Dr. Gobald – neves referenciakutató –, belépett a város leghíresebb nyelviskolájának kapuján. – Jó napot kívánok – üdvözölte a recepciós kisasszonyt. – Olvastam, önöknél bármilyen nyelv megtanulható egyetlen nap alatt. – Így van, uram. – A kínai is? – Az is. – És mondana valamiféle referenciát iskolájukról? – Sajnos nem. Kínaiból ön az első jelentkező. Angol és német nyelvből viszont szép eredményeink vannak. Még senki sem reklamált. – Ez biztató. Csakhogy a kínai, mégis kínai, és a tanfolyam fölöttébb drága. Ötvenévi keresetem, tudja. Nekem is sok a kölcsönkamat,  nem panaszkodhatom. – Megértem aggályait, de gondoljon bele: mire kilép az ajtón, eredetiben olvashatja a Zsenmin Zsipaót. Elgondolkodott dr. Gobald, és fizetett. 

Késő este volt, amire végzett. Első dolga volt, hogy Zsipaót vegyen, de a standok már bezártak. Sebaj, gondolta, bármelyik kínai étterem megteszi. A Nagy Falathoz sietett. Turisták várakoztak az étterem előtt, az utolsók éppen akkor szálltak le a panorámabuszról. A jármű oldalán a kínai nagyfal volt látható, a kőfal mögött az Eiffel torony, az előtér a Tienanmen teret ábrázolta. A furcsa festmény fölött a következő mondat állt kínaiul: „A Nagy Menetelés Éve”.

Nagyot dobbant dr. Gobald szíve. – Kínaiak, állapította meg alig visszafojtott örömmel, és odasietett az egyik férfihoz.

– Jó estét kívánok – mondta, természetesen kínaiul, s mivel választ nem kapott, megismételte –,  jó estét.

Amaz mosolyogva nézett a referenciakutatóra, majd a következőt mondta dr. Gobald nyelvén: én vendég ebben lenni ország.

– De maga, ugye kínai? – kérdezte a referenciakutató, természetesen kínaiul, ám az apró ember, kinek pólóján ugyanaz a felirat volt, mint a buszon, zavartan vigyorgott.

– Mondja, hogy maga nem kínai! – fogta könyörgőre dr. Gobald, de miután látta, esdeklése hasztalan, ordítani kezdett. Ezen viszont a turista sértődött meg, és visszaszállt a buszra.

– Átvertek – rázta öklét dr. Gobald, majd elszaladt a folyó irányába. Ha csak sétált volna, biztosan meglátja a busz végén az angol nyelvű feliratot: „mi, az USÁ-ban élő japán geográfusok, kínai földrajzi felfedezők nyomában járunk, akik kétezer évvel ezelőtt elsőként tették meg a hosszú utat Pekingtől Párizsig.” Dr. Gobald persze, mindezt nem látta, csak futott a híd felé, futott, ahogy tüdeje bírta.

II.

Nem lett öngyilkos. A korlátnál állt, és azon törte fejét, hogyan állhatna bosszút az emberiségen. Mandulát talált a zsebében, keserűt, kiköpte.

– Új életet kezdek. Referencia életet.

Hangtalan rohant alatta a folyó. Felhő úszott a város fölé, megjelentek az első harmatcseppek a hídvason. Dr. Gobaldnak az volt az érzése, valaki áll mellette. Oldalra pillantott. Egy kabátot látott. Mintha a földből nőtt volna gallérmagasra, csak sejteni lehetett, van benne valaki.

– Be akar ugrani? – kérdezte dr. Gobald. Nem jött válasz.

– Nagy itt a sodrás – folytatta, és úgy döntött dr. Gobald, megmenti az idegent. – Ha gondolja, felsegítem a párkányra. Szétnyílt a posztó, és egy kéz nyúlt ki oldalra.

– Tréfáltam csak – sápadt el a referencia-kutató, ám az idegen megmarkolta a korlátot, és könnyű mozdulattal átvetette magát. A zuhanásban szétnyílt a kabátja, fekete szárnyként terült a folyó felett. Nem volt csobbanás, a víz sem gyűrűzött. Átrohant dr. Gobald a másik oldalra, hátha látja az idegent, de ugyanaz a folyó rohant ott is.

– Rám férne egy kis pihenés – motyogta, és kitörülte hajából a dért. Mandulát keresett, és azt se bánta, hogy keserű.

III.

Reggel így szólt a feleségéhez:

– Drágám, kérek szépen egy teát! Az asszony beáztatott egy filtert.

– Nem jó – mondta dr. Gobald, de azért kiitta a bögrét az utolsó cseppig. Megborotválkozott, felöltözött, autójába ült és elhajtott a legközelebbi benzinkúthoz.

– Referencia-tankot kérek!

– Mit parancsol az úr?

