XIX. század elejére, nem lehet megmondani, hogy Reguly inkább volt-e nyelvész, vagy néprajzos, vagy folklorista, avagy épp pionír geográfus. Mindez volt egyszerre: a szó klasszikus értelmében volt kutató, aki télen, vékony európai ruhájában hatolt be európai ember által addig soha meg nem közelített tájra, a Jeges-tenger közeli télben a nyenyecek, vogulok és osztjákok földjére. Térképeire támaszkodott később az orosz Hoffmann, amikor a cár megerősítette felségjogait a terület felett. Ne feledjük: a XIX. század elején-közepén vagyunk: a ma eszközeit még nélkülöző korban, magnetofon és mindenféle elektronikus eszköz nélkül, egyedül, jóformán minden támogató háttér nélkül hatolt be egyre mélyebbre és mélyebbre a szinte végtelen északi térségekbe ez a magyar fiatalember.

És ugyanezt teszi Szalkai Zoltán, ez a mai magyar világvándor is, aki a százötven éve elhunyt zseni nyomában jár kamerájával. A képek arról tanúskodnak, hogy ott nem telt el 150-170 év, talán csak 50-70… Ugyanazt teszik távoli rokonaink, mint Reguly idején, vagy abban a korban, amikor a mi őseink is valahol ott éltek az erdők védelmében. Rénszarvasokat tartanak, s nyájaik kövérek, mindennel ellátják az ott élőket. Asszonyaik hímes ruhában tanítják járni gyermekeiket, akik éppen úgy játszanak, mintha Hajdúszoboszlón, Kunágotán vagy Sepsiszentgyörgyön lennénk. El-elkapnak egy-egy fiatal állatot, leölik és megvan az élés hetekre. Persze azért látunk Szalkai képein modernebb eszközöket, fém-edényeket, mai ruhákat, szerszámokat és eszközöket is. De ugyanúgy ott vannak az ősi módon készülő készségek is: szán, hám, jurta.

Szalkai szemével csak szeretettel tudjuk ezt a filmet nézni, szinte azt mondhatnám, vele együtt újraéljük egyrészt Reguly vágyait, szenvedéseit, részint a mostani, emlékező út fáradalmait. Összeszorul a szívünk a táj és a nép láttán, s ez olyan, mintha hazamennénk nagyszüleink faluszéli házába, ahol gyermekségünket töltöttük, tudván, hogy lehet, utoljára látjuk tatáékat.

Ugyanis – ezt már csak e sorok írója teszi hozzá – e népeknek nem nagy jövőt ígér a feltartóztathatatlan iparosodás, a város megállíthatatlan közeledése, az ősi élőhelyek felszámolása, az orosz és a világkultúra kikerülhetetlen expanziója.

De térjünk vissza a filmhez!

Szalkai aranyba vonja a tájat, pedig nem lehetett könnyű dolga, amikor a hóval fedett, lecsupaszodott tájban színes filmet forgatott, ott, ahol keveset süt a nap. Mégis megtalálja ebben a szín- és ingerszegény környezetben is mindazt, ami széppé teszi ezt az ősi és vad, kíméletlen vidéket. Közel megy alanyaihoz, legyen az ember, állat, tárgy – közelebb, mint várnánk, s ebből hamar az az érzet támad a nézőben, hogy benne van a történetben, szereplővé válik, átlényegül az operatőrré, aki meg Regulyvá változik a filmben.

Minden művészet kvintesszenciája a metamorfózis – ez itt kétszer történik meg: a nézőt a maga helyére állítja az operatőr-rendező, hogy ő meg témája a helyére kerüljön, s ezzel támassza fel ezt a méltatlanul elfelejtett zseniális huszonéves embert, aki őseink nyomába eredt és olyan hagyatékot hagyott ránk, aminek nagy része ma is feldolgozatlanul hever valamelyik szent-pétervári múzeum raktárában. De ha ott van, lehet, hogy jól van, mert ha hazakerült volna, könnyen lehet, hogy az történt volna vele, mint Reguly első prémruhájával: elpusztul a Néprajzi Múzeum folyosóján – ahogy megtudjuk Kerezsi Ágnestől.

Vagy közel megy kamerájával Szalkai, vagy eltávolodik, hogy érzékeltesse a nézővel azt a szinte űri mélységet, ami az Ob és az Ural között várja a szemlélőt egy magaslaton. Tényleg olyan, mint itthon a magyar pusztán – persze ilyen már talán nincs is. Hihetetlen fényeket képes láttatni, domboldalakra vetülő árnyékokat, felette aranyban tündöklő fenyves erdőket, olvadó jégágyban patakot, erdei aljnövényzetben, süppedő vizes fűben cuppogva haladó helyieket. Máskor hóvihart, s a hóvihar sötétségébe szinte belevesző jurtákat, amit lassan teljesen befed a hó.

Most kérdezzem meg, hogy mennyire fáztak Szalkai ujjai a kamera gombjain, amikor ezt felvette? Vagy miként írta meg azt a töménytelen nyelvi, néprajzi, geográfiai anyagot Reguly Antal gyertyalángnál, mártogatós tollal?

Reguly írásait Dr. Erdősi László szólaltatja meg, olvassa fel: friss és ismeretlen hang, jót tett a filmnek, hogy nem egy ismert színészt kértek fel erre a feladatra. Lehet, hogy nem tett volna jót Reguly emlékének ismert, és megszokott hangon hallani mondatait.

Reguly másfél évszázada halt meg, hirtelen, még negyven éves sem volt. Már egyszemélyes expedíciója vége felé kikezdték itthonról, mondván, nem elég képzett és művelt, ment az intrika – mintha csak ma lenne. Hirtelen halála megakadályozta, hogy a tervezett nagy művet összerendezze és kiadja, ezt helyette Hunfalvy végezte el.

Reguly hatása óriási volt, máig sincs teljes nagyságában felmérve és részben feldolgozatlan a hagyatéka. Ipolyi Arnold a Magyar Mythologiájában többször támaszkodik a tudós adataira, fordításaira.

Az Indiába elszármazott Duka Tivadarnak, aki brit katonaorvossá lett, példaképe volt a fiatal magyar tudós. (Dukának köszönhető, hogy Kőrösi Csoma Sándor hagyatéka nem veszett el!)

A mai napig a nyelvészet, a néprajz, a népszokások kutatása és a földrajztudomány legnagyobbjai közt tartjuk számon Reguly Antalt.

Szalkai Zoltánnak köszönet ezért a filmért, hogy nem hagyta veszni ezt a napot és saját lelkéből és erőiből adott az emlékezésre…

Author: Szolláth Mihály

A PR Herald főmunkatársa (1955, Kecskemét – Pécs – Budapest) 0036 30 511 10 10

Vélemény, hozzászólás?