– Referencia-tankot – ismételte dr. Gobald, és dobolni kezdett a motorház tetején.

– Az micsoda?

– A referencia-tank nem más, minthogy ön teletölti a kocsim tankját finom benzinnel – azzal, amit a tévében is reklámoznak. Tudja, amikor azt mondja egy női hang: „nálunk a kocsija is jóllakik”. Nos, amíg maga tankol, ez idő alatt elfogyasztok egy könnyű, referencia-reggelit az önök büféjében, és ha valóban jóllaktam, mint ahogyan a reklám állítja, és a kocsim is úgy robog, mint reklámban – „tele hassal újra száguld” –, akkor valószínű, eztán csakis az önök kútjánál tankolok, és utólag kifizetem a mai számlámat is.

A kutas megköszörülte torkát, jelezvén, szólni kíván.

– Be kell látnia, mekkora felelősség ez – vágott közbe dr. Gobald. – Mert mi van akkor, ha mégsem úgy van, ahogyan a reklámban. A kocsim ötven kilométer után meghal a sztrádán. Megáll előzés közben, füstöt okád, darabjaira hullik. Csak azért, mert a benzin, amit tankomba csorgat, megeszi a csapágyakat, az olaj, amit hozzáad az üzemanyaghoz, pillanatragasztó – és arról még nem is beszéltem, mi lesz, ha éhes maradok. Na látja, ezért van szükség a referencia-benzinre és a referencia-reggelire.

A benzinkutas besietett az irodába és tárcsázott. Kis idő múlva limuzin gördült be a tankállomásra. Az olajtársaság igazgatója végigmérte dr. Gobaldot, majd így szólt:

– Végül is: első a vevő.

Meghívta dr. Gobaldot reggelire, aki miután jóllakott, bepattant az autójába és elhajtott. A kutas és a direktor sokáig nézett dr. Gobald után. Nem tudták megmondani, miért érzik úgy: soha többé nem látják.

IV.

Dr. Gobald a munkahelyére sietett, és azonnal felmondott. Próbálták marasztalni: tízszeres fizetésemelést, légkondicionált irodát ígértek, városi vonalat, személyi tanácsadót és külön bejáratú titkárnőt, vöröset, tűsarokkal: ám dr. Gobald csak ingatta a fejét. A sofőrös autóra sem enyhült meg, és az évenkénti egy hónap, a cég költségén, garantáltan a Csendes-óceán valamelyik szigetén eltöltendő nyaralás híre sem zaklatta fel. Fölmarkolta cserepes virágát, és belépett a liftbe.

– Pá – mondta.

Fél óra múlva egyáltalán nem volt biztos abban, mondta-e, hogy pá. A konkurens cég elnök-vezérigazgatójának bőrfoteljében ült, és kétujjnyi vastag szivarral birkózott.

– Négy szóval – eregetett fánknyi karikákat a plafonra –, egy hónap referencia-munkát vállalok. A béremet előre kérem, azonnal. Csak akkor derül ki, kijövök-e belőle, ha már elköltöttem. Kérek továbbá személyi tanácsadót, különbejáratú titkárnőt, vöröset, tűsarokkal, valamint légkondicionált irodát, városi vonalat, luxusautót sofőrrel, akit azonnal meg is kérnek, hogy vigyen ki a reptérre, mert elrepülök a Társaság Szigetekre, harminc napra a cég költségén. Remélem, megérti, amíg nem tudom, jól érzem-e magam az új munkahelyen, nem tudom azt sem, hogy legalább olyan jól dolgozom majd itt, mint az előző cégemnél – ha nem jobban.

A vezér fegyelmezetten végighallgatta dr. Gobaldot, aztán megnyomott egy gombot az asztalon.

– Vezesse dr. Gobaldot az irodájába – mondta a titkárnak –, és hívja fel a repülőteret.

Dr. Gobald elfoglalta helyét. Felvette tízszer annyi fizetését, majd a vörös, tűsarkú titkárnőjével autóba szállt. A reptérről telefonált feleségének: referencia-konferenciára utazik.

Hónap múltán tért haza. Ráncai kisimultak, lustán lengett mellkasán a vászoning. Sofőr várta, személyi tanácsadó sorolta a teendőket.

– Várjon – így dr. Gobald –, beszélnem kell a vezérrel. Berontott a bőrbútor-áruházra emlékeztető szobába.

– Mit képzel? A pénz, amit fizet, huszonkilenc napra elegendő, csak zsemlére futotta a végén, a vörös öt napig hasgörcsben szenvedett, tanácsadóm aláírnivalókat dugdos az orrom alá, a sofőr pedig áthajtott a piroson. Ez magának nyugodt munkakörülmény? Ugye megérti, az én hírnevemmel és szaktudásommal nem dolgozhatom tovább a cégnél.

– Sajnálom – többet nem tudott kinyögni a vezér.

V.

Dr. Gobald még aznap átjelentkezett egy másik céghez, és Tongán töltötte a következő hónapot. A harmadikat a Bahamákon, ahol végigsöpört a hurrikán. Az ahaggari nomád túrán elfogyott az ivóvíz; Húsvét napján embereket feszítettek keresztre a Fülöp-szigeteken; Hawaii-n kitört a Loa; Nagoyában megrepedt a ház fala; cunami mosta el a világkörüli hajóutat; a Salamon-szigetekre beköltözött az utolsó kannibál; Vanuatun kirabolták dr. Gobaldot. Úgy döntött, az eset után otthon marad pár napot, s beiratkozik egy önvédelemi tanfolyamra.

– Egyetlen referencia-órát veszek – mondta a körülbelül egy fejjel és két mellkassal nagyobb hét danos mesternek, aki kurtán bólintott és negyvenhét perc alatt bemutatta dr. Gobaldon sportága összes fogását. Dr. Gobald ezt követően több referencia-műtéten, referencia-ápolónőn esett át. Éttermek hordták betegágyához a referencia-ebédet; lábadozása alatt referencia-filmeket nézett, referencia-interjúkat adott, tévétársaságok referencia-portrét forgattak róla. Gondtalan évek jöttek, kiegyensúlyozott referencia-évek, jóllehet dr. Gobald nem tett szert vagyonra. Túlélt referencia-házasságokat, született számos referencia-gyereke. Boldog volt a nő, aki férjének tudhatta őt harminc napra. A referencia pedig érettségi tárgy lett, referenciológia néven, s népszerűségnek örvendett az az egyetem, amelynek katedráján dr. Gobald tartott referencia-előadást – ahonnan természetesen csak dr. Gobald hiányzott.

VI.

És megőszült dr. Gobald. Hatszázszor költözött új lakásba hosszú élete során. Élt családi házban, kertvárosban, emeleti szobában, többször a Beverly Hills-en, a Buckingham és a Téli Palotában. Egyszer a Louvre-ba is beengedték. Leginkább a kastélyokat szerette a Loire mentén és Skóciában.

Nyolcvankilenc éves korában dr. Gobald döntött, hazatér, beköltözik a Budai várba. Elméje már nem volt a régi. Gyakrabban beszélt kínaiul, maga sem tudta, miért. Amikor már csak feküdni bírt, egy nyári napon, behívatta tanácsadóját.

– Ma este ne zavarjanak – fáradt volt a hangja. – Utazzon helyettem Perhtbe, a vörössel, a tűsarokkal. Előtte vigyen virágot első feleségem sírjára, ma van a születésnapja.

Dr. Gobald még hallotta, elküldi a tanácsadó az újságírókat és a fotósokat, elaludt aztán.

Ajtónyikorgásra ébredt.

– Ne zavarjanak.

Valaki becsukta az ajtót és ágyához lépett.

– Ki az? – ült fel az ágyon. Fürkészte az idegent. Árnyat látott a félhomályban, gallérmagasra nőtt posztkabátot.

– Emlékszem magára – nyöszörögte dr. Gobald. – Jól otthagyott azon a hídon.

Szétnyílt a posztó, és egy kéz nyúlt ki rajta.

– Rendben van. De előbb hadd kívánjak egy utolsót. Az idegen bólintott.

– Referencia-temetést szeretnék.

VII.

Kedden elmaradt a déli harangszó. Dr. Gobald díszpáholyt kapott a Hősök terén, szemben a ravatallal. Hogy lássa az összegyűlt tömeget, hat méter magasra kérte a panorámát. Életre kelt az aszfalt, araszolt a tömeg a koporsó előtt. Vakuk villogtak, kamerák közelcsatáztak a plánért. Szirommillióban gázolt a város, illatos patak lett a virágerdő. Jóleső érzéssel dőlt hátra dr. Gobald. Meleg volt aznap a november. Délután bevonultak a kormányfők. Fekete limuzin hordta őket a székeikhez, félkörben mögöttük testőrkoszorú. Az ENSZ főtitkára széles karmozdulattal üdvözölte dr. Gobaldot, és helyet foglalt az emelvény alatt.

– Vigyen neki limonádét – intett dr. Gobald a titkárának.

Ír zenészek szelték át a teret, talján zászlópörgetők, havasalföldi pásztorsíposok, kolumbiai késdobálók, tibeti kürtösök, spanyol flagellánsok és egy argentin matadorcsoport. Karneváli hangulattól remegett a levegő, dr. Gobaldnak tetszett a mulatság. Hálásan pillantott az idegenre, ő pedig biccentéssel nyugtázta a referencia-kutató elégedettségét.

Szekéren érkezett a pap. Deszkán, teli talppal szavalta a rekviemet. Falzettbe csúszott néha, máskor sípolt a mikrofon, de így is könnyezett a fél tér. A másik felét müezzin ríkatta, majd következett egy láma, aki meditációjával mély transzba ejtette a gyászoló tömeget. Dr. Gobald úgy érezte, húsz évet fiatalodott. Táncolni volt kedve, szambát járni, lassú tangót. Az idegenre pillantott. Nem félt. Különös nyugalom szállta meg.

– Indulnunk kell – szólt a titkár, – várják már a temetőben. Fiáker érkezett, és dr. Gobald megkérte az idegent, tartson vele. Az emberek találgatták, ki lehet az a szerencsés alak dr. Gobald jobbján, aki személyesen kísérheti utolsó útjára a neves referencia-kutatót. A temetőben kis csoport várta a menetet. Vezetőjük ügyetlen mozdulattal kapta le kalapját.

– Van szerencsém bátorkodni, dr. Gobald.

– Mondja, fiam.

– Örömmel jelenthetem, hogy a bíróság, utólagos engedelmével, bejegyezte a Referencia Pártot. Mi, gobaldisták – és itt körbemutatott a férfi – mindvégig azon leszünk, hogy szellemi örökösei legyünk annak az életútnak, amely a mai napon az Ön elhantolásával véget ér – illetve nem ér véget, hiszen ezért hoztuk létre az RP-t.

Dr. Gobald alig jutott szóhoz a meghatottságtól.

– És mondja, melyik ország is ez?

– Magyarország, dr. Gobald – húzta ki magát az ifjú. – Magyarország.

– Aztán csak jól csinálják, fiam, el ne rontsák, mindjárt az elején.

– Ránk bízhatja, dr. Gobald.

Megindultak a lovak a murvás úton.

A gödör nem volt nagy, sem kicsi. Épp akkora, mint a koporsó. Csendben dolgoztak a sírásók, nem szuszogtak, nem csapkodtak az ásóval, gyorsan ment a hantolás. Elsőként dr. Gobald helyezte el a koszorút, majd a titkár és a vörös, tűsarokkal. És épült virághegy, becsült értéken is húsz tonna, referencia-zarándokok hordták zokogva.

– Lenyűgöző – visongott dr. Gobald. Helikopterre szállt, hogy a magasból is megtekintse a menetet. Hangyaboly volt a város, méhkas a temető.

VIII.

Sötét volt, mire hazatért. Az idegen a társalgóban várta. Kabátban ült a széken.

– Nem panaszkodhat – mondta a referencia-kutató –, érti a módját. Csakhát – vett nagy levegőt dr. Gobald –, rettentően unatkoztam. Álmosító volt a zene, petyhüdtek a táncosok, rothadás szagú a virághegy. Megérti, a hírnevem.

Az idegen felállt és kisétált a szobából.

Csend lett. Iszonyú csend. Dr. Gobald a kínai nyelvtanfolyam óta először érezte úgy, valamit elrontott. Egyre sűrűbb lett körülötte a levegő. A titkárát szólította. Nem jött válasz. A vöröset hívta. Hiába. A sofőr sem vette fel.

– Van itt egyáltalán valaki? – rohant végig a palotán, majd kisietett az utcára. Üres volt az is. Berontott a kocsmába. Poharak álltak az asztalon, a hamutartóban cigaretta égett, de senki sem volt a teremben. Telefont keresett, tárcsázott.

– Halló, rendőrség; halló, tűzoltók; halló, mentők!

Mindenütt tárcsahang.

– Lehetetlen! – ordította dr. Gobald. Elfutott a taxiállomásig, ahol alapjáraton pöfögtek az autók. Nem ült bennük senki. Kedvenc étterméhez rohant. Odabent lámpák égtek, minden asztalon teríték. Leves gőzölgött néhány tányérban, palacsinták, saláták sorakoztak másutt, és akadt egy bélszín Budapest módra is. Kés állt ki a húsból, mintha csak most szelnék meg. A szomszédos moziban üres nézőtér előtt pergett a film.

– Mi folyik itt? – sápadt el dr. Gobald.

Haza sietett, magára zárta az ajtót. Hajnalig járkált, faltól falig. Töprengett, álmodik-e vagy valóban megőrült. Aztán eszébe jutott a híd meg a posztókabát, s hogy ott találkozott először az idegennel. Felöltözött, lerohant az utcára, meg sem állt a folyóig. Az idegen a korlátnál várta. Kezét nyújtotta a kabáton át. Dr. Gobald a párkányhoz lépett. Csendben figyelte, amint sűrű köd ereszkedik a városra, a felhők kövér vízcseppként ültek a hídvason.

– Nagy itt a sodrás – suttogta dr. Gobald, mire az idegen arrébb tolt néhány felhőt.